„Az egész telep tudta, hogy zsidók vagyunk” – elhunyt Ferge Zsuzsa szociológus

– Március 19-én múlt hetvenöt éve, hogy a németek megszállták Magyarországot. Az ön életében ez fordulópont. Apja eltűnt, a család gettóba került, fel kellett varrni a sárga csillagot.

– Fordulópont, bár sok emlékem nincs magáról a napról. Tizenhárom és fél éves voltam. Tizenkilencedikétől egyértelmű, hogy ennyire kiszolgáltatott még nem volt a családunk. Hogy ez a továbbiakra nézve mit jelent, nem tudhattuk. Mivel zsidó iskolába jártunk, a szombat volt a szünnap. A megszállás vasárnapra esett. Emlékeim ehhez kötődnek. Egyszer csak bejött valaki, és bejelentette, vége a tanításnak. Bevonultak a németek, jobb, ha mindenki hazamegy. Ennyi történt. Illetve volt még egy epizód. Volt egy kiskutyánk, akit valaki, máig nem tudni, hogy ki, agyonlőtt. Állítólag azért, mert szegényke zsidó kutya volt.

– Magyarországot 1920-tól áthatotta valamiféle pontatlanul definiálható, hullámokban újra és újra felcsapó antiszemita miliő. Kezdettől bizonytalannak látszott, hogy a történet hova fut ki. Utólag könnyű az eseményeket egyenes vonalú ívként értelmezni. A túlélők nyilván feltették a kérdést: óvatos voltam-e? Logikus lett volna időben menekülni?

– Nehéz ma már rekonstruálni, miért nem ment el például az apám. Nyelveket beszélt, lett volna helye is. Volt egy ikertestvére, aki a harmincas évek elején kivándorolt; az ő posztját örökölte a lapnál. De a szüleim abban a hitben éltek, hogy Magyarország tulajdonképpen élhető hely.

– A dolgok összecsúsznak, utólag nehezen követhetők. Lengyelországhoz képest Magyarország biztonságosnak látszott. És idővel a háború mindent elborított.

– A „végső megoldásról” nem vagy alig hallottunk. A Zsidó Tanácsnak voltak információi, de azokat nem osztotta meg. Azért sem tudok a kérdésre felelni, mert minden észrevétlenül, napról napra romlott. És azt is el kell mondani, hogy a mi pesti, szűk, maradék családunknak, ahonnan a férfiakat már elvitték, a végén szerencséje lett. A végjátékban már hamis papírjaink voltak, el tudtunk a csillagos házból menekülni, nem kerültünk a Duna-partra vagy a deportálásba. Amikor elkezdődött a Szálasi-uralom, anyám jó ösztönnel úgy döntött, innen elmegyünk. Egy csodálatos család adott menedéket Kőbányán, a Sibrik telepen. Ott senki sem volt zsidó, de a menekítőnk, Hajdu János esztergályos nyomdában dolgozott, okmányhamisítással is foglalkozott. Ő kérdezett egy közös ismerőst, hogy kinek milyen papír kellene. De nekünk nemcsak papírt csinált, hanem a szoba-konyhás lakásában a szobát átadta négyünknek, anyának és a gyerekeknek. Szerintem a telep lakói tudták, kik vagyunk. Velünk szemben lakott a Szilágyi Dezső téri csősz, aki már ismert bennünket a térről. Tőle az egész telep tudta, hogy zsidók vagyunk. De nem jelentett föl senki.

– Ami abban a légkörben „tett” volt. Korábbi nyilatkozatából tudjuk, hogy családjának volt asszimilálódó olyan ága, amely a hagyománytól sok mindenben elszakadt. A makói nagyapa, Kecskeméti Ármin azonban erősen tartotta a hagyományt. A pészahot nála ünnepelték. Ön miként élte meg ezt a kettősséget, a lebegést?

– Úgy, hogy nem éreztem semmiféle lebegést. Máig szilárd alapnak tartom, hogy magyarok is vagyunk, zsidók is vagyunk, ilyen és ilyen hagyományból származunk, és pont. Anyai ágon nagyszüleim nem rabbicsaládból jöttek, nagyapa kiskereskedő volt, fogott egy zsák lebbencset, vállára vette, és Berlinbe gyalogolt, hogy a műegyetemi végzettséget megszerezze, és hazatérve állami építész lett. Nagyanyám korán árvaságra jutott, a Lőw családban nevelkedett, de már nem tartott minden ősi szabályt, kivéve az ünnepeket, főleg a hanukát, mert az izgalmas gyermekünnep volt. Általában a pészahot töltöttük a rabbi nagyapánál, Makón. Az iskola is megkövetelte volna a templomjárást, de mi a heti istentiszteletet elblicceltük. Nem is volt olyan fontos, és ezt a család is így gondolta. Mélyen zsidók voltak, anélkül hogy ebből rigorózus életvezetési követelményeket származtattak volna. De az sem ötlött fel senkiben, hogy ki lehetne térni vagy hátat lehetne fordítani.

– A családtörténet hatalmas folyam, ágai szétfutnak és összekapcsolódnak. E történetről keveset beszélt. Miért?

– Ha nem kérdeznek, nem beszélek róla. Ha kérdeznek, beszélek.

– Szemérmességből? Fegyelmezettségből?

– Ha valakit érdekel, mindent szívesen elmondok, de sem különösebben büszke, sem titkolózó nem vagyok. A közvélekedés ellenére a magyarok egy része szintén így gondolkodik. Férjemnek, aki tiszacsegei szegény családból származott, első beszélgetéseink egyikén elmondtam, ugye tudja, hogy zsidó vagyok, és a nagyapám rabbi volt. Nem a nagyapádat akarom feleségül venni, hanem téged, mondta ő. Habár létezik antiszemitizmus, és fel is lobban néha, ugyanakkor tömegek vannak, akik e tekintetben színvakok.

– Térjünk vissza a veszélytudat kérdésére. Lehet, hogy a Tóra népe, az egyszerű, szegény zsidó jobban tudatában volt a vésznek, mint az urbánusréteg, amely racionalizálni próbálta a történéseket?

– Egyrészt a szegény, vallásos tömeg éppúgy áldozatul esett, mint az urbánus, tanult réteg. Csak a leggazdagabbak tudták megváltani magukat, és ők nagyon kevesen voltak. Nehezen tudom utólag megítélni, de a lényeg a növekvő félelem volt. A változás hullámokban jött. Előbb a lakást veszítetted el, aztán az élet más kellékeit. A holmidat, a könyveidet, a munkádat, a szabad kijárást. A csillag külön tétel. Csillagot kellett hordani, és ezt egyre rigorózusabban ellenőrizték. Amíg tudtuk, elkerültük. Amikor az ostrom végén kibontottuk a bőröndöket, kiderült, csak a ruhák felére varrtuk fel a csillagot.

– De közben eltűnik apa. Ami a legnagyobb veszteség.

– Apám sorsa máig ismeretlen. Nehéz ebbe belenyugodni, tulajdonképpen máig nem lehet. Makói nagyszüleimről sejtjük, hogy Auschwitzig elértek, ott haltak meg. Apámat a baloldalinak vagy liberálisnak tartott értelmiségiekkel együtt Csepelre deportálták. Láttunk is egy fotót, amelyen a táborkerítésnél csoportban állnak a kopaszra nyírt, megalázott és reménytelen emberek, írók, újságírók. A deportálásról addig úgy gondoltuk, az már végső stáció, ennél tovább nincs. Még a vagonban sem hitték az emberek, hogy mi a végállomás. De hibáztathatunk-e bárkit, mondhatjuk-e naivnak, ha kétszáz évvel a felvilágosodás után úgy gondoljuk, ilyen rövid idő alatt ilyen iszonyú hatékonysággal tömegeket nem lehet elpusztítani? Ha a statisztikai becsléseket nézzük, számos népgyilkosságot ismerünk, de Dél-, majd Észak-Amerika őslakosoktól való „megtisztításához” történelmi léptékű idő, száz-százötven év is kellett. Ki gondolta, hogy hatmillió embert három év alatt ipari szintű technikai tökéllyel, nyom nélkül el lehet pusztítani? Ezért nem tudom rekonstruálni, milyen hullámokban tört ránk a félelem.

– Ki lehet-e lépni a rettegésből?

– Amikor apámat behívták, szorongással telt hetek következtek. Utána már nem is szorongtunk, mert menni kellett, előbb a csillagos házba, majd tovább, és mi mentünk. Nem a félelem volt a domináns, hanem a menekülés megszervezése. És a tudat, hogy ennek egyszer vége lesz.

– Ez a pár hónap a nők nagy próbája volt?

– Anyámnak biztosan ez volt élete nagy teljesítménye. Három gyerekkel, idős családtaggal, számkivetetten futottunk.

– Mikor jön el a pillanat, amikor az ember azt mondja, elég, ezt a dolgot, ezt a gyászt el kell engedni? Apa eltűnt, mi tovább élünk.

– Nincs erre szabály. Azt, hogy anyám nyolcvankét évesen meghalt, és ott állhattam az ágya mellett, el lehetett fogadni. Hogy az apámat, embertelen és felderíthetetlen körülmények között negyvenkét évesen megölték, az életünkből kivették, nem tudom feldolgozni. Nincs is olyan nap, amikor erre nem gondolok.