Ha egy nemes ügy melletti kiállásról, cselekvésről, áldozatvállalásról és a hazáról van szó, a magyar zsidóság mindig hősiesen helyt állt, és helyt áll ma is. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Ez a bejegyzés az ő emlékük előtti tisztelgés. Már csak azért is, mert a márciusi megemlékezésekkor nem szoktunk róluk beszélni, nem szoktuk megemlíteni, hogy mennyi zsidó hazafi sietett az önkéntesek közé, habozás nélkül vérüket és vagyonukat áldozva a haza oltárán. Majd zokszó nélkül osztozva az elbukott szabadságharc üldözöttjeinek fájdalmas sorsában egyaránt.
Őrnagyok, főhadnagyok, hadnagyok, törzsorvosok, főorvosok, alorvosok, tábori lelkészek, őrmesterek, tizedesek és közhonvédek.
A zsidóság vállalt egyedül sorsközösséget és vett részt az 1848/49-es szabadságharcban, annak a keserű mulasztásnak az ellenére is, hogy 1848-ig politikai és vallási emancipációjuk még nem történt meg. Ezért az állandó nemzetőrségben és a honvéd zászlóaljakban nem tudtak részt venni, de annál nagyobb számban voltak jelen az önkéntes nemzetőrségben és a szabadcsapatokban.
Teljes mértékben azonosítva magukat a magyar nemztet ügyével, ellenben a szerb, román vagy horvát kisebbségekkel, akiknek az emancipációja akkora már megtörtént.
Amikor a kormány hiába követelte Bécstől a magyar ezredek hazarendelését, önálló hadsereg felállításáról döntött. 1848. június 15-ére már 10 zászlóalj állt össze, amelyeknek oroszlánrésze zsidó önkéntesekből állt, ahogy a Zrínyi Miklós szabadcsapat is, mely az ozorai ütközetben példamutatóan állta ki a tűzpróbát.
Azonban nem csak katonákra volt szüksége a hazának, hanem a lakosság vagyoni áldozatára is, hiszen a Batthyány-kormány nemzeti bank híján igen nehéz helyzetbe került, hiszen nem volt független a bécsi udvar pénzügyeitől. Ezért ugyanúgy, mint a katonai toborzás esetében is, itt is önkéntes adakozásra kérte föl a lakosságot a függetlenségi háború finanszírozásához.
Feljegyzések bizonyítják, hogy a pesti zsidó hitközség szerepel a legnagyobb összeggel az adakozók között.
De még ennél is többet tettek a gyűjtés kezdetén, leszedték zsinagógáikban a tóra ékszereit és 856 lat ezüstjét felajánlva a haza oltárára, úgymint a pesti chevra-kaddisa 1193 lat ezüstjét.
Köztudott, hogy az orvosi pálya volt az egyik nyitott tudományág, amely elérhető volt a számukra is, így a harctereken, a hadikórházakban kiemelkedő volt a magyar zsidó orvosok száma, akiknek bátorságukban és kiválóságukban nem volt hiány.
És volt még egy terület, ahol a magyar zsidóság járt az élen, ez pedig a hírlapírás volt. Nyomdáik fáradhatatlanul ontották a cikkeket, beszédeket, hazafias röpiratokat, tudósítottak a harci, közéleti és politikai eseményekről, egyszóval ők tartották a lakosságban a lelket.
Ilyen patrióta szellem és ilyen helytállás után joggal lehetett Kossuthnak lelkiismeret-furdalása az emancipációs törvény elmulasztása végett, amelynek egy angliai beszédében hangot is adott: „Csak azt az egyet sajnálom is, szégyenlem is, hogy az akkor még uralgott előítéletek miatt az örök igazság szent elvét az ország zsidó lakosaira ekkor még nem lehetett kiterjesztenünk; de vigasztal az a gondolat, hogy az elv törvénybe lévén iktatva, a szabadság napjának melege ez előítélet ködét is mihamarabb eloszlatja, s csak kis idő kérdése lehet, hogy a magyar nemzeti becsület pajzsáról ez az utolsó folt is eltűnjék.”
1849. július 28-án Szegeden a nemzetgyűlés utolsó ülésén Szemere Bertalan belügyminiszter beterjesztette a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot, ám ennek végrehajtására még 1868-ig várni kellett.
A szabadságharc vérbe fojtása után, szintén a zsidóság volt az egyetlen, amely osztozott a magyarság keserves sorsában.
A zsidó hitközségekre Bécs olyan hatalmas összegű büntetősarcot rótt, ki, amelyet képtelenek voltak előteremteni. A honvédeket besorozták a császári hadseregbe, sokan emigrációba kényszerültek. Sajnálatos, hogy a történetírás jelenlegi állása szerint alig van adat azoknak a hősöknek és családjuknak a sorsáról, akik a harci sebesüléseik, a fronton, az osztrák börtönökben elszenvedett traumáik vagy súlyos anyagi veszteségeik miatt életük végérvényesen ketté tört.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
