Az elmúlt hetekben megszaporodtak a német kormánynak címzett nyilvános bírálatok és segélykiáltásnak beillő beadványok. Egy sor – időközben nyugdíját élvező – volt ipari vezető éles hangon bírálta a kormány politikáját. Több szakszervezet, valamint a gazdasági egyesületek vezetői együttes könyörgéssel fordultak a kormányhoz, hogy mentsék meg a horribilis áramárak miatt a tönk szélén álló ipari üzemeket, mivel több százezer munkahely van veszélyben.
Aggodalomra valóban van ok. Hiszen a gazdasági teljesítmény immár a harmadik egymást követő negyedévben is visszaesett, júniusban ismét 1,5 százalékkal csökkent, még erösebben, mint ahogy a gazdasági kutatóintézetek várták. Ez tartós folyamatnak látszik, az ipari termelés 2018 óta egyfolytában csökkenőben van. A kutatóintézetek az egész évre nézve az összgazdasági tevékenység 0,4 százalékos visszaeséssel számolnak, de egy még negatívabb eredmény sem kizárt. A privát felhasználás még erösebben, 1,7 százalékkal fog csökkenni. A csődök száma, mint arról már tudósítottunk, gyors iramban emelkedik, ugyanúgy mint azon cégek száma, melyek külföldre költöznek, illetve ott fektetnek be.
A negatív fejlemények fő oka az energiafordulatnak nevezett zöld tombolás.
A legnagyobb feltünést a 74 éves Wolfgan Reitzle nyílt levele okozta. Rietzle Németország egyik sztár-menedzsere, a Linde AG legendás volt vezetőségi elnöke, megsemmisítő kritikát intézett Merkel címére: „16 éves kancellársága még egy olyan erős országnak is sok volt, mint Németország. … vezetése alatt nem történt egyetlen strukturális reform sem, amely az ország teljesítőképességét erősítette volna.
Viszont a mai napig is isszuk a levét két alapvető döntésének: az energiafordulatnak és a korlátlan bevándorlás előtti határmegnyitásnak.”
Jürgen Geißinger, az autóipar hatalmas beszállító cégének, a Schaeffler AG-nak (többek között a Continental tulajdonosa) volt elnöke is hasonlóan látja a helyzetet. A Bild Zeitungnak többek között a következőket mondta: „Berlin és Brüsszel láncra verik a német gazdaságot … Véget kell vetni annak, hogy a politika határozza meg, hogy milyen technológiákat kutatunk és fejlesztünk ki! … Az energiafordulat így sohasem fog működni … az ipari áram ára az elmúlt 10 évben megtízszereződött, ezzel nem lehet megbírkózni. Bármilyen keserűen is hangzik: saját atomerőművekre van szükségünk. Ráadásul gázhiány is van, ennek ellenére megtiltják, hogy fracking segítségével kitermeljük a német gázt.
Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy miért segít a klímának az, hogy közben palagázt importálunk Amerikából.”
Hartmut Mehdorn a német állami vasút privatizálásának volt többek között a vezetője, majd több vezető állást töltött be a német légiközlekedési iparban. Egy interjúban kitért a polgárok és a politika viszonyára: „A németek többsége nem érzi magát biztonságban, vezetés nélkül van, a szektás pártok nem képviselik az érdekeit. Ennek az amatőr, az embereket károsító politikának sohasem látott konzekvenciái lesznek a jövőben.”
Idézzük végül Ulrich Schumachert, az Infineon és Zumtobel cégek volt vezetőjét: „Alig léteznek már innovatív üzemek … eluralkodott az életidegen közepesség, és erre támaszkodik a szemfényvesztés politikája. Ehhez jön még a teljesen elhibázott energiapolitika és az örült fokuszálás az elektromos autókra. Minden társadalmi területen rombolódnak le az értékek, anélkül, hogy a politikában meg lenne az akarat a brutális szembeszállásra: képzés, infrastruktúra, közösségi érzés, az egyes érdekek helyett a közös érdekekre való összpontosítás – mindennek elvesztése folyamatban van. Valaha a gazdasági csoda országa voltunk, ebből mára alig maradt valami.”
Erős szavak, amelyekkel csak egyetérteni lehet. Egy kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Miért csak most, kényelmes nyugdíjas helyzetükből jelentkeznek ezek a jeles férfiak?
Miért nem akkor tettek valamit, amikor a zöld hatalomátvétel már régen folyamatban volt, és amikor még megvolt a hatalmuk a cselekvéshez?
Annak idején jobban szerettek hallgatni, mint a hatalmas Merkel asszonynak ellentmondani, és ez sokat levon szavaik hitelességéből.
A gazdaságot nyomasztó energiaárak nemcsak a volt iparkapitányok kritikáját hívták ki, hanem egy eddig példátlan együttműködéshez is vezettek. A német szakszervezetek az ipari szövetségekkel karöltve egy „hídként működő áramárért” elnevezésű szövetséget kötöttek azzal a céllal, hogy az energiaintenzív vállalatok „átmenetileg” olcsóbb áramhoz juthassanak, mindaddig, amíg meg nem érkeztünk a megújuló energiák zöld paradicsomába, amikor is, mint a zöldek állítják, az áram szinte semmibe sem fog kerülni.
Ezen a héten 1 kW átlagos ára 41,97 eurocent, a cél az lenne, ezt az árat állami támogatással a cégek számára 6 centre csökkentsék.
Sőt, Scholz kancellár (SPD) egy régebbi beszédében 4 centről beszélt, ami valóban versenyképes ár lenne.
Az újonnan alakult szövetség szörnyűséges katasztrófát lát közeledni, és ezért levelet intézett a kancellárhoz, a központi kormányhoz és a tartományi kormányokhoz. „Ipari központok, egész régiók vannak veszélyben … az üzemek elvándorlása, ipari központok bezárása és tömeges munkanélküliség fenyeget”. A levél szerint 2,4 millió munkahely függ az energiaintenzív vállalatok létezésétől. E cégek nyereségük alapján 90 milliárd euró adót fizetnek be az államháztartásba. Ezért, érvel az építőszakszervezet elnöke, „a hídként működő áramdíj rövid távon ugyan pénzbe kerül, de az energiaintenzív iparágak elvesztése a jövőben összehasonlíthatatlanul többe kerülne”.
A diagnózis megfelel a valóságnak. De, aki ezt a reális helyzetjelentést kritikának tartaná, az nagyot téved.
A szövetség célja ugyanis nem a zöld energetikai ámokfutás megfékezése, hanem éppen, hogy annak további biztosítása.
Miért nem a legegyszerűbb megoldást követeli a szövetség, hogy újra kapcsolják be az atomerőműveket? És kivel akarja ez a nemes szövetség a zöld őrület árát megfizettetni? Azokkal a dolgozókkal és saját szakszervezeti tagjaikkal, akik már így is hatalmas villanyszámlákkal fizetnek a zöld ábrándok szertefoszlásáért.
A szakszervezetek és munkaadók tervét csak aljasságként lehet jellemezni. Miután a zöld energiafordulat első következményei látszani kezdenek, a gazdasági hanyatlás, cégek csődje és külföldre költözése, most a szakszervezetek az ipari vezetőkkel karöltve ahelyett, hogy a zöld ideológia uralmának végét követelnék, a polgárokat akarják arra kényszeríteni, hogy tartoztassák fel még magasabb adókkal a zöldek által tudatosan előidézett katasztrófa beálltát.
Így aztán teljes az egyetértés a zöld politikai vezetés és az újabb adóemelésért könyörgő szakszervezetek és ipari egyesületek között. A zöld gazdasági és klímaügyi miniszter Robert Habeck, a közelgő katasztrófa egyik fő felelőse, egy ideje elkezdett az ország maga által előidézett ipartalanításának veszélyére figyelmeztetni – miközben néhány héttel ezelőtt még összeesküvési elméletek támogatójának számított az, aki „ipartalanítási programról” beszélt. Habeck és Scholz kancellár voltak az elsők között, akik felvetették azt az ötletet, hogy az adófizetők 2030-ig 6 centre szubvencionálják le az ipari áram árát. Ennek alapján nem csodálkoznánk azon, ha kiderülne, hogy a „hídszövetség” fellépésének ötlete is tőlük maguktól származik.
Van annál meggyőzőbb érv egy újabb adóemelésre, mint az, hogy a nép követeli?
