A KGB-arisztokrácia már készül a turbulens időkre: felfutóban a magánhadsereg-biznisz, és ezen a sikertelen Wagner-puccs sem fog változtatni.
Magánhadsereg, mint státuszszimbólum
Az elmúlt hét vezető híre volt a Wagner-csoport tiszavirág-életű puccsa. Nem véletlenül. A Kreml érdekeinek kiszolgálására létrejött katonai magánvállalat harcosai a szíriai és líbiai polgárháborútól kezdve, fekete Afrikán át egészen Ukrajnáig jelen voltak az elmúlt évtizedben. Habár úgy tűnik, Prigozsinnak és hűséges zsoldosainak sikertelen akciója megpecsételte a szervezet jövőjét, a Wagner öröksége, annak esetleges megszűnése után is tovább fog élni Oroszországban.
A Wagner-csoport korábbi sikerein felbuzdulva ugyanis PMC-alapítási lázban ég az orosz elit.
Az orosz jog szempontjából a katonai magánvállalatok (Private military company; PMC) létrehozása és működtetése illegális tevékenységnek minősül. Mivel azonban minden orosz PMC így vagy úgy a Kremlnek van alárendelve, e szervezetek mégis „szabadon” operálhatnak. A bizonytalan jogi helyzet ugyanakkor lehetőséget biztosít az orosz vezetésnek, hogy az ország törvényei szerint eljárást indítson azon hadurakkal és zsoldosvezérekkel szemben, akik különböző okokból (túl nagyra nőnek, megpróbálnak önállósodni stb.) kiesnek a kegyeiből.
Összesen körülbelül negyven PMC-t alapítottak Oroszországban a Szovjetunió felbomlása óta, harmadukat (!) az ukrajnai háború kitörését követően.
De mégis mi az oka az orosz PMC-k szemünk előtt zajló hirtelen proliferációjának?
Először is, a PMC-k igencsak hasznos szolgálatokat tesznek a Kremlnek. A hagyományosan az állam hatáskörébe tartozó erőszak-monopólium ily módon történő kiszervezése a katonai magánvállalatoknak egyrészt az elszámoltathatóság csökkenésével jár („nem mi voltunk”), másrészt költséghatékony megoldást is jelent. Arról nem is szólva, hogy a háborúban elszenvedett veszteségekre is kedvező hatással vannak: a zsoldosok önként csatlakoznak a PMC-khez, így az állam nem tartozik felelősséggel és haláleseti juttatásokkal az áldozatok családtagjai felé.
Végül, de nem utolsósorban a PMC-k segítségével a politikailag népszerűtlen döntésnek számító, újabb mozgósítást is el lehet kerülni.
A Robert Lansing Intézet szakértői szerint azonban az orosz PMC-k számának folyamatos növekedése elsősorban nem ezekre az okokra, hanem az Oroszországban zajló belpolitikai folyamatokra vezethető vissza.
Az elmúlt években Oroszországban a PMC-k a politikai hatalom és befolyás szimbólumává váltak.
A potenciálisan bekövetkező szmutáról (oroszul „zűrzavaros időszakról”) már nyíltan beszélő, és arra készülő orosz elit mindent elkövet, hogy bebiztosítsa pozícióit, és megvédje magát, illetve vagyonát egy Putyin utáni korszakban. A PMC-k pedig tökéletesen alkalmasak erre a feladatra.
| Szmuta
A szmuta kifejezés az orosz történelem egy kaotikus és viharos korszakára utal, amely a 16. század végén és a 17. század elején zajlott. Ebben az időszakban Oroszországnak egy sor belső és külső kihívással kellett szembenéznie. A szmutát a politikai instabilitás, társadalmi nyugtalanság, külföldi inváziók és gazdasági válságok jellemezték. Az egyértelmű utód hiánya Rettegett Iván halála után hatalmi harchoz vezetett a rivális orosz frakciók között. A külföldi hatalmak kihasználták Oroszország meggyengült állapotát, és támadásokat intéztek ellene: a Lengyel-Litván Unió és Svédország egyaránt igyekezett kiterjeszteni befolyását és ellenőrzését az orosz területekre. Moszkvát 1610-ben lengyel csapatok foglalták el, ami további káoszhoz és politikai széttagoltsághoz vezetett az országban.  A szmutának 1613-ban szakadt vége, amikor az orosz nemesek és papság Mihail Romanovot választották cárrá, aki megalapította a Romanov-dinasztiát, amely a következő 300 évben uralta Oroszországot. A szmuta időszaka felfedte az orosz állam sebezhetőségét, rávilágított a stabil és erős központi hatalom szükségességére, ezzel pedig mai napig tartó hatást gyakorolt a mindenkori orosz vezetés gondolkodására. |
A háború kezdete óta Putyin olyan nagy állami cégek számára engedélyezte a katonai magánvállalatok létrehozását, mint a Rosznyeft, a Gazprom, a Rosztech, a Roszatom és a Gazpromnyeft.
A Gazpromról már biztosan tudni, hogy élt is a lehetőséggel.
Prigozsin a BBC orosz részlegének adott áprilisi interjújában maga is megemlítette, hogy a földgázipari óriáshoz kötődő PMC-k a Fakel, Potok és Redut névre hallgatnak.
„Azok az emberek, akiknek most van pénzük, úgy gondolják, hogy PMC-t alapítani nagyszerű ötlet, úgyhogy elkezdtek szaporodni”
– mondta a Wagner alapítója. Az interjúban Prigozsin amellett, hogy kritizálta és alkalmatlannak állította be a rivális PMC-ket, azt is elmondta, hogy a többi katonai magánvállalat alapítói „a Kremlnek jelentenek”, és hogy harcosaikat nagyon jól megfizetik.
A Gazprom vezérigazgatója, Alekszej Miller a legbefolyásosabb oligarchák közé tartozik, és Prigozsin egyik legfőbb riválisaként ismert. Ennek fényében valószínűsíthető, hogy Miller személyesen lobbizta ki magának Putyinnál a PMC-alapítási jogot. A Prigozsin által kipécézett, politikai túléléséért küzdő védelmi miniszter, Szergej Sojgu szintén létrehozott már több PMC-t, amelyek közvetlenül neki vannak alárendelve és az ő irányítása alatt állnak. A sort pedig még hosszasan lehetne tovább sorolni.
Ezenfelül, az elmúlt időszakban számos kormányzó és regionális vezető (pl. Kadirov) is megfogalmazta már szándékát saját PMC-k létrehozására.
Megjegyzés: Oroszországban több mint 160 nemzetiség él, és ezek szeparatizmusa egy válsághelyzetben könnyen a ma ismert Orosz Föderáció felbomlását jelentheti.
„A hatalomváltásra készülnek [az oligarchák], tökéletesen megértik, hogy a hatalom felosztása Oroszországban csak a hatalmasok között lesz”
– nyilatkozta nemrég Vlagyimir Osecskin, az orosz Gulagu.net igazgatója, aki jól ismeri a katonai magánvállalatok és orosz elit közötti viszonyokat.
„Az oligarchák egyrészt megpróbálják Putyin felé elvégezni a házifeladatot azzal, hogy részt vesznek a háborúban” – magyarázta Osecskin, hozzátéve, hogy ezzel az oligarchák olyan erőkre tesznek szert,
„akik lojálisak hozzájuk, így ha bármi történne, számíthatnak rájuk”.
Egymással versengő frakciók
Általánosan megállapítható, hogy a különböző oroszországi gazdasági-politikai érdekcsoportok tagjai eltérő érdekeket követnek és nincsenek jó viszonyban egymással, a reguláris hadsereggel vagy a belbiztonsági szolgálatokkal.
Ami összeköti őket, hogy miközben versengenek Putyin kegyeiért, folyamatosan megpróbálják maguk alá gyűrni a másikat.
A Kreml részéről mindez egy tudatos stratégia része. Az egymással versengő érdekcsoportok lehetővé teszik a Kreml számára, hogy ha érdeke úgy kívánja, akkor egymás ellen hangolja őket, és a döntőbíró szerepét eljátszva, folyamatosan kézben tartsa a hatalmat.
A Wagner-puccs után azonban komoly kérdések merülnek fel a rendszer jelenlegi működésével kapcsolatban.
Az a tény, hogy az összes PMC a védelmi minisztériumtól függ a fegyver- és lőszerellátás tekintetében, egyben azt is jelenti, hogy az orosz vezetés abszolút befolyással rendelkezik azok működése felett. Miután Prigozsin politikai ambíciókat fogalmazott meg, és komoly vitába keveredett Sojguval és Geraszimovval, a Kreml a Wagner-csoport lőszerutánpótlásának korlátozásával reagált, majd megpróbálta a védelmi minisztérium alá rendelni a csoportot, ami végül elvezetett a már sokat emlegetett zendüléshez.
A kockázata ennek a konfrontatív versenyen alapuló hatalomgyakorlási modellnek pontosan ez:
a belső konfliktusok és érdekellentétek a rendszerbe vannak kódolva, annak természetéből fakadnak.
A különböző érdekcsoportok érdekei nem feltétlenül azonosak az állami vagy nemzetbiztonsági érdekekkel, egymással való nézeteltéréseik vagy engedetlenségük az orosz vezetés felé pedig könnyen polgárháborús helyzetet eredményezhet – ami egy hatezer atomtöltettel rendelkező ország esetében mondani sem kell, hogy nem éppen ideális állapot.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni továbbá a tényt, hogy az egész rendszer egyetlen „döntőbíróra”, és annak tekintélyére alapul.
Márpedig, ha Putyin bármilyen oknál fogva kikerül a képből, annak súlyos következményei lehetnek.
Úgy tűnik, a Kreml sikeresen elhárította a Wagner jelentette kihívást. Az országban elszaporodó magánhadseregek ezért elsősorban nem is a jelenlegi vezetésre, hanem az azt követőre jelentenek igazán veszélyt.
Az orosz elnök pedig még mindig nem nevezte meg egyértelműen az utódját.
De ha még így is tenne, semmi garancia nincsen rá, hogy az egymással harcoló frakciók elfogadnák a személyét, és egy Putyin utáni Oroszországban nem indulna meg ádáz harc közöttük a legfelsőbb hatalomért.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
