Douglas Murray, brit író és újságíró a nemzeti konzervativizmus angliai konferenciáján mondott beszédét szemléztük.
„Mi van, ha sok dolog, amire jelenleg Nagy-Britanniában és a tágabb Nyugaton összpontosítunk, csak eltereli a figyelmet? Mi van, ha azért terelik el a figyelmet, mert a politikusaink nem tudnak válaszolni azokra a nagyobb kérdésekre, amelyek mindannyiunk előtt állnak?
Hadd soroljak fel – nem különösebb sorrendben – néhányat azok közül a kihívások közül, amelyekkel az Egyesült Királyságnak jelenleg szembe kell néznie.
Növekvő megélhetési költségeink vannak, 10% feletti infláció válik normává, olyan országunk van, ahol a fiataloktól, akik nem tudnak tőkét felhalmozni, mégis elvárják, hogy automatikusan kapitalistákká váljanak. A migráció, amely talán két-háromszorosa az új munkáspárti évek alatt tapasztaltaknak, normává vált. Lakásválságunk van, ahol a lakásépítési célokat soha nem sikerül elérni, de ez egyébként sem számítana, mert az új migránsok érkezése az országba gyakorlatilag elveszi az összes olyan lakásállományt, amelyet egy év alatt szeretnénk létrehozni. A közszféra mintegy kétbillió fontnyi, nem finanszírozott nyugdíjkötelezettségünk van. És ott az NHS (állami egészségügy), amelynek költségvetését soha nem lehet megállítani, hogy ne emelkedjen, bárki legyen is hatalmon. Olyan korszak előtt állunk, amikor az automatizálás már most is sok munkát vesz el, és a mesterséges intelligencia már most is sok fehérgalléros állást vesz el.
Az is kérdéses, hogy hogyan tudunk egyáltalán bármit is elérni a közösségi média korában (…)
Mit tegyünk, amikor – ahogy T. S. Eliot mondta egyszer – a figyelemelterelésről a figyelemelterelés vonja el a figyelmünket.
És akkor mit kezdjünk a radikális baloldal által a társadalmunk útjába dobott további akadályokkal, olyan akadályokkal, mint a gender nonszensz és abszolút mindennek a rasszistázása.
Most úgy tűnik nekem, hogy a baloldal egyáltalán nem tudja megoldani ezeket a dolgokat, de vannak válaszai. És a baloldal válaszai természetesen a baloldal örökös előnyeivel járnak. Ebbe beletartozik a baloldal azon előnye is, hogy a válaszaik mindenhol és mindig ugyanazok.
Nem számít, hogy melyik országban vagyunk, mindig ugyanazok a válaszok, amelyeket a baloldal ad. Például az egyenlőség követelése. A társadalmi igazságosság követelése – mintha mindenki egyetértene abban, hogy ez pontosan mi is, és megvalósítható ebben az életben és bármelyik másikban.
A baloldalnak valójában rendkívül kevés mondanivalója van a fent felsorolt problémákról. De nagyon erős fegyverei vannak. Például – és néhányan bizonyára ismerik Helmut Schoeck munkásságát és az erről szóló klasszikus tanulmányát – az irigység. Az egyik legmélyebb emberi érzelem, ami létezik, az irigység. Micsoda dolog lehet a fegyvertárukban. Van bennük harag is. Ismét az egyik legerősebb eszköz, amivel rendelkezhetsz.
Nietzsche azt mondja A morál genealógiájáhozban, hogy a neheztelő embernek csak egy módja van arra, hogy kihúzzák az életéből a neheztelést, és ez az, hogy valakinek – még Nietzsche sem tudja, hogy kinek, azt mondja, talán egy világi papnak – valakinek oda kell állnia a neheztelő ember élete fölé, és azt kell mondania: „Igazad van, valaki teljesen tönkretette az életedet, és ez a valaki te vagy„. De a mi társadalmunkban nem létezik tudomásunk szerint senki, aki ki meri mondani azt a dolgot. (…)
És akkor van egy harmadik előnyük is, a küzdelem. Állandó, végtelen küzdelem, ahol az élet értelmére adnak választ. Megvan a harc a méltányosságért, az egyenlőségért, a társadalmi igazságosságért. És ha nem értesz velem egyet, akkor a végtelenségig ugyanazokat a banalitásokat fogom szajkózni, mintha az ismétlés meggyőzhetne téged.
Ez az előnyük mindenhol és mindig megvan, és természetesen, ahogyan azt sokan – nem utolsósorban Roger Scruton – megfigyelték, a konzervatívok mindig bizonyos hátrányban vannak.
És az egyik ilyen hátrány abból származik, hogy mindenki mást konzervál. Amerikában például egy köztársaságot konzerválnak. Nagy-Britanniában mi az alkotmányos monarchiát őrizzük. Franciaországban még mindig úgy gondolják, hogy igazuk volt, amikor megölték a királyt. (…)
Néhány országban létezik az egyház és az állam szétválasztása, és ezt a konzervatívok megőrzik. Más országokban pedig nincs, és ezt is igyekeznek megőrizni. Ez mindig is végtelenül megnehezítette és meg fogja nehezíteni a konzervatívok dolgát, mint a baloldal által hangoztatott egyszerűség és banalitások.
És akkor ott vannak a megosztottságok a konzervatív mozgalmon belül. Mit válaszolhatunk ezekre az ellentétekre? Mi, a jobboldalon mit tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre? Azt mondanám, hogy három dologgal tudunk válaszolni. Az első a szeretet – talán az egyetlen válasz, ami létezik, különösen az irigységre. A haza szeretete, a család szeretete, a körülötted é
lő emberek szeretete, a kultúra szeretete, amelyből származol, a hagyomány és az örökség szeretet, amelybe beleszülettél.
Ez bizonyos szempontból még mindig ellentmondásos dolog, mert különösen Európában a nacionalizmus mégiscsak másképp hangzik, attól függően, hogy melyik országban vagy. A nacionalizmus Izraelben másképp hangzik, mint Amerikában, másképp hangzik, mint Olaszországban, másképp hangzik, mint itt Nagy-Britanniában. De a cordon sanitaire, amely a nacionalizmus körül az elmúlt évekig létezett, nem azért létezett, mert nem bíztunk a hazaszeretet eszméjében – nem azért, mert, azt állítanám, hogy brit kontextusban bármi baj lenne a nacionalizmussal.
Mindez abból a felismerésből indult ki, hogy a nacionalizmussal német kontextusban probléma van. És ez egyszerűen történelmi tény.
De nem látom okát annak, hogy a világ minden más országát miért kellene megakadályozni abban, hogy büszkeséget érezzen mert a németek egy évszázadon belül kétszer is elbaltázták.
Ahogy már korábban is mondtam és Yorammal is megvitattam, az emberi létben abszolút minden elromolhat. Tehát biztos, hogy a nacionalizmus is elromolhat. Ezt tudjuk. A vallás is elromolhat. Mi Európában tudjuk ezt. De minden elromolhat.
A trójai háborúk a szerelem miatt kezdődtek, és még a baloldal sem javasolta, hogy emiatt le kellene mondanunk a szerelemről.
A második dolog, amit el kellene tudnunk mondani, ami hasonló mélységről szól, az a hála fontossága. Amikor Nietzsche a neheztelő emberről írt, azt mondta, hogy azon a szidáson kívül az egyetlen másik válasz a neheztelő ember helyzetére a hála. Hála nemcsak azokért a dolgokért, amiket kaptál, hanem egyfajta béke is azokkal a dolgokkal, amiket nem kaptál meg.
Annak felismerése, hogy nem kaphatsz meg mindent ebben az életben.
És harmadszor, azt mondanám, hogy az egyik mélyreható válasz a problémákra, amelyekre a baloldal oly alkalmatlanul próbál választ adni, a törekvés. Nem akarom megnevezni a szóban forgó minisztert, de néhány évvel ezelőtt – és néhányan talán ott voltak ugyanezen a vacsorán – egy brit miniszterrel vacsoráztam, és ez egy nem hivatalos dolog volt. (…)
Ezen a nem nyilvános alkalommal a minisztert egy nagyon-nagyon jól informált személy kérdezte, és valami egészen kegyetlen dolgot tett, amit én magam nem tettem volna meg. Rámutatott egy fiatal pincérre a terem szélén, és azt mondta: „Fiatalember, hány éves vagy?”, mire a fiatalember azt mondta: „25”. A férfi megkérdezte: „Van háza?”, mire a fiatalember azt mondta: „Nincs”. A férfi megkérdezte: „Gondolja, hogy valaha is lesz saját háza?” A férfi azt mondta: „Nem”.
Azt mondta a miniszternek, mit mondasz ennek a fiatalembernek? A szóban forgó miniszter végül is elég sokáig hadart valamit, és végül a barnamezős területekről beszélt. Nos, ha a baloldal irigységgel, nehezteléssel és harccal dolgozik, akkor jobb, ha nekünk több van, mint barnamezős területek. És az egyetlen dolog, amiről én tudok, ami ilyen szinten ki tudja iktatni a neheztelést, az a törekvés, a lehetőség egy olyan ország felépítésére, amelyben a fiatalok valóban hisznek abban, hogy ha keményen dolgoznak, akkor valami jobbat kapnak, mint amire számítottak. Hogy meg fogják kapni a munkájuk jutalmát, hogy nem fognak rosszabbul élni, mint a szüleik, hanem ha keményen dolgoznak, akkor megfelelő jutalmat kapnak, és jobb életük lesz, mint a szüleiknek.
A törekvés az egyetlen válasz a baloldal által kínált, sértettséggel teli életre.
Van még egy gondolat, amit szeretnék felvetni. Ez nem is annyira gondolat, mint inkább kihívás. Mit csinálnánk, ha a baloldal nem tartana vissza minket? Mit tennénk? Mire törekednénk, mit próbálnánk elérni egy olyan országban, mint ez. Mik lennének a céljaink? Mik lennének a céljaink? Mivé szeretnénk válni?
A baloldal arra kényszerít minket, hogy az osztály leglassabb gyerekének sebességével haladjunk, de nekünk azt kell válaszolnunk, hogy „erre nincs időnk”.
Nincs időnk például arra, hogy hirtelen az mondjuk, hogy nem tudjuk mi a fiú meg a lány. Nincs időnk úgy tenni, mintha nem tudnánk. Nincs időnk azokra az emberekre, akik úgy akarnak tenni, mintha száz vagy talán nyolcvan nem létezne, akik, amikor egyébként vitatkozom velük, soha nem tudnak nagyon alapvető dolgokat megmagyarázni.
Például, hogy mi a nem bináris személy, miben különbözik a gender queer-től vagy bármi mástól. Személy szerint nincs több időm ezekre az emberekre, eleget loptak az életemből.
Szóval, mit csinálnánk, ha nem kellene az osztály leghülyébb gyerekének a sebességével haladnunk? A baloldal a tehetség felszabadításáról beszél. De sehol, ahol eddig próbálkoztak, még nem működött. Minden, amit korunkban kitaláltak, legyen az sokszínűség vagy a kritikai fajelmélet vagy bármelyik más dolog, egyik sem működött sehol. Sem egy országban, sem egy körzetben, sem egy iskolában. Sehol sem működtek. Sem egy fedezeti alapban, sem egy bankban, sem egy szupermarketben, sem egy vállalati irodában. És mégis, ez az ötlet, amely sehol sem működött, most mindenhol bevezetésre kerül. Ez őrültség. Őrültség egy olyan folyamatot követni, amely még soha nem szabadította fel a tehetséget.
Azt is javasolnám, hogy ahelyett, hogy csak a kisebbségi jogokról beszélnénk, emlékezzünk megint arra, hogy létezik egy olyan dolog, hogy többségi jogok. Hogy bármennyire is fontosak a kisebbségi jogok, a többségi jogok is számítanak. Lehet, hogy a lakosság 0,2%-ának szeretnének segíteni, de mi lenne, ha az 51%-al is foglalkoznának?
Nos, erre mindenkinek megvan a saját válasza, senki sem fog ugyanolyan választ adni arra a kérdésre, hogy mit csinálnának ők vagy mi az időnkkel, ha nem lennénk rákényszerítve, hogy ilyen gyötrelmes sebességgel haladjunk. (…)
Innoválnunk kellene. Nem a történelmünket kellene széttépni. Történelmet kellene írnunk. Jobb dolgokat kellene hagynunk a következő generációnak, mint amilyenek nekünk voltak. Olyan dolgokat kellene létrehoznunk, amelyekre az utódaink büszkék lesznek.
Az egyik ok, amiért a múlthoz való mai siralmas hozzáállásunk annyira siralmas – eltekintve attól a történelmi idiotizmusunktól, hogy csodálkozunk azon, hogy a történelemben nem mindenki gondolta azt, amit mi gondolunk 2023-ban -, az egyik ok, amiért józanul kell hozzáállni, az az, hogy a múltat némi kedvességgel és megértéssel kezeljük, egyfajta kérés az utánunk jövőknek, hogy hasonlóan bánjanak velünk.
Szeretnénk, ha azok, akik utánunk jönnek, a megértés szellemében értenének meg minket. Tehát nekünk is hasonlóan kell közelednünk azokhoz, akik előttünk jöttek.” (…)
„Néhányan azt mondják nekem: „Douglas” – és ezt különösen az egyetemi hallgatóktól hallom – „a körülmények egyszerűen nem optimálisak. Túl sok probléma van” – felsoroltam néhányat az elején – „Nem tudok tőkét felhalmozni, nem tudok feljutni a lakhatási létrára, nem találok társat, nem találom a másik felemet, nem találom a szerelmet, nem találom ezt, nem találom azt. És amíg a feltételek nem lesznek optimálisak, addig minden mást elhalasztok az életemben”.
Ez egy rendkívül gyakori panasz. És azzal akartam befejezni, hogy van válasz erre a problémára. A választ tulajdonképpen 1939-ben adták meg az oxfordi Egyetemi Templomban.
Ezt C. S. Lewis mondta 1939 őszén.
„Az emberi életet mindig is egy szakadék szélén élték. Az emberi kultúrának mindig is valami önmagánál végtelenül fontosabb dolog árnyékában kellett léteznie. Ha az ember addig halogatta volna a tudás és a szépség keresését, amíg azok biztonságban vannak, a keresés soha nem kezdődött volna el”.
„Az élet soha nem volt normális. Még azokról az időszakokról is, amelyeket a legnyugodtabbnak gondolunk, mint például a tizenkilencedik század, közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy tele vannak válságokkal, riadalmakkal, nehézségekkel, vészhelyzetekkel. Soha nem hiányzott a hihető indok arra, hogy minden pusztán kulturális tevékenységet elhalasszunk addig, amíg valamilyen fenyegető veszélyt el nem hárítunk, vagy valamilyen égbekiáltó igazságtalanságot jóvá nem teszünk. De az emberiség már régen úgy döntött, hogy elhanyagolja ezeket az okokat. Tudást és szépséget akartak, mégpedig most, és nem akartak várni a megfelelő pillanatra, amely soha nem jön el”.
„A periklészi Athén nemcsak a Parthenónt hagyja ránk, hanem – jelentős mértékben – Periklész gyászbeszédet is. A rovarok más vonalat választottak. Ők először az anyagi jólétet és a kaptár biztonságát keresték, és vélhetően élvezhetik jutalmukat. De az emberek, az emberek mások. Matematikai tételeket hirdetik az ostromlott városokban. Metafizikai vitákat folytatnak halálraítélt cellákban, viccelődnek a bitófán, megvitatják az utolsó új verset, miközben Quebec falai felé haladnak, és a Thermopüla kapujában fésülködnek„.
„Ez nem pánik: ez a mi természetünk„.
Szeretném azt hinni, hogy C. S. Lewis szavait sokkal kevésbé kedvező időkben is meghallgathatnánk.”
