Az Economist hosszú interjút készített a hamarosan 100 születésnapját ünneplő Henry Kissingerrel. Szemle.
„Olyan helyzetben vagyunk, mint az első világháború előtt, ahol egyik félnek sincs nagy politikai engedményezési mozgástere, és ahol az egyensúly bármilyen megbomlása katasztrofális következményekkel járhat” – mondta a volt amerikai külügyminiszter.
Kissinger nézete szerint a világ sorsa azon múlik, hogy Kína és az Egyesült Államok ki tudnak-e jönni egymással.
Kínáról
Úgy véli, hogy a kínai vezetés nehezményezi, hogy a nyugati döntéshozók globális szabályokon alapuló rendről beszélnek, miközben valójában Amerika szabályaira és rendjére gondolnak. A kínai vezetőket sérti az, amit a Nyugat által kínált lekezelő alkunak tartanak, miszerint Kínának kiváltságokat biztosítanak, ha jól viselkedik. Sőt, Kínában egyesek azt gyanítják, hogy Amerika soha nem fogja egyenrangú félként kezelni őket, és ostobaság azt képzelni, hogy ez megtörténhet.
Washingtonban „Azt mondják, Kína világuralomra tör… A válasz az, hogy ők [Kínában] erősek akarnak lenni” – mondja. „Nem a hitleri értelemben vett világuralom felé tartanak” – mondja. „Nem így gondolkodnak, és nem is gondolkodtak soha így a világrendről.”
Kissinger szerint a náci Németországban a háború elkerülhetetlen volt, mert Adolf Hitlernek szüksége volt rá, de Kína más. Sok kínai vezetővel találkozott, kezdve Mao Ce-tunggal. Nem kételkedett ideológiai elkötelezettségükben, de ezt mindig összekötötték az ország érdekeinek és képességeinek éles érzékével.
Kissinger úgy látja, hogy a kínai rendszer inkább konfuciánus, mint marxista. Ez arra tanítja a kínai vezetőket, hogy a maximális erőt érjék el, amire országuk képes, és arra törekedjenek, hogy teljesítményükért tiszteletet kapjanak. „Ha valóban használható fölényt érnének el, vajon a kínai kultúra erőltetéséig vezetnék azt?” – kérdezi. „Nem tudom. Az ösztöneim szerint nem… [De] úgy vélem, hogy a diplomácia és az erő kombinációjával képesek vagyunk megakadályozni, hogy ilyen helyzet alakuljon ki.
Az egyik természetes amerikai válasz Kína ambícióinak kihívására az, hogy megvizsgálja azt, hogy miként lehet fenntartani az egyensúlyt a két hatalom között. A másik válasz a Kína és Amerika közötti állandó párbeszéd kialakítása.
Kína „globális szerepet próbál játszani. Minden egyes ponton fel kell mérnünk, hogy a stratégiai szerepről alkotott elképzelések összeegyeztethetők-e”. Ha nem, akkor felmerül az erő kérdése. „Lehetséges-e Kína és az Egyesült Államok számára, hogy az egymás elleni totális háború veszélye nélkül létezzenek egymás mellett? Én úgy gondoltam és még mindig úgy gondolom, hogy [igen].” De elismeri, hogy a siker nem garantált. „Lehet, hogy kudarcot vall” – mondja. „És ezért elég erősnek kell lennünk katonailag ahhoz, hogy a kudarcot is elviseljük”.
A sürgető teszt az, hogy Kína és Amerika hogyan viselkedik Tajvan ügyében.
Kissinger felidézi, hogy Richard Nixon 1972-es első kínai látogatásakor csak Maónak volt felhatalmazása arra, hogy tárgyaljon a szigetről. „Valahányszor Nixon konkrét témát vetett fel, Mao azt mondta: ‘Én filozófus vagyok. Nem foglalkozom ilyen témákkal. Hadd tárgyalja meg ezt Zhou [Enlai] és Kissinger.’… De amikor Tajvanról volt szó, nagyon határozott volt. Azt mondta: „Ők egy csapat ellenforradalmár. Most nincs szükségünk rájuk. Tudunk várni 100 évet. Egy nap majd kérni fogjuk őket. De az még nagyon messze van”.”
Kissinger szerint a Nixon és Mao között kovácsolt egyetértést Donald Trump e 100 évből mindössze 50 év után felborította. Kemény imidzsét akarta felfújni azzal, hogy engedményeket csikart ki Kínából a kereskedelemmel kapcsolatban. A politikában a Biden-kormányzat követte Trumpot, de liberális retorikával.
Kissinger nem ezt az utat választotta volna Tajvannal kapcsolatban, mert egy ukrán típusú háború ott tönkretenné a szigetet és tönkretenné a világgazdaságot. A háború Kína belpolitikailag is visszavetné Kínát, és vezetőinek legnagyobb félelme továbbra is az otthoni felfordulás.
„A háborútól való félelem okot ad a reményre. A baj az, hogy egyik félnek sincs sok tere az engedményekre. Minden kínai vezető megerősítette országa Tajvanhoz való kötődését. Ugyanakkor azonban „ahogyan a dolgok mostanra alakultak, az Egyesült Államok számára nem egyszerű dolog feladni Tajvant anélkül, hogy aláásná pozícióit máshol”.
Az ukrán-orosz háborúról
„Ez minden bizonnyal katasztrofális hiba volt Putyin részéről a végén” – mondja. De a Nyugat sem hibátlan. „Úgy gondoltam, hogy nagyon rossz döntés volt… nyitva hagyni Ukrajna NATO-tagságát”. Ez destabilizáló volt, mert a NATO védelmének ígéretével való lebegtetése, anélkül, hogy terv lett volna a megvalósítására, rosszul védte Ukrajnát, miközben garantáltan felbőszítette nemcsak Putyint, hanem sok honfitársát is.
Kissinger szerin Amerika feladat most az, hogy a háborút befejezzék, anélkül, hogy a következő konfliktusnak előkészítenék a terepet.
Kissinger azt mondja, hogy azt szeretné, ha Oroszország a 2014-ben meghódított területéből a lehető legtöbbet feladná, de a valóság az, hogy bármilyen tűzszünet esetén Oroszország valószínűleg legalább Szevasztopolt (a Krím legnagyobb városát és Oroszország fő haditengerészeti támaszpontját a Fekete-tengeren) megtartaná. Egy ilyen rendezés, amelyben Oroszország elveszít bizonyos előnyöket, de megtart másokat, egy elégedetlen Oroszországot és egy elégedetlen Ukrajnát hagyhat maga után.
Szerinte ez a jövőbeni konfrontáció receptje. „Amit az európaiak most mondanak, az szerintem őrülten veszélyes” – mondja. „Mert az európaiak azt mondják: ‘Nem akarjuk őket a Natóban, mert túl kockázatosak. És ezért a pokolba is felfegyverezzük őket, és a legfejlettebb fegyvereket adjuk nekik”.” Következtetése szikár:
„Most olyan mértékben felfegyvereztük Ukrajnát, hogy ők a legjobban felfegyverzett ország, a stratégiailag legkevésbé tapasztalt vezetéssel Európában”.
A tartós béke megteremtéséhez Európában a Nyugatnak két ugrásnyi képzelőerőt kell bevetnie. Az első az, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO kötelékéhez, mint a visszatartás, valamint a védelem eszköze. A második, hogy Európa közeledést tervezzen Oroszországhoz, mint egy stabil keleti határ megteremtésének módját.
A külügyi szakértő szerint Kínának elsőrendű érdeke, hogy Oroszország sértetlenül kerüljön ki az ukrajnai háborúból.
Hszinek nem csak a Putyinnal való „határok nélküli” partnerséget kell tiszteletben tartania, de Moszkva összeomlása Kínát azzal is bajba sodorná, hogy hatalmi vákuum keletkezne Közép-Ázsiában, amelyet egy „szíriai típusú polgárháború” veszélye fenyeget.
Hszi Zelenszkijvel folytatott telefonbeszélgetését követően Kissinger úgy véli, hogy Kína talán arra készül, hogy közvetítsen Oroszország és Ukrajna között. Mint az Amerikát és Kínát a Szovjetunióval szemben szembeállító politika egyik tervezője, kételkedik abban, hogy Kína és Oroszország jól együtt tud működni. Igaz, hogy gyanakodnak az Egyesült Államokra, de úgy véli, hogy ösztönös bizalmatlanságot táplálnak egymás iránt.
„Még soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki valami jót mondott volna Kínáról”. Én pedig még soha nem találkoztam olyan kínai vezetővel, aki valami jót mondott volna Oroszországról.” Nem természetes szövetségesek.
Kissinger szerint a kínaiak nemzeti érdekeik kifejezéseként léptek be az Ukrajnával kapcsolatos diplomáciába. Bár nem hajlandók támogatni Oroszország elpusztítását, elismerik, hogy Ukrajnának független országnak kell maradnia, és óva intettek a nukleáris fegyverek bevetésétől. Talán még azt is elfogadják, hogy Ukrajna csatlakozni kíván a NATO kötelékéhez. „Kína ezt részben azért teszi, mert nem akar összeütközésbe kerülni az Egyesült Államokkal” – mondja. „Megteremtik a saját világrendjüket, már amennyire tudják”.
A teljes interjú itt olvasható.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.