Egy éve támadta meg Oroszország Ukrajnát. Dr. Taksás Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense három részes cikksorozatában foglalja össze a háború eddigi tapasztalatait. Második rész (a cikksorozat első része itt olvasható).
– Óriási technikai és humán veszteségek. Az első részben leírt változások, mint a szárazföldi műveletek előtérbe kerülése és a hadszíntér szinte totális láthatóságának megszületése, együtt jártak a veszteségek drámai megnövekedésével mind a személyi, mind a technikai eszköz állományban. A szárazföldi haderőnem mindig is humánintenzívebb volt, szemben a tőkeintenzív haditengerészettel és légierővel, azonban a rejtés és az álcázás szinte teljes szintű megszűnése, a precíziós tüzérségi lőszerek használatának elterjedése olyan agyaggalamb lövészetté változtatta a háborút, ahol a katona nemcsak a sportlövő, hanem a korong is (és ahol a sportlövőnek elég csak körülbelül a célpont irányába tartani a fegyverét, az okos lőszer úgy is a korong nyomába ered.)
Különösen igaz ez a támadó műveletekre, amelyek elég gyakran válnak mészárszékké a támadók számára.
Teljes zászlóaljak ember- és eszközállománya veszik oda egy-egy folyami átkelésnél vagy áttörési kísérletnél. Nem véletlen, hogy a Wagner-csoport is olyan első világháborús adatokat idéző embermasszán keresztül halad előre lépésenként, amekkora veszteségrátát még az az orosz reguláris haderő sem vállal be, amely pedig élőerő veszteségeket tekintve sosem volt túlságosan finnyás a történelemben.
És itt egy pillanatra el kell gondolkodni a katonai magánvállalatok jövőben várható egyre nagyobb szerepéről a háborúkban. A modern kori első fecske, a híres (még a Véres gyémántok című filmben is „szerepet kaptak”), dél-afrikai Executive Outcomes óta sok víz és vér lefolyt a világ folyóin, de az nem változott, hogy a katonai magánvállalatoknak közvetlenül a harc megvívásában történő szerepvállalása legalább annyi kérdőjellel jár, mint felkiáltójellel. Azonban látni kell, hogy a jelenlegi technológiai szint mellett két fejlett állam háborúja brutális mértékű emberi áldozattal jár (és fog minden esetben járni). Kérdéses, hogy melyik társadalom lesz hajlandó ezt a mértékű veszteséget bevállalni, hiszen láthatólag még az orosz anyaföldért sok minden áldozatra kész orosz társadalom (és katonai vezetés) is szívesebben küld elítélteket és külföldi zsoldosokat vagy asszimilálásra tervezett kisebbségeket a húsdarálóba, mint sorkatonákat vagy önkéntes, hivatásos bajtársakat. (Persze általalánosan jellemző, hogy a megtámadott félnél nagyobb az önkéntes buzgóság, mint a támadónál.)
Várhatóan a jövőben egyre inkább katonai magánvállalatok fogják betölteni ezt az „áldozatvállalási hajlandósági űrt”,
mivel nagy baj esetén minden társadalom hajlandó lesz félrenézni a tevékenységüket illetően (mármint hogy mennyire tartják vagy nem tartják be a hadviselésről szóló alapvető nemzetközi törvényeket), de nagy kérdés, hogy különböző országokban miként lesznek képesek harmonizálni működésüket a hivatásos haderővel. Utóbbi ugyanis megszokta monopol helyzetét a honvédelmi szolgáltatás piacán és az ilyen megszokásokat nagyon nehéz feladni.
– Anyagfogyás elképesztően magas szintje. Pár évvel ezelőtt az amerikai szakírók arról cikkeztek, hogy a modellezések szerint egy nagyhatalommal vívott konfliktus esetén egyes hadianyagokból pár hónap alatt kifogynának a készleteik, és sem azt, sem a gyorsan fogyó haditechnikai eszközöket nem lenne képes pótolni a hadiipar az akkori kapacitásai mellett.
Azóta még jobban vakarhatják a fejüket, mert az orosz-ukrán háborúban a hadianyag fogyás jelentősen meghalad minden korábban elképzelt szintet.
Jól látható ez abból is, hogy bár az orosz haderő huzamosabb ideje készült erre a potenciálisan megvívandó háborúra – ami egyértelmű mindenki számára, aki ért a katonai logisztikához abból, hogy mekkora célzott erőfeszítés kellett ennyi régi technikai eszközt harcképessé tenni az elmúlt években – mégis jópár hadianyagból (az egyenruhától a precíziós tüzérségi lőszerig) mára komolyabb készlethiány alakult ki, és baráti országokból kell azt pótolni. Ukrán oldalon pedig teljes a külső függőség. Az állóháborúvá alakulás következménye ez is, hogy az emberveszteség mellett a hadianyag-elhasználás is már első világháborús léptékeket kezd ölteni. Ennek a tényezőnek köszönhető az, hogy bár nagyon hosszúak a frontvonalak, nagyobb intenzitású harcok – akár csak az 1. világháborúban – igazából mindig csak egy-egy szűkebb szakaszon zajlanak, ott ahol valamelyik fél áttörést kíván megvalósítani. Egyszerűen nincsen elég lőszer (sem) a teljes frontvonalon történő komolyabb háborúskodáshoz.
Igazából kicsit olyan érzése van a szakembernek, hogy ennek a háborúnak akkor lesz vége, amikor a világ utolsó lőszerét is ellövik a felek.
– Stratégia-menedzsment minősége. A West Pointon úgy tanítják, hogy egy gyors, 60%-os minőségű döntéshozatal is jobb, mint egy lassabb 100%-os. Ennek kelet-európai változata a „autót nem lehet vezetni részegen, de dandárt igen” mondás.
Mindkettő arra utal, hogy gyors – akár intuitív – döntéssel már formálja a parancsnok a harcászati-hadműveleti környezetet, és a másik felet már reagálásra kényszeríti, így annak sosem lehet 100%-os a döntéshozatala.
A jelenlegi háború tapasztalatai alapján ez harcászati szinten még megáll, hadműveleti szinten már erősen kérdéses, stratégiai szinten viszont biztosan nem igaz. Vagyis különböző döntéshozatali skillek és módszerek szükségesek különböző döntési szinten. Azaz, aki harcászati szinten jó döntéshozó, nem evidens, hogy hadműveleti szinten is az lesz, pláne nem stratégiai kérdésekben. Ezeket külön tanulni kell, főleg mivel a háború technológiai környezet, valamint gazdasági és társadalmi háttere rettentően megváltozott, és sokkal komplexebbé, turbulensebbé vált. A stratégiai menedzsment e mindent meghatározó mivolta, és önálló, elsajátítandó eszköztára évtizedek óta evidens a civil, vállalati szektorban, de egyáltalán nem az a haderőkben. Egyszer valaki azt mondta, hogy ma már a katonák személyiségét nem akkor kellene leépíteni, és helyette újat felépíteni, amikor közlegénynek felveszik őket, hanem amikor alegység- vagy egységparancsnokból kinevezik őket hadműveleti vagy stratégiai szintű szervezetbe.
Ez egy hatalmas igazság, hiszen már tudjuk, hogy Ukrajna megtámadásának stratégiai tervezése már az alapjaiban hibás volt, és az Oroszországban évtizede zajló gazdasági-hadiipari ellenállóképesség kialakításának stratégiája is láthatólag eléggé lyukas.
– Szervezeti kultúra. Geraszimov nagy koponya, tehát annak, hogy ennyire meglepően sok dolog ment félre az orosz tervezésben, rendszerszintű okai lehetnek. Az egyik ilyen ok lehet a kor követelményeinek nem megfelelő szervezeti kultúra a haderőben. Az ortodox – és a muszlim – hadi kultúrát mindig is jellemezte a nagy hatalmi távolság, a beosztottak akár fizikai fenyítése is, így ha belegondolunk a kelet-európai társadalmakat az elmúlt évtizedben elérő erős maszkulanitásba, nem lepődünk meg, hogy ez brutális macsó-kultúraként jelentkezik az orosz – és valószínűleg az ukrán – haderőben.
Egy ilyen (rambó)kultúrában a szakmai tudás helyett gyakran a már egészségtelenül túltengő önbizalom (és tesztoszteron) repíti előre a vezetőket, (ami lehetőséget ad nárcisztikus személyiségű emberek térnyerésének, ami bármely szervezet kapcsán öngyilkosággal egyenértékű).
Ez legalsó szinten valamilyen mértékben akár hatékony is lehet, de mielőtt bárki azt mondaná, hogy ez így teljesen működőképes a haderőben, azért gondoljon bele abba, hogy ha az izom helyett a számvetések vitték volna előre a rendszert, és ennek köszönhetően az orosz logisztika megfelelően teljesített volna, akkor jó eséllyel egy vagy két hét alatt eldőlt volna ez a háború. Ehelyett az oroszok lehet évekre beleragadtak százezrek és akár milliók testi-lelki megnyomorításán keresztül (a brutális gazdasági következményekről nem is beszélve).
Ehhez csak az helyeselhet, aki sohasem volt katona.
A szervezeti kultúra kérdést akár úgy is össze lehet foglalni, hogy az orosz tábornokokkal nem az a probléma, hogy nem harcolnak a frontvonalban a beosztottjaik oldalán, hanem az, hogy karrierjük során a harcászati szinten szükséges vadkanból kevesen változtak át közülük a hadműveleti vagy stratégiai szinten szükséges menedzserré. (Hiszen 10-30-40-150-300-500 ezer embert a hozzájuk kapcsolódó elképesztő mennyiségű hadianyaggal, kapcsolódó támogató és kiszolgáló folyamattal már nem lehet izomból vagy nagy hanggal vezetni, hanem ehhez kőkemény menedzsment ismeretek is szükségesek.)
A szervezeti kultúrával kapcsolatban a háború másik fontos tapasztalata, hogy ki kell alakítani a haderőkben a lentről felfelé történő valós tartalmú információáramlást.
Ennek kifejtése nagyon hosszú lenne, hogy egyenruhás szervezetekben ez miért nehéz (autokrata rendszerek haderejéről nem is beszélve), de az talán mindenki számára világos, hogy ez olyan szervezetben, ahol mindenki a felsőbb szintű elvárásoknak megfelelően kozmetikázza a felfelé továbbadott információt, ott a legfelső döntéshozatali szinten már egészen torz adatokból születnek stratégiai döntések. Ezt a helyzetet súlyosbítja, ha már a parancsnoki kiválasztásnak az alapja is az a fajta hűség, ami úgy értendő, hogy ki tud szemérmetlenebbül helyeselni az eggyel felsőbb szint ötleteinek, és gátlástalanabbul szűrni a lentről felfelé érkező információkat a vélt vagy valós elvárásoknak megfelelően.
A harmadik fontos kérdést e témában már az első részben említettem, miszerint a szervezeti kultúra alapvetően határozza meg a döntéshozatal delegálását is, azaz, hogy ki, milyen kérdésben, milyen szinten kap döntési jogosultságot.
És a jelenlegi háború azt mutatja, hogy a döntéshozatal decentralizáltsága kiemelt fontosságú.
A negyedik idetartozó tapasztalat, hogy ugyan minden fajta szaktudásra szüksége van a haderőknek, de azt tudatosítani kell minden jelentkezővel, hogy ez továbbra is a világ legvéresebb, legmocskosabb, legkegyetlenebb munkakörnyezete tud lenni, és csak olyan ember jelentkezzen, aki tisztában vannak ezzel.
A háború valóságának elmismásolása, rózsaszín hintőporral való beszórása komoly problémákhoz vezethet akkor, amikor eljön az igazság pillanata.
Nem véletlenül kritizálták többen az amerikai haderő tavalyi toborzókampány filmjeit (nekem például egy amerikai kadét mutatta felháborodva és összehasonlítva a 70-es évek kampányfilmjeivel), hogy már egy eldeformált valóságot mutat be. (Ehhez képest a Wagner-movie kifejezetten realisztikus lett.) Persze azt is látni kell, hogy – ahogy korábban szó volt róla – a jóllét növekedésével párhuzamosan egyre kevesebben szeretnének politikusi (láz)álmokért vágóhídra menni, így a világ minden pontján egyre inkább kihívásokkal teli a katonai toborzók élete, amit az orosz-ukrán háború brutalitása csak tovább nehezít.
– Logisztika is still king. A logisztika, az ellátás hadműveletet és háborút eldöntő kulcsszerepéről tucatjával hozhatnánk fel a történelmi példákat a kalandozó magyarok tündöklésétől Rommel afrikai bukásán át a Sivatagi Vihar sikeréig. Az orosz logisztika – illetve annak pár napon belüli összeomlása – most is eldöntötte a háborút olyan formában, hogy minimális áldozattal járó gyors villámháborús siker helyett egy végelláthatatlan konfliktus alakult ki. A Wagner-vezér és az orosz katonák azóta is folyamatosan panaszkodnak az ellátás, szállítás, elhelyezés hiányosságaira, és a másik oldalon is nagyon kritikus a helyzet. Mindamellett, hogy a történelemben még nem volt olyan háború, ahol a harcoló katonák ne panaszkodtak volna az ellátók munkájára, három alapvető dolgot látni kell.
Az egyik, hogy a szervezeti kultúra változásával a korábban a szovjet hadikultúrát jellemző percíz számvetések háttérbe szorultak, és ez azonnal meglátszik a logisztika teljesítményében (mindkét oldalt).
A második tényező a korábban említett, minden tervezési adatot felülmúló anyagfogyás, amelynek mértéke meghaladja a logisztikai kapacitásokat. Hiába reklamál Prigozsin, egyelőre még nem lehet varázsigével lőszert, üzemanyagot, egészségügyi felszerelést, élelmiszert stb. teleportálni a fronton harcoló zsoldosainak. Mindkét haderő óriási mennyiségben vont be civil logisztikai eszközöket, de a rendszerben lévő kapacitáskorlátok jóval többet jelentenek annál, mint hogy mennyi teherautó áll rendelkezésre. A harmadik tényező pedig a logisztika amúgy is jelentős sérülékenységének további növekedése. Már az újkor hajnalán is kialakult az a hadászati stratégia, hogy a drága, jól felszerelt hadseregeiket a vezérek kevésbé kívánták leamortizálni, ezért ritkán bocsátkoztak nyílt csatába az ellenséges fősereggel, hanem inkább manőverezéssel, annak utánpótlási vonalainak elvágásával, ellátásástól való megfosztásával kívánták legyőzni azt. Legismertebb példái talán XII. Károly és később Napóleon végzetes ukrán-orosz hadjáratai, de a nyugat-európai háborúkban vagy éppen a török háborúkban épp úgy bevett stratégia volt.
A jelenlegi orosz-ukrán háború arra mutat rá, hogy miközben a hadviselés változásával a logisztika feladatai módosultak és megnehezedtek (például az első részben említett folyamatosan mozgásban lévő önálló kis alegységeket sokkal nehezebb ellátni, mint kisebb területen összpontosuló nagyobb kötelékeket korábban), addig sérülékenysége jelentősen megnőtt. A mindent látó szemek elől nehéz, szinte lehetetlen elbújtatni a logisztikai konvojokat, raktárakat, ellátási pontokat, így mindezek, kiegészülve a felhasznált közlekedési infrastruktúrával, kedvenc célpontjaivá váltak a megnövekedett hatótávolságú rakétatüzérségnek és a csapásmérő drónoknak. A logisztikai rendszer láthatóan hatalmas alkalmazkodási folyamaton ment keresztül, aminek következtében egyre nagyobb távolságról (mélységből), egyre kisebb láthatósággal, egyre több anyagot képes eljuttatni a harcoló csapatokhoz. A technológiai haladás további fejlődésre ad lehetőséget, hiszen az önvezető járművek, elektronikus járművek (kisebb hang- és hőfelderíthetőség), robotok, drónok stb. logisztikai alkalmazására nagy a tér, sokszor nagyobb, mint a harci alkalmazhatóságukra.
– Tapasztalatfeldolgozás fontossága. Elképesztő mértékű tanulási folyamaton megy végig minden háborúzó fél. Rengeteg, korábban soha meg nem tapasztalt eseménnyel, környezeti tényezővel találkoznak a katonák, millió kisebb-nagyobb ötlet merül fel, amely rengeteg innovációs lehetőséget biztosít. Amelyik fél a katonák megfigyeléseit, tapasztalatait, ötleteit, strukturáltabb rendszerben képes gyűjteni és feldolgozni (amihez szükséges a katonák és parancsnokaik bizalmát is kialakítani a tapasztalatfeldolgozó rendszer iránt), ott a tanulási és alkalmazkodási folyamat gyorsabb lesz. Az események, ötletek rögzítését még a békeidőszaki verkli mellett is sokszor púpnak érzik a katonák, és nagyon kérdéses, hogy mennyire működtethető a rendszer háborús körülmények között, de akinek sikerül, az a felgyorsult tanulásból, a hibák, problémák gyorsabb kiküszöböléséből, az ötletek rövidebb idejű megvalósításából hosszú távon komoly előnyt tud kovácsolni egy elhúzódó konfliktusban.
Mint minden háborúban, itt is az első év során hihetetlen mértékű tanulási folyamaton mentek keresztül a felek. A kezdeti szakaszban jelentkező (bagatell és komoly) hibák jelentős részét sikerült mára kiküszöbölni vagy mérsékelni, rengeteg (vezetési, információ- és anyagáramlási stb.) folyamatot sikerült javítani, új harcieljárásokat sikerült meghonosítani.
Mivel a háború soha nem látott szélesvásznon elérhető, ezért nem lehetőség, hanem kötelesség az, hogy minden elfogultság nélkül minél többet tanuljunk mi is belőle azért, hogy hazánk biztonságát a jövőben garantálni tudjuk!
Azonban maga a katonai biztonság is jóval komplexebb kérdés a haderő saját belső működésénél és a harc megvívási módjánál, ezért a cikksorozat harmadik részében a háború tágabb, a gazdaság-társadalmi rendszert érintő tapasztalatait összegzem majd.
| A szerző százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense. |
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.