Mihail Gorbacsovot úgy ünnepeljük, mint aki véget vetett a hidegháborúnak, szétverte a szovjet birodalmat és felszabadította a szovjet zsidóságot. A Szovjetunió a héten 91 éves korában elhunyt egykori vezetője, érdemei persze vitathatatlanok, valójában azonban éppen az teszi Gorbacsovot kiemelkedővé, hogy kudarcot vallott a Szovjetunió megmentésére tett erőfeszítéseiben – írja a Jonathan S. Tobin, a JNS főszerkesztője.
Miközben hosszú nyugdíjas évei alatt Gorbacsov örömmel fogadta a Nyugat elismerését, még akkor is, amikor az oroszok mélységesen nehezteltek országuk szuperhatalomból másodrendű hátországgá való lefokozása miatt, a glasznoszty („nyitottság”) és a peresztrojka („szerkezetátalakítás”) politikájának lényege az volt, hogy megreformálja a Lenintől, Sztálintól és Brezsnyevtől örökölt zsarnoki kormányt, nem pedig az, hogy lebontja azt.
Az volt a szándéka, hogy a szovjet államot és birodalmat érintetlenül tartsa, de éppen annyira lazítsa a dolgokat, hogy aláássa az emberi jogok megsértésének kritikusait, és az Egyesült Államokat a hidegháborús rivalizálásban háttérbe szorítsa. Azzal, hogy lazította a rezsim ellenőrzését a Szovjetunió és szatellitállamai felett, majd nem volt hajlandó tankokat küldeni a szabadság erőinek elnyomására, akaratlanul is elindította az események sorozatát, amely a berlini fal leomlásához és a kommunista blokk felbomlásához vezetett. Ahogy Natan Sharansky, egykori cionista fogoly mondta róla: „Amit nem értett meg, az az volt, hogy ha egy kis szabadságot adsz, az emberek sok szabadságot fognak követelni”.
Ezért a világ és a zsidó közösség vezetői által Gorbacsov halálakor elhalmozott dicséretet azzal a felismeréssel kell mérsékelni, hogy a hidegháború igazi hőseinek a Szovjetunió nyugati ellenfeleit, például Reagant és Thatcher brit miniszterelnököt, valamint a szovjet zsarnokság elleni fellépésre sarkalló refuznyikokat és disszidenseket kell tekinteni.
Ugyanis Gorbacsov nem az emberi jogok, a gazdasági liberalizmus vagy a szovjet ellenőrzés alatt sínylődő, fogságban lévő nemzetek szabadságának szószólójaként lépett hivatalba.
Ez nem jelenti azt, hogy azoknak, akik az ő döntéseinek köszönhetik szabadságukat, nem kellene tisztelegniük az emléke előtt. Amint azt az 1989. júniusi események, amikor a kínai disszidensek a pekingi Tiananmen téren gyűltek össze, hogy szabadságot követeljenek, vagy a 2009. júniusi teheráni tüntetések is mutatják, a Szovjetunióban a változásra tett erőfeszítések kimenetele egészen másként is végződhetett volna, és ezt a világ Gorbacsovnak köszönheti.
Annak ellenére, amit egyes történelmi deterministák állítanak, az egyének nagyon sokat számítanak a történelmi eredmények meghatározásában.
Gorbacsov szovjet bürokrata és pártfunkcionárius karrierje, a kommunista párt főtitkárává való kinevezése fordulópontot jelentett a történelemben. Helyesen értette meg, hogy a birodalom, amelynek élén állt, nem tartható fenn egy olyan Amerikával szemben, amely Reagan vezetésével újra elkötelezte magát a szovjet agresszióval szembeni ellenállás és a nyugati katonai fölény biztosítása mellett. Tudta, hogy egy totalitárius rendszer, amely elnyomja a kreativitást és a versenyt, nem veheti fel a harcot a nyugati szabadsággal.
Így Reagan segítségével nekilátott, hogy a két szuperhatalom közötti rivalizálást enyhítse, miközben országa népének is több szabadságot adott. Ennek a politikának része volt, hogy véget vessen a zsidóság és a zsidó élet brutális elnyomásának a Szovjetunióban, és emellett lehetővé tette a zsidók számára, hogy kivándorolhassanak, ha úgy döntenek.
Gorbacsov nem volt ismert a zsidó nép iránti szeretetéről sem, hiszen úgy nem emelték volna a kommunista állam élére. De különös képessége volt, hogy meglátta a szovjet állam gyengeségét, és elődeitől eltérően, a zsidókkal szemben sem táplált előítéleteket, mely olyan döntések sorozatához vezetett, amelyek a rendszer végéhez és a kapuk megnyitásához vezettek egymillió zsidó előtt, akik úgy döntöttek, hogy Izraelbe és az Egyesült Államokba mennek.
Gorbacsov kudarca a Szovjetunió megőrzésében olyan példát mutatott, amelyet más zsarnokok valószínűleg nem fognak elfelejteni.
Mégis, mindez nem történt volna meg, ha a Nyugatot továbbra is olyan gyenge vezetők vezetik, mint Jimmy Carter, vagy olyan realisták, mint Richard Nixon és Henry Kissinger külügyminiszter, akiket annyira megriasztott a szovjet erő, hogy az enyhülés politikáját választották, amely lényegében elfogadta a kommunista rezsimet ahelyett, hogy megpróbált volna ellenállni neki. Bár az 1970-es években okos külpolitikaként üdvözölték, az enyhülés hozzájárult a Szovjetunió fenntartásához. Reagan és Thatcher más utat választott, ami végül megteremtette azokat a körülményeket, amelyek arra késztették Gorbacsovot, hogy elismerje, a szovjetek nem tudják legyőzni a Nyugatot.
Ugyanilyen fontos volt a szovjet zsarnoksággal szembeni ellenállás az olyan disszidensek részéről, mint Andrej Szaharov atomfizikus és mint Sharansky, akik nemcsak a szovjet zsidóság felszabadításáért indítottak mozgalmat, hanem a nyugati közvéleményben a szovjetek elleni ellenszenvért is, amely alátámasztotta Reagan álláspontját.
1989-ben a legtöbben biztosak voltak benne, hogy a kínai kommunista állam ugyanarra a sorsra jut, mint Lenin és Sztálin birodalma. De a Kínai Kommunista Pártnak nem állt szándékában, hogy egyszerűen félrelökjék, mint szovjet társait. Liberalizálta gazdaságát, megengedte a Nyugatról érkező hatalmas befektetéseket, mely gazdagabbá és erősebbé tette. Ennek ellenére vezetői soha nem lazítottak autoriter eszközeiken, elfojtották a szólásszabadságot és minden más véleményt, még akkor is, amikor legalizálták a szabad vállalkozást, hiszen az államnak mindig meghagyták azt a lehetőséget, hogy közbelépjen és elvegye, amit akar.
Ugyan ezt az iráni rezsim is megértette, és az Iszlám Forradalmi Gárdát arra indítja, hogy az utcán mészárolja le a másként gondolkodókat, amikor tüntetések alakulnak ki.
Fontos, hogy Gorbacsov utódja később a Kremlben az egykori KGB ügynök, Vlagyimir Putyin lett, aki szintén megértette ezt a leckét. Még az ukrajnai háború sem tudta eltörölni azt a neheztelést, amelyet a legtöbb orosz érez amiatt, hogy Gorbacsov nem volt hajlandó megölni azokat, akik önrendelkezést akartak, és amiért Oroszország elvesztette nagyhatalmi státuszát.
Ez segít megérteni azt, hogy részben azért dicsérik Gorbacsovot Oroszországon kívül, mert összehasonlítják őt és Putyint.
Ha egy olyan kemény és kíméletlen ember, mint Putyin kapta volna azt a feladatot, amit Gorbacsov adott magának a Szovjetunió megőrzésére, nem valószínű, hogy a berlini fal leomlott volna. Bármennyire is korrupt és intellektuálisan és szellemileg csődbe ment a kommunista állam, akárcsak a kínai rezsim, talán még ugyanúgy lenne gulág, mint ahogy van Kínában laodong gaizao. A szovjet zsidók talán még mindig csak vágynák a szabadságot, ahelyett, hogy szabadon élnének Izraelben és Amerikában.
Hálát kell adnunk Gorbacsovnak azért, hogy hajlandó volt változást elérni, és ami talán még fontosabb, hogy nem rendelkezett azokkal a vérszomjas ösztönökkel, amelyek a zsarnokokat hatalmon tartják. Reméljük, hogy egy napon Moszkvában, Pekingben és Teheránban is hasonló humanista vonásokkal rendelkező vezetők emelkednek majd fel, hogy megdöntsék ezeket a gonosz rezsimeket. Mindazonáltal, amikor a hidegháború hősei előtt tisztelgünk, elismerés illeti meg azokat az embereket, akik Gorbacsovot arra kényszerítették, hogy megváltoztassa a történelem menetét.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.