A júniusban megnyíló documenta művészeti kiállítás tiltakozások ellenére az Izrael-ellenes propaganda platformja lesz. Krisztina Koenen írása.
Köztudomású, hogy Németország az élen jár a nácizmus elleni harcban, ha azokról van szó, akik a klíma- és genderharcot, a migrációt, valamint újabban az ukrajnai háborút ellenzik. Valamelyest alábbhagy a buzgóság az antiszemitizmus, vagyis a klasszikus nácizmus esetében. Nemcsak a migránsok antiszemitizmusát illetően mutat az államhatalom feltűnő engedékenységet, mint legutóbb Berlinben az Izrael ellenes mozlim csőcselék tombolása során.
Az adófizető polgárok jóvoltából fejedelmi módon eltartott művészek esetében az állam nemcsak, hogy eltűri, hanem kimondottan támogatja is az antiszemita, Izrael ellenes propagandát.
Itt csak egy eseményről a sok közül lesz szó, a documentáról, a modern művészet júniusban megrendezésre kerülő több hónapon át tartó nemzetközi szemléjéről. Az ötévenként Kasselban megrendezett documenta saját bevallása szerint a „kortárs művészet legnagyobb nemzetközi kiállítássorozata”. A documentát kizárólag az adófizetők tartják fent, Kassel város és Hessen állam, valamint a szövetségi kulturális alapítvány közvetítésével, vagyis egy teljességében állami intézményről van szó.
A documenta tanácsadó testülete az idei kiállítás művészeti vezetésével az indonéz Ruangrupa művészeti kollektívát bízta meg. A Ruangrupa kommunista jellegű, főként mozlimokból álló kollektíva, a posztkolonializmus elleni harc lelkes támogatója, mindezt a közismert nemzetközi haladó szellemű szervezetek pénzéből – ezek nevét a kollektíva nem hozza nyilvánosságra. Izraelt „telepes-kolonialista államnak” tekinti, a gázai terrorizmusban ennek megfelelően semmi kivetnivalót sem talál. A Ruangrupa által megtervezett idei rendezvényre egyetlen izraeli művészt sem hívtak meg, viszont több meghívott résztvevő a BDS-mozgalom harcos követője és propagandistája.
Mint például a Ramallahból meghívott Khalil al-Sakakini kulturális központ, amely az elmúlt években több ízben a BDS-mozgalom követésére hívott fel. Ami nem különösebben meglepő, hiszen a névadó al-Sakakini a harmincas, negyvenes években Hitler csodálója és a zsidó világösszeesküvés elméletének követője volt. Yazan Khalili, a központ tanácsadó testületének egyik tagja szintén a BDS híve, aki nem elégszik meg a „palesztinok” felszabadításával, hanem egyenesen az izraeli zsidók felszabadítására buzdít, mivel azok állítólag hamis identitásra lennének kényszerítve.
De a documenta saját tanácsadó testületében is BDS-támogatók ülnek.
Így például Amar Kanwar indiai filmrendező, egy szélsőséges Izrael ellenes felhívás aláírója, amelyben azt állítják, hogy Izrael „folyamatosan és elvetemült módon lábbal tiporja” a „palesztin” szabadságjogokat, és ezért Gujarat államot, ahol a rendező született, felszólította Izrael bojkottjára. A testület egy másik tagja, az eindhoveni Van Abbe múzeum igazgatója Charles Esche szinten a BDS támogatója és a Bundestag BDS-ellenes határozatát bíráló felhívás aláírója.
De a documenta keletkezési történetében is jelentős szerepet játszik a nemzetiszocialista ideológia. Werner Haftmann, 1955-ben a documenta egyik alapító tagja, kezdettől fogva akadályozta, hogy zsidó származású művészek a kiállításokon részt vehessenek.
Haftmann az SA tagja volt és olasz partizánok megkínzásában is szerepet játszott. Úgy tűnik, hogy ez a tradíció napjainkig töretlenül folytatódik.
Több német és nemzetközi zsidó szervezet időben felhívta a politikai felelősök figyelmét az itt készülő Izrael ellenes kampányra, többek között a Zsidók Központi Bizottságának elnöke, Klaus Schuster is. E központi bizottságnak az lenne a feladata, hogy a mindenkori politikai vezetés irányába a zsidó érdekeket képviselje. A szervezet azonban már régen a baloldali-zöld, sokszor antiszemita tendenciák támogatójává vált, de a documenta iránya most úgy látszik még ennek az opportunista vezetésnek is túl sok lett. Schuster levélben fordult a zöld Claudia Roth kulturális államminiszterhez, amelyben óvatosan tiltakozott a tervezett kiállítás és a fórumok nyilvánvalóan antiszemita irányultságú összetétele ellen: „A documenta körülményei azt a benyomást erősítik meg, hogy a BDS felhívása az izraeli művészet és kultúra bojkottjára már eredményes volt” – írta Schuster.
A documenta vezetése ezek után úgy döntött, hogy a vitafórumokat, melyekre egyetlen zsidó vagy izraeli résztvevőt sem hívtak meg, nem rendezik meg, de a szélsőséges muszlim csoportok támogatói továbbra is a kiállítók között maradnak.
Claudia Roth reakciója a zsidó szervezet bírálatára rendkívül árulkodó volt. Először elmondta az ilyen esetekben esedékes sablonos mondatokat: „Az antiszemitizmusnak társadalmunkban nem lehet helye, sehol sem, így a documentán sem.” Majd hozzáfűzte, hogy az állami intézmények feladata a művészet szabadságának védelme, a művészek munkájához szükséges szabad tér védelme. „Ez különböző értelmezésekhez vezet, amelyek biztosan nem mindenkinek fognak tetszeni.” E kijelentés cinizmusa lélegzetelállító:
Roth szerint az antiszemitizmus és az Izrael megsemmisítésére irányuló követelések a művészeti szabadság részei, míg a jelenlegi zöld politika bírálata – mint tudjuk – nemzetiszocialista meggyőződésre vall.
Az American Jewish Committee berlini szekciójának vezetője Remko Leemhuis reagált az államminiszter antiszemitizmust legitimáló válaszára. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta a Die Welt riporterének: „Miközben a BDS – a klasszikus ,ne vásárolj a zsidónál!’ felhívás modern változata – a német nyilvánosságban alig van jelen, addig Izrael bojkottja konszenzus a szinte kizárólag adókból finanszírozott művészeti és kulturális élet résztvevői között.” Ne hagyjuk magunkat olyan fogalmak által mint „nyitottság”, „multiperspektívájú szemlélet” vagy a „sokféleség” félrevezetni, folytatta. „Ezek mögött nem más rejlik, mint közönséges Izrael ellenes antiszemitizmus”. Majd a Roth által ékesszólóan igénybe vett művészeti szabadságra kitérve rámutatott: „Az biztosan nem áll a német alaptörvényben, hogy törvényes jog lenne az antiszemita álláspontok közpénzekkel való finanszírozása.”
Fotó: Wikimedia commons
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.