A napokban bemutatták Seres László publicista könyvét, a Láger sztornót, amely személyes hangvételű, figyelemfelkeltően abszurd írás.
“A láger Pilsudski edzőtermének digitális kijelzős spinning kerékpárját tekerve, majd a húzódzkodón lógva, éhesen, a lassan őrjítő magányban azon gondolkodom, mikor hasított belém először az a gondolat, hogy időben és térben távolról ugyan, de dolgom van Auschwitzcal.”
Seres László, korábbi főszerkesztőm, a Neokohn egyik alapítója különleges alakja a magyar sajtónak. Szakmai sorsa többé-kevésbé ismert: anarchista, liberális évei után eljutott a neokonzervatízmushoz és libertarianizmushoz, de mindenek előtt maradt továbbra is következetes individualista.
A tetteit és következményeit vállaló, éles mondataival, humorával és öniróniájával operáló szerző most megjelent írásában zavarbaejtően személyes oldaláról is bemutatkozik.
Nyilvánvalóan abszurd elemek közepette – például a főhős több napos, meditatív/elemző jellegű bezárkózása Auschwitzba, ahol időnként a fitnesz park edzőgépein relaxál vagy szögesdrótok felett behajítják neki a megrendelt pizzáját, de néha a turistáknak fenntartott tetováló(!) szalonról morfondírozik – játszódó regényének hőse párhuzamos történeteken keresztül járja körül a holokauszt egyesszámú szimbólumrendszerét.
Auschwitz és annak poszttraumás öröksége zsigereiben él a regény főhősének, és minden bizonnyal Seres Lászlónak is. Erre maga a szerző tett utalást azon a beszélgetésen, amely a budapesti Bálint Házban zajlott a napokban, ahol a hivatalos könyvbemutatón Szántó T. Gábor író és Dr. Bárdos Katalin pszichoterapeuta-szakpszichológus beszélget az új regényről.
“Depressziós vagyok” – fogalmazott Seres mintegy hanyagul, éppen csak elejtett mondatával a beszélgetésen, amely legalább annyira abszurd volt műfaját tekintve, mint maga a regény, amelynek főhőséről rendszeresen olvashatjuk, hogy mennyire függ nyugtató gyógyszereitől. A szakpszichológus kedvesen kigyűjtött részletei a könyvből mind-mind azt legitimálták, hogy a transzgenerációs traumafeldolgozás nem csak körmönfont szóösszetétel.
Legemlékezetesebb állítása – a sok közhely közepette — számomra az volt, hogy édesanyja az a Virág Teréz traumakutató volt, aki az én nagyszüleim számára is szolgált fájdalomcsillapító-hatású gondolatokkal. Persze Auschwitz után ettől még ugyan úgy teljesen reménytelenül.
Na de Seres könyvét jó olvasni! És ez a lényeg minden írásnál.
Van benne egy jó adag korrajz az átkos puhaszocializmusról, egy kis insight-NDK bennfentességgel, szerény hőstett a tiltott irodalom csempészésével, Wartburg-padlógáz, úttörő tábor, iskolai megaláztatások, János Kórház recenzió, diszkó-terror, traumatizált, beteg túlélő szülők, és természetesen szerelem.
Mindegyik helyzetben ott a kívülállósság, a betagozódni/akklimatizálódni képtelen, individualista attitűd. És az, hogy ez így egyben el lett mesélve, megérdemli a tiszteletet.
Szántó T. Gábor, a Bálint házi beszélgetésen barátsággal faggatta Serest. Mint kiderült, ő már évtizedek óta tudott arról, hogy a szerző szerette volna kiírni magából a holokausztot. Seres azonban a hosszú halogatás után csak két évvel ezelőtt döntötte el, hogy végre megírja a könyvét. Jól tette, bár ahogy könyvének dedikálása közben nekünk fogalmazott,
“a terápia átmenetileg talán sikeres volt, de katarzisom nem volt a regény befejezése után”.
Az, hogy a Scolar kiadó gondozásában megjelent könyv megéri a maga 184 oldalát, már csak “szakmai szolidaritásból” is természetes gondolat egy volt kollégától, azonban a regény több valódi szellemi bravúrja remélhetőleg objektíven is hitelesíti Seres László könyvét. Egy “posztmodern holokauszt-regény” nyelvi igényessége, különösen a könyv első felénél érezhető szerkesztői tudatosság és szerzői koncentráció szavatolja mindezt. Mindehhez pedig több esetben is párosul a groteszkig menő játékosság is.
Például a regény több női szereplője is egykori lágerek (pl. Buna vagy Terezin) neveit viseli, vagy az egész műben – egy Kertész-i fogásra hajazó technikával alkotott szóösszetételnek köszönhetően — egy helyen sem szerepel a zsidó szó. (Nem véletlen, hogy Seres “rokon léleknek” érzi a Nobel-díjas írót, Kertész Imrét) .
Akik szeretik Seres publicisztikai gondolatvilágát, azok különösen értékelhetik majd a kisregényben elhelyezett progresszívokat és a “kollektivizmus-mantrát” ostorozó csapásait. Van belőlük bőségesen, akárcsak az elmúlt évtizedek – különösen Auschwitz-tükrében – felfoghatatlan bűneiből is: például az etnikai tisztogatások, genocídiumok, embercsempészet…
Mind-mind a felfoghatatlan emberi elállatiasodást szemléltetik. És mindennek a magyarázatát, amelyben a szerzőt különösen frusztráló módon, bántóan sokszor kerül elő a holokauszt-analógia, amely szerinte devalválja annak egyediségét.
Ezek a markáns létfilozófiai és politikai vélemények pedig szinte mindenhol finom emelkedettséggel illeszkednek bele egy önreflexiós kitárulkozásba, amelynek megemésztéséhez a szarkazmus egy kiváló eszköz. Ennek egyik felejthetetlen példája a regény végén egy privát “gázkamra-túra” az egyik utolsó háborús bűnösként bíróságra citált SS-katonával.
“Milyen fogalmatlanság lehetett úgy felnőnöm, hogy a lelki gettólét minden rezdülését ismertem, miközben sokáig fogalmam sem volt arról, min mentek keresztül anyáék? Hogyan működhetett párhuzamosan, a létezés egyazon dimenziójában a totális ismeretátadás és a teljes elhallgatás? Gyerekkoromból homályosan emlékszem arra, hogy a párhuzamosok valamiért a végtelenben találkoznak, ezek szerint én vagyok ez a találkozás.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.