Oroszország erőd: mindig talpon marad az ország – még vereség esetén is

A világ országai által Ukrajna orosz megszállásának kezdete óta hozott intézkedések sora szinte példátlan, és a hidegháború napjaira emlékeztet – véli Gregory Carleton a Tufts Egyetem orosz tanulmányok professzora.

A nyugati intézkedések számos formát öltöttek, de nagyjából a gazdasági szankciókat, az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást és az orosz exporttermékek bojkottját foglalják magukban. Az „ellenállás” más, elsősorban nem állami szereplők által vállalt formái inkább az orosz kultúrára – a zenére, az irodalomra és a művészetekre – összpontosítanak: az orosz karmestereket elbocsátják az európai koncerttermekből, Csajkovszkij darabjait pedig kiveszik a műsorfüzetekből.

Mégsem létezik egyetlen ország, nemzetközi szervezet vagy parancsnoki központ, amely ezeket az erőfeszítéseket irányítaná.

Ez nem akadályozta meg Vlagyimir Putyin orosz elnököt abban, hogy éppen ezzel érveljen.

Egy 2022. március 25-i, Oroszország vezető kulturális személyiségeihez intézett beszédében Putyin azt állította, hogy mindezek az intézkedések – legyenek azok katonai, gazdasági vagy kulturális jellegűek – a Nyugat egyetlen, koncentrált tervét jelentik,

amelynek célja Oroszország és „minden, ami Oroszországhoz kapcsolódik, beleértve ezeréves történelmét és népét, megsemmisítése”.

Úgy tűnik Oroszországban sokan elfogadják Putyin feltevését, és nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy megfelel a jelenlegi körülményeknek, hanem azért is, mert az ellenséggel körülvett nemzet gondolata mély történelmi gyökerekkel rendelkezik.

Az „Oroszország: A háború története” című könyvemben azt vizsgálom, hogy Oroszország régóta egy erődítményként tekint magára, amely el van szigetelve a világban, és állandó fenyegetéseknek van kitéve.

Amikor a támadás védekezéssé válik

Oroszországot évszázadokon át gyakran gúnyolták túlzottan, ha nem is kórosan paranoiásnak: mindig gyanakvó a kívülállókkal szemben, miközben hódítási terveket sző.

Noha nehéz lenne tagadni, hogy Oroszország számos alkalommal támadta meg szomszédait – Ukrajna csak a legutóbbi példa erre -, az oroszok gyakran inkább a történelem egy másik, ugyancsak tagadhatatlan aspektusát emelik ki:

miszerint évszázadokon keresztül idegen inváziók célpontjai voltak.

A 13. századi mongoloktól kezdve a krími tatárokon, lengyeleken és svédeken át a 16-18. században, Napóleon Grande Armée-jén át a 19. században és Hitler Wehrmachtján át a 20. században, Oroszország rendszeresen találta magát idegenek támadásaival szemben.

Oroszország múltjának e fejezetei alapján könnyű egy olyan ország képét lefesteni, amelyet rendszeresen megvertek és megaláztak.

Az izolacionizmus a 20. században más, de rokon formát öltött: a második világháború vége előtt Szovjet-Oroszország volt az egyetlen ország a világon, amely a marxizmusban hitt, és emiatt a legtöbb más ország szemében páriának számított.

Az ő szemükben így a szovjet ellenőrzés kiterjesztése más nemzetek fölé a háború után ezért védekező manőverként – a jövőbeli megszállók elleni védekezésként – is felfogható volt.

A kereszténység szigete

Oroszország geopolitikai erődként való megjelenése egybeesett a kereszténység bástyájaként való identitásának kialakulásával.

A 16. században, „Rettegett” Iván alatt, Moszkva – ahogy Oroszországot akkoriban nevezték – uralkodó elitje azt az elképzelést terjesztette, hogy ők a harmadik Róma: az igaz kereszténység Istentől rendelt, egyedüli hazája.

A kereszténység két korábbi fővárosa – a vatikáni Róma és a bizánci birodalom fővárosaként működő konstantinápolyi Róma – már nem aspirálhatott erre a státuszra. Hiszen az elsőt skizmatikusok uralták – ahogyan az ortodox keresztények a katolikusokat tekintik -, míg a másodikat a város 1453-as eleste óta az oszmán törökök szállták meg.

Így Oroszország maradt az egyetlen hely, ahol a kereszténység tiszta formája lakhatott.

Abban az időben egyetlen más ortodox keresztény sem volt szabad az idegen uralomtól. Ez alátámasztotta azt a hitet, hogy az orosz föld kivételes, és mint ilyen, mindig is ellentétbe kerül szomszédaival, például a lengyelekkel, a törökökkel és a baltiakkal, akik általában más hitűek voltak.

Az Oroszországról mint az igaz kereszténység szigetéről alkotott elképzelés azonban a 19. században nyert igazán teret, amikor a nacionalisták megpróbálták meghatározni, hogy mi különbözteti meg nemzetüket és népüket a többiektől – és ezzel együtt a többiektől való felsőbbrendűséget is. Olyan kiemelkedő személyiségek, mint Fjodor Dosztojevszkij, ezt az elképzelést terjesztették írásaiban, akárcsak Apollon Maikov, egy híres költő,

aki Oroszországot egy ostromlott kolostorhoz hasonlította, amelyet minden oldalról ellenségek ostromolnak, és csak önmagára számíthat.

A két gondolat összekapcsolását szolgálta az is, hogy Oroszország ebben az időben külföldi invázióknak volt kitéve, elsősorban Napóleon által:

Oroszország különleges hely volt, és emiatt mások kívülről minden eszközzel igyekeztek elpusztítani az országot, a kultúráját és a vallását.

Győzelem a vereségben

Ukrajna lerohanásával Putyin és más orosz vezetők ismét teljesen átvették ezt az Oroszország-képet.

„A nemzet szervezett, fegyelmezett támadással néz szembe minden orosz ellen”

– jelentette ki az orosz kulturális minisztérium egyik tisztviselője.

Putyin még odáig is elment, hogy azt állította, hogy az orosz irodalom elleni bojkott az 1930-as évek náci könyvégetéseinek a modernkori megfelelője.

A náci bűnök e szemérmes felidézése nemcsak a II. világháborút eleveníti fel, mint mai viszonyítási pontot, hanem egybevág Putyin legfőbb indoklásával is, amely miatt több mint egy hónappal ezelőtt megindította invázióját: az ukrán kormány állítólagos támogatása a nácik iránt, és az orosz ajkú ukránok ezt követő „népirtása” miatt.

A vádak, mondanom sem kell, abszurdak, és ez az orosz háborús narratíva gyorsan szétesett.

Így Putyin egy stabilabb és – mint az események megmutatták – életképesebb mítoszhoz fordult, hogy igazolja tetteit: az „Oroszország erőd”-höz.

Ennek a váltásnak sok előnye van. Egyrészt ügyesen alkalmazkodik a jelenlegi helyzethez. A nyugati szankciók Oroszország elszigetelésére törekedve

megerősíthetik az ország mítikus képét önmagáról, mint egy különleges helyről, amelyet a kívülállók el akarnak pusztítani.

Putyin narratívájában így a szankciók csupán a Nyugat évszázados múltra visszatekintő, Oroszországgal szembeni folyamatos ellenségeskedését tükrözik. Azt, hogy az orosz invázió indította el ezeket a szankciókat, a szőnyeg alá lehet söpörni.

Emellett Oroszországot úgy festi le, mint aki ismét megvédi magát a külső agresszióval szemben, és ezzel megfordítja azt a szerepet, hogy az Ukrajnával való konfliktusban valójában ő maga az agresszor.

Továbbá erősíti azt az elképzelést, hogy

Oroszország az örökös áldozat, aki mindig alulmarad a történelem igazságtalanságaival és méltánytalanságaival szemben.

Ezenfelül fenntartja azt a képzetet, hogy Oroszország a jóság szigete egy ellenséges világban.

Ennek az új narratívának a hangsúlyozását Nyugaton nem szabad elvetni, mint csupán egy újabb propagandafogást. Ahogy a háború egyre inkább patthelyzetbe került, ez a vonal, ahogy Putyin 2022. március 25-i beszédében is látható, egyre nagyobb teret nyert.

Valójában, bár Oroszországban sokan ellenezték az inváziót, és néhányan el is hagyták az országot emiatt, a közelmúltbeli belső felmérések azt mutatják, hogy a Putyin iránti támogatottság pontosan e köré a kép köré kristályosodott ki, amely szerint ő a nemzet bástyáin álló, létfontosságú nemzeti érdekeket védő vezető. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor – legalábbis az önkép és az önbecsülés szempontjából – a nemzet talán kielégítő befejezést talál, függetlenül attól, hogy mi lesz a kimenetele a háborúnak.

Mert az „Oroszország erőd” mítosz szerint mindig talpon marad az ország – még vereség esetén is.

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.