Oslo – a jó szándék nem elég a békéhez

A Neokohn szerkesztője

 

Egy norvég villában kezdődtek el 1993-ban az Oslói-béketárgyalások, amelyeknek kezdeti sikere szinte irracionális eufóriát eredményezett, a gyakorlati megvalósítás azonban véres kudarcba fulladt. A kézfogáshoz vezető út eddig ismeretlen előzményeiről szól az HBO új filmje, az Oslo.

Néhány éve nagy sikert aratott a Broadway-en J.T. Rogers, amerikai drámaíró Oslo című darabja, amely az Oslói-megállapodások történetét meséli el. A színművet a Broadway változat rendezője, Bartlett Sher filmesítette meg. A film május végén debütált az HBO streaming szolgáltatásain.

A film az Oslói-békefolyamathoz vezető utat járja végig Terje Rød-Larsen és Mona Juul norvég diplomaták szemén keresztül. A házaspár a norvég kormány tudta nélkül hozta létre a nem hivatalos csatornát a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Mozgalom) és Izrael között, miközben hivatalosan amerikai támogatással már folytak — formális, valójában teljesen kilátástalan — tárgyalások az izraeli-palesztin konfliktusról. Larsent és Juult a leginkább angol televíziós sorozatokból ismert Ruth Wilson (Jane Eyre, Luther) valamint Andrew Scott (Sherlock, Fleabag) brit színészek alakítják.

Az alkotás palesztin és izraeli főszereplői a folyamat kevéssé ismert mellékszereplői. Első körben két izraeli közgazdász professzort, Jáir Hirschfieldet és Ron Pundakot küldték a PFSZ két emberével tárgyalni. Palesztin oldalon a tárgyalásokat Ahmed Qurei vezette, aki később a Palesztin Hatóság miniszterelnöke lett. Qurei tanácsadója Hassan Asfour volt, egy gázai kommunista, a PFSZ összekötő embere. Később izraeli oldalra delegálták Uri Savirt, az izraeli külügyminisztérium igazgatóját és Joel Singert, a minisztérium jogi tanácsadóját. A filmben epizódszereplőként feltűnik Simón Peresz akkori külügyminiszter is.

Terje Rød-Larsen Mona Juul (Balra) Fotó: Wikimedia Commons

J.T. Rogers forgatókönyve remekül van megírva, a párbeszédek pattognak, gyakran ironikusak, és pont annyi információt tartalmaznak, hogy a néző felfogja mi történik. Az író a Tablet magazinnak elmondta, hogy rengeteg feljegyzés jelent meg, amely részletesen beszámol a tárgyalásokról, így nem volt nehéz rekonstruálni a párbeszédeket.

Az Oslo jól játszik a helyzet komikumával, a tárgyaló felek a skandináv villában egyik pillanatban a vacsora felett viccelődnek, a következőben pedig egymás torkának ugranak, amint szóba kerül a föld kérdése. A beszámolók szerint meglehetősen meredek viccek hangoztak el a tárgyalások alatt, amiket a másik fél nem mindig fogadott kitörő nevetéssel.

Rogers a szereplők szájába adja az ellenérdekű felek álláspontját, a szervező norvég házaspár pedig állítja, hogy ők „mindkét oldalt támogatják”. Mona és Terje személyesen jártak Gázában, és az ott szerzett drámai élményeik hatására akarták „megoldani” a konfliktust, amihez szerintük elég, ha a két fél „emberként kezd tekintetni a másikra”. A film is szeretne pártatlan lenni, viszont elköveti azt a hibát, hogy úgy tesz, mintha a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) lett volna az egyetlen lehetséges tárgyalópartner, miközben a szervezet valójában emigrációban, főleg nem palesztinok által lakott területeken tevékenykedett. Rabin például elsősorban a helyi, ciszjordániai és gázai palesztinokkal szeretett volna tárgyalni és nem a számtalan izraeli életet kioltó terrorszervezettel, a PFSZ-szel.

A norvég szemszög jól illusztrálja, hogy az európaiak és amerikaiak miért futnak neki újra, és újra az izraeli-palesztin konfliktus megoldásának, és miért buknak el vele minden egyes alkalommal. Többször elhangzik a filmben, hogy ha „félretenné mindkét oldal a sérelmeit, akkor béke lenne”.

A film jól bemutatja, hogy ha kiragadunk néhány embert a konfliktusból és beültetjük őket egy szobába, akkor lehet, hogy jól ki fognak jönni egymással, sőt még meg is egyezhetnek, de aztán gyorsan visszacsöppenek a tüzes közel-keleti realitásba, amint maguk mögött hagyják a jéghideg skandináv villát, és a kedves, jó szándékú norvég házaspárt. Ebben a valóságban, ha háború van, a papíron rögzített ígéreteket gyorsan kiradírozza egy eltévedt golyó, vagy egy zsúfolt kávézóban felrobbanó pokolgép.

A film 1993 néhány hónapját fedi le, amelyek végül Arafat és Rabin híres-hírhedt, fehér házi kézfogásához vezettek. Színdarabként valószínűleg jobban működött ez a túlzott leszűkítés, ami teljesen izolálja a filmet mind az előzményektől, mind a következményektől, de még az olyan fontos „mellékszereplőktől” is, mint Arafat és Rabin. Ezt gyakran párbeszéddel igyekeznek pótolni, de pont ezért sok fontos részlet kimarad. Kezdve a PFSZ széleskörű terrortevékenységével, amit az izraeliek megemlítenek ugyan, de a film mégsem érezteti, hogy milyen nagy a különbség a két tárgyaló fél között, egészen Rabin és Peresz személyes konfliktusáig, és hogy a palesztinok, miként mismásolták el, hogy kivegyék Izrael elpusztítását a Palesztin Nemzeti Chartából (ezzel kapcsolatban a mai napig vita van).

A híres kézfogás Arafat és Rabin között.

A filmet belengi az az optimista hangulat, ami a kézfogást követő oslói folyamat elejét is jellemezte. Az izraeliek azt hitték, hogy ha átadják a földet, akkor tényleg béke lesz. Izraelben a többség támogatta a tárgyalásokat, és sokan abban reménykedtek, hogy valóban létrejön a béke.

Az oslói tárgyalások mindvégig úgy zajlottak, hogy nem volt egyértelmű egyik fél számára sem, hogy végül hová lyukadnak ki. Ezért az igazán fontos kérdéseket mindig egy későbbi időpontra tolták, mint pl. Jeruzsálem státusza.

A megegyezés lényege Izrael kivonulása volt Ciszjordánia jelentős részéről, majd később Gázából, mely területek az oslói paktum nyomán felállított Palesztin Hatóság fennhatósága alá kerültek. Az úgy nevezett „megszállás” ezzel gyakorlatilag véget ért, a palesztinok lehetőséget kaptak, hogy saját maguk kormányozzák a területeket. Az elmúlt huszonnyolc évben azonban mindez teljes illúziónak bizonyult, a korábban gazdaságilag dinamikusan fejlődő Gáza és Ciszjordánia a palesztin vezetés alatt visszaesett, Gáza pedig egyenesen egy terrorista fészekké züllött.

Még zajlottak a tárgyalások, amikor a Hamász és más palesztin szervezetek folyamatosan támadásokat hajtottak végre izraeliek ellen, ami egyre csökkentette Izraelben a pozitív kimenetel iránti várakozást. Efraim Karsh izraeli kutató egy tanulmányában leírja, hogy Arafat már 1994 tavaszán azt mondta egy arab vezetőknek tartott zártkörű megbeszélésen, hogy a megegyezés átmeneti, és előbb-utóbb Izrael elpusztításához fog vezetni, és kérte őket, hogy segítsenek neki egy Izrael-ellenes, pán-arab dzsihád kirobbantásában.

Mégis, több akadémikus és Közel-Kelet szakértő azt állítja, hogy Izrael a hibás a folyamat elbukásáért, annak ellenére, hogy 2000-ben, Camp David-ben olyan ajánlatot tett Barak miniszterelnök Arafatnak, amit szinte biztos, hogy egyetlen következő miniszterelnök se fog megtenni.

Miután Arafat visszautasította a palesztin állam létrehozását, néhány hónappal később kitört a második intifáda, ami végleg bizonyította, hogy az oslói folyamat megbukott.

A film utolsó perceiben elismerik a sikertelenséget, de a film írója Mona karakterén keresztül azt állítja, hogy mégsem volt hiábavaló a békefolyamat elindítása. Izraelben, különösen a jobboldalon, igen negatív a megítélése az oslói-megállapodásoknak. Sokan úgy érzik, hogy a megegyezések csak létrehoztak egy belső ellenséget Gázában, ráadásul Izrael olyan kompromisszumokat kötött, amikért nem kapott semmit. Ráadásul a folyamat a világ szemében megerősítette azt az egyoldalú hamis képet, hogy Izrael az elnyomó fél, a palesztinok pedig az áldozatok. A világ a 90-es évekre már Izrael és a palesztinok konfliktusát kiemelte az eredeti izraeli-arab kontextusból és ennek a segítségével valóban Izrael lett az erősebb fél. Emiatt az oslói folyamat bukását egyes külpolitikai szakértők Izrael számlájára írják, mondván „nem engedett eléggé”.

Az Oslo a lehetőségekhez mérten hűen mutatja be, hogy mi játszódhatott le azokban a napokban a palesztin és izraeli tárgyalók között a norvég villában. Azonban kontextus nélkül a néző azt hiheti, hogy az izraeli-palesztin konfliktus tárgyalótermekben, európai vagy amerikai közvetítőkkel talán mégiscsak megoldható lenne.

Mára az Oslóban megálmodott „kétállami megoldás” már igen nehezen elképzelhető, annak ellenére, hogy a nyugati nagyhatalmaknak a mai napig ez a hivatalos közel-keleti doktrínája. Ma már közel 600 ezer zsidó él Júdea-Szamária területén, a nagy arab államokat pedig már egyre kevésbé érdekli a konfliktus, amit az Ábrahám-egyezmények sikere is jelez. Aki pedig megpróbálja kívülről megoldani a konfliktust, valószínűleg ugyanúgy jár, mint előtte mindenki más, és talán még egy olyan szórakoztató filmet se csinálnak róla, mint az Oslo.

– YouTube

Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.