Laczó Ferenc „A palesztinok: az áldozatok áldozatai“ c. írása figyelemre méltó és gondolatkeltő írás. A bonyolult téma egyoldalú tárgyalásával ugyanakkor méltatlan egy eszmetörténészhez, nélkülözi ugyanis a szükséges érvelés elvárható cizelláltságát, differenciáltságát. Horváth Sz. Ferenc írása.
Egyoldalúsága már-már azt a benyomást kelti, hogy megszólalt a Hamasz szóvivője. A szöveg üzenetét a következőkben látom: 1. Az izraeli-palesztin konfliktusban két metanarratíva szegül egymásnak szembe 2. Izrael a holokausztból azt a következtetést vonta le, hogy a palesztinekkel szemben minél erőszakosabban kell fellépni s ezért 3. E. Saidnak igaza volt, amikor a palesztineket az „áldozatok áldozatainak“ nevezte. A 4. pont pedig, hogy Izrael nemzetközi támogatói „valójában Izrael államának korunk Spártájává alakulását támogatják“.
A konfliktusnak Laczó általi egyoldalú bemutatása valósággal követeli néhány kérdés felvetését, a konfliktus másik oldalról való bemutatását. Megjegyzéseim ezért szándékosan úgyszintén egyoldalúak, annak a reményében, hogy a két írás összességében, egymást kiegészítve lesz értelmes.
Amit Laczó szövegében tesz, azt a klasszikus tettes-áldozati-viszony megfordításának nevezhetjük: az áldozatot tettessé teszi, annak nevezi ki. Nem kell a történésznek bizonyítanom, miért van ez így, hiszen hogy Izrael története önvédelmi háborúk sorának tekinthető, ő is tudja. Annak az eldöntését is nyugodtan rábízom (meg az olvasókra), hogy e viszony megfordítása az antiszemita érvelések részének tekinthető vagy sem. Ha a nemzetközileg elismert „3D“-ből indulok ki, mely szerint az izraelellenesség antiszemitizmus, ha Izraelt démonizálja, delegitimálja és dupla (kettős) mércét alkalmaz, akkor nyilvánvaló hogy az írás akkor is antiszemita, ha a szerzője maga nem az. Izraelt, a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját, Spártának nevezni, vagyis a szellem Athénja ellentétének, a felfegyverzett városállamnak, ahol a gyengének tűnő újszülötteket a Tajgétosz völgyébe taszították s az alantas, dolgozó rabszolgákat/helótákat kegyetlenül legyilkolták… ezzel a képpel a szerző Izraelt egyértelműen sátáni, szadista, embertelen országnak tünteti fel. Ezzel az országgal szemben csakis küzdeni lehet s mindenki szinte automatikusan a humanitás és az emberi jogok bajnoka lesz, aki küzd is. A palesztin arabok mint a humanitás meg az emberi jogok bajnokai? Ez karikatúrának is rossz!
Laczó szövegében Izrael az aktív, a tettes oldal. Arról nem szól, hogy metanarratíva ide, metanarratíva oda, de létezik egy másik oldal is, az arab oldal Iránnal az élen, amelyik a Hamasz-t eszköznek tekinti, hogy Izraelt megsemmisítse. Igaza van Laczónak amikor arra utal, mennyire felfegyverkezett állam Izrael – de egyoldalúan elhallgatja, mennyire s mire akarja az atombombát Irán. Azt is elhallgatja, hiszen nem talál be a képbe, hogy 7 millió zsidóval kb. 1,7 milliárd muszlim áll szembe, vagyis az erős Izrael szembeállítása a másik oldallal azért mégiscsak sántít. Persze, az én szembeállításom is sántít, hiszen nincs minden muszlim Izrael ellen:
de éppen ez mutatja, mennyire nem állja meg Laczó démonizált Izraelképe a helyét.
Ugyanis itt utalni kell arra is, hogy Izraelben, a Laczó szerinti modern Spártában a palesztin-arabok (muszlimok) nemcsak hogy több demokratikus joggal rendelkeznek, mint kb. másfélmilliárd arab (muszlim) társuk (Marokkótól Iránig), hanem arra is utalni kell, hogy ez a 20 százalék izraeli-arab lakosság a hadseregben, a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban stb. is gyakorolja demokratikus jogait: hogyan egyeztetjük ezt a démonizált Izraelképpel össze? Nem tűnt fel a szerzőnek, hogy a jelenlegi konfliktus nagyjából akkor tört ki, amikor (miután Izrael múlt év őszén több arab/muszlim országgal jóbarátsági viszonyt kezdett el felépíteni), az izraeli palesztin-arab lakosság politikai képviselete igencsak röviddel azelőtt volt, hogy több más zsidó párttal együtt koalícióra lépjen s belépjen az ország kormányába? Hogy illik ez be a démonizált Izrael-képbe?
A szerzőnek több vitatható kijelentése is van: „a külvilág antiszemitizmusának visszatérő izraeli hangsúlyozása valahol mégiscsak a ‚magyarellenesség‘ vádjának a magyar nacionalisták általi sulykolásával rokon“…? Nem, nem az: az antiszemitizmus egyszer már a zsidók megsemmisítésére tört s szinte végis is vitte ezt a munkát. Ez nem hasonlítható össze azzal, ha a Jobbik avagy a megboldogult Csurka „magyarellenességet“ vizionált, mert sem a román sem a szerb vagy szlovák nacionalisták nem kötelezték a magyarokat sárga csillag viselésére s nem tervezték kiírtásukat, leöldöklésüket az újszülöttől az öregekig.
A szerző azt is írja: „Izrael megsemmisítésének rémképe szintén valós félelmeket mozgósít“. Több iráni miniszterelnök, több palesztin szervezet kimondott célja, Izrael megsemmisítése. Hol itt a rémkép? Egy rémkép nem egy irreális, beképzelt, valós alapokat nélkülöző fantazmagória? De mi abban a fantazmagória, ha Európa több városában sok ezer palesztina-szimpatizáns skandálja hogy „From the river to the see…“
Miután a múlt héten Madridtól Berlinig minden nagy városban antiszemita tüntetések folytak, enyhén szólva meglepő egy ilyen mondat.
Igazat adok a szerzőnek, amikor azt írja: „Az antiszemitizmus rendkívül súlyos és az elmúlt években Európában is tovább fokozódó probléma“… ámde ez így csak féligazság, vagyis bagatellizálás, ha nem mondja ki: a „muszlim antiszemitizmus“ problémája fokozódik. S ezzel nem azt állítom, hogy minden muszlim antiszemita, hanem azt, ami vagy kimutatható (pl. hogy Franciaországban tudomásom szerint minden, 2000 óta erőszakos halált halt zsidó gyilkosa muszlim fanatikus volt), vagy kimutatható lenne, ha pl. a német statisztikák tisztességesek lennének (ugyanis az antiszemita tettek összeírásánál nincs olyan rubrika, hogy muszlim antiszemitizmus).
Mint a nyugaton a holokausztot is tanító magyar kutató a múlt héten lefolyt tüntetések (Gelsenkirchen!) után úgy vélem: a konfliktus olyan egyoldalú bemutatása, a felelősség olyan elferdítő bemutatása, ahogy azt Laczó Ferenc teszi, nem szolgálja a kritikus, önrevízióra szükséges gondolkodást. A Közel-Kelet egyetlen demokratikus jogállamának démonizálása demokratikus értékeinket, demokratikus álláspontjainkat ássa alá. Nem arról van szó, hogy Izraelt mentegessük: hanem arról, hogy árnyalt képeket részesítsünk az antiszemita démonizálással szemben előnyben. Diákjaim nagyrésze, kb. 50%-a muszlim, ezek 1/3-a vallásos muszlimok. Hálásak mindig s figyelemmel hallgatnak meg vitatkoznak, amikor éppenséggel ebben a témában is az értékeket védem, s az „is-is“ érvrendszereket támogatom a „vagy-vagy“ bináris gondolkodásmóddal szemben.
A palesztineket az „áldozatok áldozatainak“ tartani olyan valósághamisítás, ami tulajdonképp a szerző nívója alatt van.
A szerző történész
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.