A huszadik századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjára emlékezünk.
Szerb Antal Budapesten született 1901. május 1-jén. Szülei művelt, asszimilált zsidó értelmiségiek voltak, 1907-ben római katolikus hitben keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár volt. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd a bölcsészkaron szerzett magyar-német-angol szakos tanári diplomát, közben folyamatosan írt, a Nyugat és a Napkelet is közölte írásait.
Munkássága során a próza lett igazi terepe, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg igazán. 1924-ben doktorált, és
középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról.
Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb Antal 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet című műve elnyerte az első díjat.
Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet szerzett neki, de egyúttal nagy vihart is kavart. A magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait ugyanis leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt róluk.
Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után nem kis zavart okozott a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg újra.
Leghíresebb és legnépszerűbb regénye az Utas és a holdvilág 1937-ben jelent meg.
A nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek. Állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették, 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal agyonverte.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
