Válasz Bayer Zsolt Krakkó – Zsidók és nem zsidók – A két világ című írására. Pelle János publicisztikája.
Bayer Zsoltot több évtizedes publicisztikai pályafutása alatt sokszor bírálták azért, mert szabad utat engedett indulatainak, sértegette vitapartnereit. Ezt a gyengéjét – vagyis hogy nála olykor „elszakad a cérna”, néhányszor maga is elismerte. Úgyhogy magára vessen, akinek nincs nála alacsonyabb sorszámú Fidesz tagkönyve, mégis „felveszi a kesztyűjét”. De nem hagyhatom szó nélkül a Magyar Nemzetben megjelent lengyelországi beszámolójának harmadik részét, mely a Krakkó – Zsidók és nem zsidók – A két világ címet viseli. A „polgári napilap és hírportál” felületén megjelent cikk a harmadik Bayer húszrészes sorozatában, mely a lengyel királyok nagy múltú székhelyével foglalkozik. De ez az első, mely a lengyelek és a zsidók tragikusan alakult huszadik századi viszonyáról szól, és olyan, a kora újkorban, a 16-17. században gyökerező problémákat érint, melyek összefüggenek a németek által megszállt Lengyelországban mintegy hárommillió áldozattal járó holokauszttal.
Bayert Kazimierzben, Krakkó történelmi zsidó városnegyedében hatalmába kerítette „az örök idegenség-érzés”, melyről a következőt írja:
„Az örök kelet-közép-európai zsidó idegenségélmény ez. Ez a kelet-közép-európai, kiváltképp a galíciai zsidóság lelki betegsége. S pontosan ez az, amivel nem lehet semmit kezdeni. Ezen sem segíteni nem lehet, sem rontani nem szabad – ezt csak úgy el kell viselni. Legfeljebb ha szólhatunk néha, finoman, csendben, hogy minekünk ehhez nincsen semmi közünk…”
Érdemes ehhez néhány mondatot hozzáfűzni, már csak azért is, mert a publicista az összes kelet-közép-európai zsidóban felfedezni véli a „lelki betegséget”, azt állítva róla, hogy „alkati torzulás”, melyről senki sem tehet, s jobb híján „csak úgy el kell viselni”. Teóriáját aztán nyomban illusztrálja is, a Prágában élt, és németül alkotó, zseniális zsidó író példájával, ami erősen vitatható. Téves általánosítás az 1924-ben meghalt Franz Kafka – amúgy találó – jellemzéséből következtetéseket levonni mintegy három millió, kisebbségben élő lengyel zsidó és a többségi nemzet viszonyáról.
Lengyelországban a zsidók „idegenség-érzése” abból az ellenszenvből fakadt, amit a többségi, keresztény lakosság évszázadok óta táplált irántuk. Ennek gyökerei abban a korszakban alakultak ki, melynek emlékét a krakkói Mária Magdolna téren Piotr Skarga (1536–1612) szuggesztív szobra őrzi. Bayer cikkében megemlékezik a lengyel nyelven író és szónokoló, nagy tehetségű jezsuita szerzetesről, aki a magyar Pázmány Péter mestere volt. Rendtársaival együtt hozzájárult az ukránok és litvánok görög katolikus hitre térítéséhez, az Unióhoz, a királyi hatalom megszilárdításához, és erélyes eszközökkel akadályozta meg a protestantizmus térhódítását Lengyelországban.
A sok nemzetiségű, óriási területű Lengyel Királyságban a katolikus vallás egyértelműen a politika eszköze volt, a zsidókkal szemben is. A klérus (mindenekelőtt az alsópapság) a jezsuiták ösztönzésére évszázadokon át azért vádolta őket rituális gyilkossággal, hogy megkeresztelkedjenek, egyszersmind ezáltal erősítse az egyszerű lengyelek és litvánok hitét. Ennek nyoma van fennmaradt periratokban, a húsvéti népszokásokban, a katolikus templomok szobraiban és festményeiben, valamint számos egyéb helyen is. A katolicizmus antijudaizmusa hatást gyakorolt az orosz és lengyel ortodox egyházra is, mely az 1690-ben, hat éves korában megölt „vérvádas szentet”, Bialystoki Gábrielt vagy Gavrilt 1820-ban (!) kanonizálta, és akinek az ereklyéihez még napjainkban is hívek zarándokolnak.
A katolikus papság ismétlődő támadásaival szemben a vallási hagyományaihoz, a jiddis nyelvhez és a ruhaviseletéhez ragaszkodó lengyelországi zsidóság még jobban bezárkózott, „felégette maga mögött a hidakat”.
Ugyanakkor a hitközségek vezetői a tömegek feje fölött kiterjedt kapcsolatrendszert építettek ki az arisztokrata nagybirtokosokkal, a helyi és az országos hatalom képviselőivel és az egyházi vezetőkkel. Ők azután rendszeresen közbenjártak a zsidók érdekében, ha konfliktusuk alakult ki a helyi többségi lakossággal. Ez a „védelmi” kapcsolatrendszer semmisült meg a második világháború kitörése után, amikor Lengyelország német megszállás alá került, és megindult a holokauszt népirtó gépezete.
A kelet-európai zsidók „idegenség-érzetét” a keresztény többségtől való szorongásuk és félelmük táplálta, ez késleltette a nyelvi asszimilációt is. Így a második világháború kitörése után a megszállók hat évig (!) tartó terrorjának hatására olyan tömeglélektani csapda alakult ki, melyben az egyszerű emberek tömegei részvétlenül nézték a zsidók kollektív tragédiáját. A reménytelen helyzetben csak kevesen mertek tenni a mentésükért, ezek többsége is értelmiségi volt. De így is lengyel nemzetiségű a legtöbb „Világ Igaza”, akinek az emlékére fát ültettek a jeruzsálemi Jad Vashemben.
Azt, hogy a mélyen gyökerező, „népi” előítéletek okozták a galíciai zsidóság „lelki betegségét”, az is igazolja, hogy a százados előítéletek a holokauszt után is felszínre törtek: 1945 augusztus 11-én éppen Krakkóban zsidókat vertek agyon, miután gyerekek meggyilkolásával vádolták őket. Több, mint fél évezred telt el az első ilyen jellegű pogrom óta, melyre 1407-ban került sor… A bűnbakképzés szívósan újjáéledő hagyományát érdemes magyar-lengyel, illetve közép-európai dimenzióban is vizsgálni. Ehhez tekintem hozzájárulásnak néhány hónapja megjelent könyvemet, melynek címe: Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban.
Visszatérve még Bayer Zsolt cikkéhez: igazságtalannak és sértőnek tekintem, hogy a szerző szemrehányást tesz a zsidó látogatóknak, „akik elzarándokolnak Krakkóig, megnézik Auschwitzot és a krakkói gettót, aztán elmennek innét, örökre. Még a főtérig sem mennek el, pedig hát mégis csak Krakkóban van Európa egyik legszebb főtere. Nézem őket, és azon töprengek, jó-e az, ha valakit nem érdekel semmi más, csak önmaga és a saját szenvedése…”
Honnan tudja ilyen pontosan Bayer, hogy a zsidó turisták, miután megnézték a Régi Zsinagógát és az Izsák zsinagógát, nem mennek el a rövid sétával megközelíthető, valóban gyönyörű főtérre és a Wawelbe, és pontosan mi érdekli őket? Amúgy tényleg előfordul, hogy a látogatók, akik meg akarnak emlékezni elpusztított felmenőikről, először Auschwitzba jutnak el. Így jártam magam is, amikor az Élet Menetével először ott jártam, és nem volt időm Krakkóra, mert indult vissza a vonatom Budapestre.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Tartalmas gondolatmenet!
Sajnos eppen ezzel kovet el, szerintem, hibat Pelle Janos. Az irasaval vitapartnerre emeli Bayert, parbeszedet kezdemenyez, egyenrangu felkent. Nem olvasom a Magyar Nemzetet, de Pelle jovoltabol beleneztem az irasba. Ha mar reagalni kell, boven eleg megjegyezni, hogy Bayer egy ujabb, ra jellemzo, antiszemita opuszat hanyta rank, legfeljebb ez most nem politikai, hanem kulturalis maszlaggal lett leontve. Pelle nem reagal erre a reszre, en speciel ettol hanytam el magam:
„A terecske oldalában öreg, kiszolgált busz álldogál. A kommunizmus obsitosa. Turistákat szállít olcsón a Krakkó környéki nevezetességekhez. Oldalán a felirat így szól: Auschwitz és a sóbányák; ha mindkettőre befizet, árengedményt kap.
Ez így jó. Megmosolyogtató, és bárki is szeretne felháborodni, mi azért jó, ha tudjuk: ez így normális…”
Magértem az álláspontodat. Ugyanakkor egy vitatott/vitatható nyilvános megnyilatkozással csak két dolgot lehet tenni: szó nélkül hagyni, vagy megcáfolni ill. rámutatni a hiányos, téves voltára.
Szerintem a szó nélkül hagyás nem megoldás, a tézis igy ellentmondás nélkül fennmarad, azt sugallva, hogy nincs mit rajta vitatni, a dolog valós és a megállapitás helyes. Ennél jobb a cáfolat, azt gondolom.
Bayert jobb szo nelkul hagyni, mint cafolni, kulonosen nem egy zsido portalon. A cafolassal, ami parbeszedet jelent, szalonkepesse teszel egy nem szalonkepes csirkefogot. Bayerrel kapcsolatban egyetlen reakcionak lenne ertelme: elkapni ot egy olyan kijelentesen (volt mar sok), amiert perelheto, es polgari perben anyagilag tonkretenni.
A cikkben is említett lengyel Világ Igazai előtti főhajtás mellett, azt is ki kell mondani, hogy voltak olyan lengyelek is, akik a zsidók kiirtásában még a nácikkal is hajlandóak voltak együttműködni.1941 nyarán, a zömmel zsidók lakta kisvárost, Jedwabne-t egyetlen nap leforgása alatt a város nem zsidó, azaz lengyel lakói – nem minden német segédlet nélkül – különös kegyetlenséggel teljesen „zsidótlanították”.
Büszkén és örömmel konstatálom, hogy a szólás és véleménynyilvánítás magasztos szempontjait következetesen védelmező moderátor, szó nélkül tűri a Reterát a Neokohnon (1) nick-nevű hozzászóló ámokfutását.
Csak így tovább!
(1) Álnév, melyet a hozzászóló személyhez fűződő jogainak tiszteletben tartása érdekében használok
Pelle úr ezek szerint vitapartnerének tekinti Bayert, ami legalábbis végtelen naivitásra vall, már, ha nem az ötös számú párttagkönyv iránt érzett szervilis tisztelet motiválja, meg, hogy azért csak együtt ülnek ők a magasságos padisah sátorában, még, ha nem is ugyanazon a vánkoson. Viszont Bayer urat mindenképpen köszönet illeti azért, hogy időről időre lerántja a leplet a NER eredendő antiszemitizmusáról, amit amúgy Pelle úr sem hajlandó tudomásul venni. Hogy ugyanis a Fidesz vezérei egyáltalán nem szolidárisak a zsidósággal, ahogyan az izraeli nagykövet látja (vagy csak rosszul felfogott politikai érdekből mondja). A zsidóság (és elsősorban a közéletben legaktívabb a szekularitás felé leginkább hajló budapesti neológ zsidóság, akiket úgy, ahogy, jól-rosszul mindmáig a MAZSIHISZ képvisel) egyszerűen az útjukban van, akárcsak elődeiknek a két világháború között. És mivel eltakarításuk a XX. század módszereivel aktuálisan éppen nem lehetséges, remek ötlet a sajátos magyarországi zsidó Disneyland, luxusgettó gründolása, amire a Chabad ortodoxia üti a kóserság pecsétjét. Az a Chabad ortodoxia, amelyik tökéletesen tisztában van a NER kaméleon-antiszemitizmusával, ám abban a hitben leledzik, hogy az antiszemitizmus segít összetartani a hithű zsidó közösséget. A gojim nem akar közösséget vállalni velünk. Nagyszerű, mert mi sem akarunk közösködni velük. Csak hab a tortán, hogy Bayer úr pont azon galíciai (haszid) zsidók lelki betegségéről delirál, akik vállalt elődei Orbán zsidó szövetségeseinek, a magyarországi Chabad-nak.
Nem hiszem, hogy a mai MO-i zsidosag (a lakossag 1%-a) olyan mertekben zavarna a kozeletet, mint a ket haboru kozotti idoszakban. Igy az eltakaritasuk sem hinnem, hogy Orbanek napirendjen szerepelne. De az antiszemitizmus, mint kormanyzati eszkoz, ma is jol johet. Es Bayer baratunk nem elhanyagolhato darab ebben a szerszamos ladaban.
Amikor Bayer Zsolt a szokott formáját hozza,
https://uploads.disquscdn.com/images/01d9edf242eb7e3cc0d09584c0b954acc237411d08a668793987e3f01ca2768d.png akkor rendben van, lapozzunk.
De amikor olyan finom, mint egy dobos torta, akkor semmi sincs rendben. Olvassuk el, és ki-ki ízlése szerint vonja le a konzekvenciákat.
A képet Bayernek az itt olvasható blogja a 2020. december 29-ei bejegyzéséből vágtam ki.
A antiszemiták jobb és bal oldalon egyaránt vannak. Nem attól függ hogy ki van éppen kormányon. A Rákosi-Kádár rendszerben sokkal erősebb – csak rejtett – volt az antiszemitizmus. Kár ezt a kártyát (és a nácizást) az aktuál politikai haszonért az un balosoknak kijátszani a jelenlegi kormány ellen. Hiszen éppen a mostani ellenzék paktált le a tényleg náci jobbikkal.