Frankl Péter Dohnányi Ernő igazgatása alatt hat évesen került a Zenekadémiára. Weiner Leó és Hernádi Lajos tanítványaként tinédzserként kezdte nemzetközi karrierjét. Habár a kommunista rezsim Liszt-díjjal ismerte el, 1958-ban mégis disszidált. A napokban a Művészetek Palotájában (MüPa) koncerttel emlékeztek meg 85. születésnapjára. A világhírű zongorista londoni otthonából mesélt életéről és munkásságáról a Neokohnnak.
Mazal Tov! Sok zenerajongó mégsem tud most úgy ünnepelni, ahogy eredetileg szerették volna, önnel közösen, egy budapesti koncerten.
A MüPa szervezett egy koncertet a 85. születésnapomra. Egy olyan zsánerű hangversenyt, amely sok oldalról mutatta be hosszú pályafutásomat. A koronavírus miatt úgy adódott, hogy nem tudtam ott lenni, de egy videoüzenetben köszöntöttem a közönséget. A koncert elején legrégibb és legőszintébb barátom, Vásáry Tamás vezette fel a programot és szólt a közönséghez. Nagyon megható esemény volt.
Vásáry nem először segítette ki önt. Pár éve egy pesti fellépése előtt, a koncert napján volt egy balesete, és ő ugrott be ön helyett.
Tamásnak valóban nagyon sokat köszönhetek. Az a bizonyos „félrelépés” combtöréshez vezetett egy pesti szálloda fürdőszobájában… Közös barátunk, ideálunk, Fischer Annie születésének 100. évfordulója alkalmából mindketten felléptünk volna a Zeneakadémián, ahol helyettem Tamás játszott még egy Mozart Zongoraversenyt is. Gyermekeim Pestre repültek Londonból, hogy aztán a kórházban nyugtatgassanak… Roppant balszerencsés eset volt. De Tamás Angliában is elképesztő sokat segített nekem az első időkben, amikor 1961-ben oda költöztem Párizsból. Örök hálával tartozom neki a jóságáért.
Pár éve abbahagyta a tanítást. Koncertezik még időnként?
Szólóesteket már nem adok, zenekarral ritkán játszom, de annál több kamarazene koncertet vállalok el. Nagyon szeretek fiatal művészekkel együtt muzsikálni. Úgy tudom, hogy a Magyar Televízió október közepén leadja a koncertünket Várdai Istvánnal, akivel Beethoven 5 cselló – zongora szonátáit adtuk elő.
Ami az Európán kívüli fellépéseket illeti, a világjárvány miatt rendszeres utazásaim most elmaradtak, de remélhetőleg az előrelátható jövőben ezt be tudom majd pótolni.
Távol-keleti országokba már évek óta nem megyek. Egyébként a mostanra tervezett magyarországi utam során Pécsett játszottam volna 99. alkalommal Bartók 3. zongoraversenyét. Legközelebbi magyarországi fellépésem januárban lenne. Ki tudja, milyen lesz a helyzet akkor. Különben pár éve hagytam csak abba a tanítást. Harminc évig voltam az amerikai Yale Egyetem professzora, ahová évente legalább hatszor utaztam mesterkurzusokra, miközben aktívan koncerteztem is világszerte.
Az elmúlt napokban nem csak a születésnapjáról emlékezhettek meg, hiszen kérte, hogy interjúmmal keressem majd a Jom Kipur után.
Nem vagyok vallásos zsidó, mégis nagyon zsidó érzelmű vagyok. Még bármicva is voltam, igaz, nem a legkellemesebb időkben, 1948-ban. Az az osztálytársam, akit akkor velem együtt avattak felnőtt férfivá, érdekes módon itt él Londonban, időnként még szoktunk is találkozni. Ő egy darabig rabbiként dolgozott, később pedig ügyvéd lett. A fiam nálam sokkal komolyabban veszi a hagyományokat. Ezúttal együtt böjtöltem vele én is. Lehet, hogy épp a koronavírus miatt, nem is tudom, amolyan emocionális, nosztalgikus okokból talán.
A születésnapomra gyermekeimtől kaptam egy 40 perces meglepetés videót, amelyen régi kollégák, barátok, volt tanítványok és rokonok üzentek nekem. Voltak olyanok is közöttük, akiket nem is ismertem fel, olyan régen hallottam felőlük… Könnyekig meghatott ez a vírus-kompatibilis ajándék. Feleségem pedig azt szervezte meg, hogy egy-egy baráti házaspár óránként váltsák egymást nálunk, és úgy köszöntsenek fel engem itthon a házunkban. Élvezettel fogyasztottunk finom magyaros pogácsát, süteményeket és persze pezsgőt is. Aztán este négyesben vacsoráztunk szűk családi körben. Felejthetetlen nap volt.
Mit jelent ön számára az, ahogy fogalmazott, „nem vallásos zsidó, de nagyon zsidó érzelmű” ember?
Nagyon Izrael mellett vagyok. Az átlagosnál jobban foglalkoztat annak az országnak és népének a sorsa.
Nem vagyok nagy Netanjahu-hívő, de az országot nagyon szeretem. Sokat jártunk ott. Fellépéseken és magánjellegű utakon is. Sokszor adtam ott is mesterkurzusokat, sok izraeli művésszel muzsikáltam együtt szerte a világban. Sosem fogom elfelejteni azt, amikor első alkalommal játszhattam az Izraeli Filharmonikusokkal, Lorin Maazellel!
Kurt Sanderlinggel néhány évvel később léptem fel a Filharmonikusoknál, aki szintén zseniális képességű karmester volt és aki, német zsidó lévén, Hitler elől a Szovjetunióba emigrált. Onnan aztán visszatért Kelet-Németországba, és mint kommunista szellemű művész, ideológiailag kissé mint egy ellenséges ország küldötte látogatott el Izraelbe. Ott együtt laktunk mint vendégművészek, és egészen felemelő volt látni, ahogy napról-napra egyre közelebb került zsidóságához. Ahogy fedezte fel önmagában az elhagyott gyökereket azzal is, hogy olyan gyerekkori barátokkal találkozhatott, akiket 50 éve látott utoljára… Nagy hatással volt rám együttlétünk Izraelben.
Ami a zsidóságot illeti: életrajzában az szerepel, hogy 1941 és 1944 között a Zeneakadémia különleges osztályában tanult. Miközben ön Mozarttal, Chopinnel és Bartókkal ismerkedett, Európában milliószámra gyilkolták sorstársait. Ezt a családja hogy élte meg, ön hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Nagyon nehéz volt. Otthon egy muzikális családban cseperedtem fel, mindkét szülőm folytatott korábban tanulmányokat a Zeneakadémián, de elég hamar abbahagyták. Igaz, anyám otthon továbbra is zongorázott, apám pedig könnyűzenét komponált, zongorázott, tangóharmonikázott.
A Magyar Rádió szünetjelének témájára írt egy slágert, amit az emberek az utcán fütyörésztek abban az időben. Sebestyén János Rados Ferenc által megszerezte ezt a kottát, ebből később csinált egy rádióprogramot, amiben a slágert nem más énekelte el, mint Rátonyi Róbert. A szüleim elég hamar felfedezték, hogy tőlem sem áll távol a zene. Egész kis gyerek voltam, alig hat esztendős, amikor engem is felvettek abba a gyakorló osztályba, amelyet a Zeneakadémián tehetséges kisgyerekek számára indítottak.
Az a Dohnányi Ernő volt a főigazgató, akit aztán később valótlanul azzal vádoltak sokan, hogy náci érzelmű. Ő volt akkor a hazai zenei élet legbefolyásosabb embere – zeneszerző, karmester, zongoraművész, a Zeneakadémia igazgatója, a rádió zenei osztályának vezetője – , meglehet, irigységből is ment ellene később az igaztalan hadjárat.
Dohnányi egy legenda volt, mindent megtett, hogy az Akadémián zsidók is tanulhassanak és taníthassanak. 1944-ben már ő sem tudta mindezt keresztülvinni, ezért aztán én sem maradhattom ott.
Mindeközben apámat 1941-től folyamatosan behívták munkaszolgálatra. Budapest környékén állomásoztatták, ezért még rendszeresen járhatott haza. Ennek is betudható, hogy 1943-ban húgom született. Ő sajnos nem ismerhette apámat, akit aztán végül deportáltak és a hivatalos értesítés szerint 1945-ben végelgyengülésben halt meg Kőszegen. Ezt különben én később Londonban is visszahallottam akkori fogorvosomtól és névrokonomtól, Frankl Zoltántól. Ő ugyanis együtt volt apámmal az utolsó pillanatig. Neki mondta el apám azt, hogy a legnagyobb fájdalma az, hogy nem élheti meg, hogy a fia zongoraművész legyen… Mert az első pillanattól kezdve mindig is hitt bennem.
Önök az édesanyjával ezek szerint Pesten a gettóban élték túl a holokausztot?
Először egy csillagos házba kerültünk. Elég közel voltunk ahhoz, hogy minket is kivezessenek a Duna-partra, mert egy nyilas azzal vádolt valakit, hogy fegyvert rejteget a házban. Mindenkit kihallgattak, de végül megúsztuk. Utána vittek a gettóba.
Akkor is a jóisten vigyázhatott ránk, amikor én álltam a negyedik emeleti kis lakásban, és egy bomba épp becsapódott előttem. Láttam, ahogy ledől a fal pár lépésnyire tőlem, pont ott, ahol a kishúgom gyermekágya volt.
Szerencsére anyám a szoba egy másik részén éppen szoptatta húgomat… Így ezt is sikerült túlélnünk. Ezután elvittek bennünket egy másik lakásba, ahol 18-an voltunk egy szobában. Ott szabadultunk fel 1945 januárjában. Rögtön ezután visszagyalogoltunk a Hollán utcai lakásunkba, ami teljesen ki volt fosztva.
Semmi nem maradt. Kivéve a család két zongoráját, miután azokat zongorahangolónk, egy igazi jó ember még időben kimenekítette onnan. Aztán amikor visszakaptuk, az egyiket azonnal el kellett adnunk, hogy valamiből új életet tudjunk kezdeni.
Anyámnak kellett eltartania a családot, én visszakerülhettem a Zeneakadémiára, olyan ösztöndíjjal, amivel ma nem igen dicsekedhetek, de akkor az volt a legmagasabb, a Rákosi-ösztöndíj.
Nem érzett akkor olyan törést, hogy azt mondja magának, nekem elég a művészetből?
Dehogynem. Eleinte nagyon nehéz volt visszamenni a zongorázáshoz, de úgy látszik megvolt bennem ez a hivatás-érzésem. Semmi másban nem éreztem tehetséget magamban. Sosem voltam csodagyerek, szerencsére senki nem is kezelt úgy. Szépen lassan, fokozatosan jutottam egyre feljebb a szamárlétrán.
Néhány éven belül komolyan kezdtek felfigyelni önre. 1953-tól külföldi versenyekre is mehetett, ráadásul több nyugati országba is kiküldték. Ön 1958-ban disszidált, abban az évben, amikor Liszt-díjjal tüntették ki. Látszólag az állam elismerte önt, mégis úgy döntött, inkább tovább áll. Miért is?
Ez nagyon szövevényes történet, több év tapasztalata és különleges eseményei késztettek erre az elhatározásra. Ha megengedi, nagy vonalakban érinteném, mi minden motivált erre a lépésre. Ahhoz, hogy 1953-ban ott lehessek Bukarestben a Világifjúsági Találkozón, olyan kihallgatásokon, válogatásokon kellett részt venni, ahol arról is faggattak, hogy vannak-e rokonaim Amerikában vagy egyéb nyugati országokban. Aztán olyan íratlan szabályok voltak, hogy vagy egy szovjet induló, vagy a versenyt megrendező ország egyik versenyzője lehet csak a nyertes.
Annak a bukaresti versenynek olyan szovjet zongorista lett a győztese, akinek később sosem hallottuk a nevét. A román első díjas megérdemelte a győzelmet. Én különben a harmadik helyen végeztem. Ezek után 1954-ben már elkezdődött egyfajta enyhülés. Rá egy évre ott lehettem Varsóban a Chopin versenyen, ahol bejutottam a döntőbe. Még ugyanebben az évben részt vehettünk Párizsban Gabos Gáborral és Vásáry Tamással a Long – Thibaud versenyen.
A minisztérium külön kiküldött egy megbízottat velünk, hogy vigyázzon ránk. De ott akkor még eszembe sem jutott a disszidálás, pedig történtek furcsaságok bőven.
Pauk György hegedűs barátom azért nem tudott velünk tartani, mert egy rokona feljelentette, hogy ha kiutazik, valószínűleg nem fog visszajönni. A verseny végén, amelyen én hatodik lettem, emberek táblákkal demonstráltak a koncertterem előtt, hogy nekem kellett volna nyernem. Fogalmam sem volt, kik és miért csinálták ezt! Mindenesetre nagyon megható volt számomra. De tudtam, hogy még nem voltam elég érett ahhoz, hogy megnyerjem az első díjat. Talán a furcsa hangulat eredményeképpen Marguerite Long — akiről az egész versenyt elnevezték, egy világhírű zongorista — meghívott a következő versenyre, ahol az első fordulóban nem is kellett megmérettetnem.
Közben jött az 56-os forradalom. Mivel kaptam Párizsból más meghívásokat is, gondoltam, lesz ami lesz, forradalom ide vagy oda, kihasználom, hogy a zsebemben lapult egy érvényes útlevél, ezért visszautazhatok Franciaországba. Itt, a romantika városában, Párizsban futottam össze későbbi feleségemmel, aki korábban a Zeneakadémián kollégám volt, ugyancsak zongorahallgató. Rokonai éltek Párizsban, akik meghívására október elején kiutazott hozzájuk egy októberi vakációra-tanulmányútra. A forradalom leverése után nem jött vissza, francia menedékjogot kapott.
Aztán 1957-ben eljött a Marguerite Long verseny hazai válogatója. Igen ám, de volt bennem némi önérzet, és én abban nem voltam hajlandó részt venni, mondván, a meghívóm már megvan. Ebből elég nagy konfliktus lett, nem is akartak kiengedni. Végül csatlakozhattam a magyar delegációhoz, de semmilyen támogatást nem kaptam az államtól, mert ők biztosra vették, hogy engem a meghívó fél szponzorálni fog. A versenyt megnyertem. Azt gondolom, a nemzetközi karrierem ekkor indult igazán útjára. De még ezután is visszatértem Magyarországra. Végül 1958 tavaszán határoztam el hogy végleg kint maradok.
Döntésében szerepet játszhatott, hogy esetleg valamiféle beszervezési, kémkedési feladatokkal is kapacitálták?
Olyasmivel. Próbáltak konspirálni, a párizsi nagykövetségen a magyar katonai attasé egy kémfilmre emlékeztető módon vázolta fel terveit. Az volt a szándékuk, hogy általam eljuttassanak egy keménykötésű kotta albumot egy disszidens zenész kollegának. Ez több szempontból gyanús volt nekem, ezért azonnal elvittem a kottát a postára, ajánlva visszaküldtem a magyar követségre. Ezek után erőt vettem magamon, elmentem a rendőrségre, ahol leadtam magyar útlevelemet és menedékjogot kértem.
Hónapokkal később behívtak, akkor már feleségemmel együtt, a francia titkosszolgálat irodájába, ahol mindkettőnket ugyancsak krimibe illő módon hallgattak ki.
Az egész esetet elmondtam Fischer Annienak, aki akkor épp Párizsban koncertezett. Az eset teljesen felzaklatta őt is. Megígérte nekem, hogy odahaza megpróbál megtenni mindent azért, hogy édesanyámnak a lehető legkevesebb meghurcoltatásban legyen része a döntésem miatt. Szavát betartotta, de anyámat azért még egy jó ideig büntették, például elvették a telefonját, nem kaphatott postát, és így tovább.
Három évig maradt Franciaországban. Utána 1961-ben költözött Londonba. Onnan aztán bejárta az egész világot. Majd 1972-ben ment először vissza Magyarországra koncertezni. Nem tartott esetleges retorzióktól?
Vegyes érzelmekkel mentem először vissza. Arra nagyon vigyáztam, hogy csak akkor menjek, ha hivatalos meghívást kapok. Ez meg is történt. Bár némi félelem azért volt bennem – ugyan angol állampolgár voltam akkor már – ez semmitől nem védett a kommunista Magyarországon. Szerencsére a koncert, melyre visszatérhettem 14 év távollét után, annyira a figyelem központjában volt, hogy bíztam abban, valós retorzió nem érhet. Nagyon különleges volt ez az esemény, egy szólóest a Zeneakadémián, ahol jelen voltak régi tanáraim, barátaim, kollégáim. Alig tudtam elkezdeni a koncertet a meghatottságtól.
Az első „újkori” fellépése után folyamatosan járt vissza Magyarországra. Fellépett és mesterkurzusokat is adott. Ahogy kedves barátja, Vásáry Tamás visszaköltözött, önben ez nem merült fel?
Mindig örömmel jöttem vissza. Szeretek itt koncertezni, régi barátokkal találkozni és finom magyar kosztot enni. De egyszer sem gondoltam arra, hogy feladjam azt, amit kint megteremtettem. Ott születtek és nevelkedtek gyermekeink, ott rendezkedtünk be. Nagyon hamar megszerettem Angliát és az angolokat. Londonban otthon érzem magam.
Egyik pályatársa, Schiff András zongoraművész is Londonban telepedett le. Néhány évvel ezelőtt ő elég keményen beszélt Magyarország „újrafasizálódásáról”. Ön tapasztalt erre utaló jeleket az országban?
Én szerencsére nem tapasztaltam ilyeneket. Schiff Andrást teljesen megértem, őt többen fenyegették, többek között azzal, hogy levágják a kezét, ha visszajön.
Sosem gondolt zeneszerzésre?
Soha. Mint ahogy karmester sem szerettem volna lenni soha. A zongorázás számomra egy teljes embert kívánó hivatás. Ennek alapja pedig nem más, mint a zene szeretete.
Most is, mikor hallgatom például Mozart Figaro házasságát, Verdi Falstaffját, vagy olyan nagy művészeket, mint Fischer Annie, Dietrich Fischer Dieskau, Carlos Kleiber, és még sokan mások, akkor a zene annyira csodálatra méltat és teljesen magával ragad, hogy arra késztet, folytassam tovább csodás hivatásomat. Ameddig úgy érzem, hogy a közönség még kap valamit tőlem, addig nem szeretném abbahagyni.
Játszott a világ legkitűnőbb muzsikusaival, valódi legendákkal is, közöttük sok magyarral is – Solti Györggyel, Doráti Antallal, Széll Györggyel. Vladimir Ashkenazyval és Daniel Barenboimmal még egy csapatban is futballozott Londonban a hatvanas években. Hogy „muzsikált” ez a zsidó triumvirátus együtt?
Nagyon kellemes emlék ez a meccs. Akkoriban mind a hárman Londonban éltünk, és a zenész társakkal összejártunk időnként focizni. Nem én voltam a legjobb, de talán nem kell szégyenkeznem. Büszkén mondhatom, egy-két alkalommal nekem is sikerült jól eltalálnom a labdát!
Érdekes volt látni fiatalabb kollégáim lendületességét. Barenboim például magával hozta azt az energiáját, amit a koncerttermekben is láthatunk tőle. Folyamatosan futkosott az egész meccsen, még a 90 perc után is tudta volna folytatni. Ráadásul másnap délelőtt Skóciában egy szólókoncertet játszott végig. Én viszont ezután napokig alig tudtam felemelni végtagjaimat.
Londonban az elmúlt pár évben sajnos az antiszemita atrocitások száma elég drasztikusan emelkedett. A Munkáspárt előző vezetőjének ideje alatt egészen megugrott a politikai antiszemitizmus is. Ezt miképp élte meg?
Jeremy Corbyn politikai nézeteivel egyáltalán nem értek egyet. Örülök, hogy már nincs pozícióban és a Munkáspárt új vezetője rendkívül szimpatikus. Az is talán jó, hogy felesége zsidó származású. Ezzel együtt én szerencsére sosem és sehol nem tapasztaltam azt, amikről Ön említést tett. Valahol az az érzésem, hogy Nyugat-Európában még mindig Angliában a legjobb a helyzet. Legyünk optimisták, hogy a mostani globális koronavírus fertőzés jó irányba fogja terelni minden szempontból az emberiséget.
