Nagy hullámokat vert Miklósi Gábor indexes újságíró cikke, aki november közepén írt arról, hogy ülve maradt az Ismerős Arcok zenekar Nélküled c. dala alatt. Nem sokkal később antiszemita karikatúrák és plakátok jelentek meg Miklósiról. Az indulatok csillapodását követően van bármilyen konklúzió, amit egy zsidó hírportál levonhat az esetből? Veszprémy László Bernát írása.
Mármint azon túl, hogy a plakátok és a karikatúrák undorítók, és el kell őket ítélni? Az, hogy a többségi társadalom hevesen reagál egy nemzeti szimbólum – vagy újonnan annak kinevezett dolog – tiszteletlen – vagy tiszteletlennek tartott – említésére, nem meglepő. Hány ilyen botránya volt már a magyar közéletnek Alföldi Róbert Trianon-darabjától különböző urbánus szerzők és művészek írásaiig és interjúiig? Az effajta eseteknek a kommentálása már igazán csak akkor érdemes, ha valamilyen új konklúziót le tud vonni az ember, vagy ha – szerényebben fogalmazva – már régen felfedezett, ám mára feledésbe merült konklúziókra ismét rá lehet mutatni.
Az esetnek nyilván sokféle tanulsága lehet, de érdemes talán így utólag a következő kérdést feltenni:
ha az ember egy kisebbség – különösen egy sokat üldözött kisebbség, a zsidóság – tagja, ráadásul ennek a ténynek itt-ott szakmai tevékenysége részeként is hangot ad, megvall, tud-e a többségi társadalom számára érzékeny identitás-kérdésekben úgy kritikát megfogalmazni, hogy az ne óhatatlanul zsidóságára, és a zsidóságából fakadó másságára hulljon vissza?
Még mielőtt valaki félreértené: a kérdés nem az, hogy meg lehet-e fogalmazni érdemi kritikát a magyar nemzeti identitás útkeresésével kapcsolatban. Nem is az, hogy egy modern popdal esztétikailag értékes vagy giccses-e, hanem hogy egy – különösen nyeglén – megfogalmazott kritika érdemben fog-e hallgató fülekre találni, ha egy olyan véleményformáló fogalmazza meg, akire mindig lesz aki ráfogja, hogy mássága, eltérő családi háttere viszi rá a különcködésre? Ha úgy tetszik: fog-e valaha a józanság diadalt aratni a külvilág objektíve létezőelőítéletei felett?
Válaszok terén a zsidó politikai tradícióból számos példát tud idézni a történész. Somogyi Béla szocialista zsidó lapszerkesztő például egy az egyben közölte egy cionista újságíróval 1920 elején, hogy nem ismer olyat, hogy zsidókérdés. A néhány héttel később a fehérterror áldozatául eső zsidó újságírónak aztán a Zsidó Szemle mégis nekrológot közölt, mondván: bár nézetei nem voltak cionisták, de zsidóként mégis csak a zsidó nemzet része volt.
Egy másik tradíció volna a liberális Egyenlőség által képviselt politika, mely szinte teljes hasonulást prédikált a többségi társadalomhoz. Minden nemzeti sérelmen felháborodni, hatalmas fanfárszóval hirdetni a magyar patriotizmust. Mint Szabolcsi Miksa, a lap második szerkesztője megfogalmazta Herzl Tivadarnak egy vitás beszélgetésük során: a magyar társadalom úgyis meg fogja hálálni a zsidóság patriotizmusát, és meg fogja védeni a magyar zsidókat az antiszemitizmus ellen. Szabolcsi nem élhette meg álmainak összeomlását, de ma már erről a tradícióról is tudjuk, hogy zsákutcába futott.
S végül lehetne idézni egy harmadik tradíciót, a cionista tradíciót. Simon Lajos, a nagybányai cionista szervezet egyik alapító tagja és publicista 1919-ben, látván a liberális és szocialista opciók végkimenetelét, fontos esszét írt Zsidó nemzeti politikát! címmel. Ebben amellett érvelt, hogy „a keresztény közvélemény jóhiszemű része minden zsidó származású embert zsidónak tart már a származás ténye alapján s így zsidónak tekint minden olyan politikát, melynek zsidók a cselekvő részesei. Az egyének és a politika tartalmát nem vizsgálja meg.” Ez azt jelenti, hogy egy Miklósi-féle megjegyzést hiába tesznek meg a liberalizmus jegyében, a többség akkor is zsidó véleménynek fogja felfogni, teljesen függetlenül attól, hogy a szerző amúgy vállalja-e zsidóságát (Miklósi egyébként egy évekkel ezelőtti Vona-interjúban hivatkozott erre).
A fenti útkeresések egy vállaltan zsidó portál számára egyértelműen kijelölik a közéleti diskurzus fókuszait, viszont egy zsidó származású, de nem-zsidóként politizáló értelmiségi számára (és kapcsán) inkább csak kérdéseket vetnek fel.
Személyes és kollektív kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy van-e szerepe – és ha igen, milyen mértékben – a mindennapok szintjén nem megélt, de akarva-akartalanul mégis hivatkozott zsidó származásnak a többségi társadalom identitás-kereséséről alkotott politikai nézetekben és abban, ahogy a többségi társadalom ezekre a nézetekre reagál? Ennek jegyében pedig van-e, lehet-e bármilyen tanulsága egy ilyen esetnek azon túl, hogy az antiszemita uszítást, a visszataszító antiszemita karikatúrákat elutasítjuk és a személyükben támadott újságírók mellett kiállunk? Én személyesen nem tudom, és nem is akarom megmondani. Viszont remélem, hogy ezen ügy kapcsán el fog indulni egy építő, konstruktív diskurzus a magyar-zsidó közéletben, melynek a Neokohn portál is szívesen ad felületet.