130 éve született Jehezkel Kaufman izraeli vallástudós, a cionizmus szekuláris jellegének egyik nagy kritikusa. Veszprémy László Bernát írása.
Kaufman a mai Ukrajnában született a polgári naptár szerint 1889. december 17-én, ahol az ogyesszai Chaim Cernowitz (Rav Tzair) rabbi jesivájában tanult, majd filozófiát hallgatott a Berni Egyetemen. 1928-ban költözött Palesztinába, majd a Héber Egyetemen lett oktató az államalapítást követően. Kutatóként elsősorban héberül publikált, kutatási témája a nacionalizmus és az univerzalizmus jelenségei voltak a judaizmusban, illetve kommentárokat is írt Józsué könyvéhez és a Bírák könyvéhez. 1933-ban ő kapta az első Bialik-díját, majd 1958-ban Izrael-díjas judaizmus-kutató lett. 1963-ban hunyt el Jeruzsálemben.
Kaufman egyik fő esszéje, mely alapján ismert a cionizmust kutató történészek között, A lélek romlása címet viseli, és 1934-ben írta. Ebben arról értekezett, hogy a zsidó felvilágosodás valójában a kereszténységhez való asszimiláció, és a zsidó felvilágosodás egyes hívei bizonyos antiszemita sztereotípiákat vettek át a keresztényektől, melyeket aztán beépítettek saját gondolatiságukba – például a cionizmusba. Mint írta, „az antiszemitizmus hittételek rendszere, ezért alkalmanként képes azon gyűlölettől függetlenül életben maradni, melyet igazolni hivatott; ennek okán találkozhatunk antiszemita gondolkodású emberekkel, akik nem táplálnak valós gyűlöletet az egyes zsidó személyekkel szemben, kiket az élet az utukba hoz. Még egyenesen jó zsidók is megfertőződhetnek az antiszemitizmussal, mely aztán efféle következtetésekre vezeti őket: »Nekünk, zsidóknak meg kell változnunk, és olyanokká kell lennünk, mint mindenki más.«
Ez a fajta zsidó antiszemitizmus a zsidógyűlölet legvadabb formáira emlékeztet abban a tekintetben, hogy a zsidók balsorsát önnön negatív tulajdonságaik és szokásaik számlájára írja.”
Bár Zsidó öngyűlölet címmel éppen a nácik által Csehszlovákiában 1933-ban meggyilkolt Theodor Lessing cionista szerző írt könyvet, melyben elsősorban a – nemzeti identitás terén – asszimilánsokat vádolta öngyűlölettel, Kaufman vádjait a cionistáknak tartogatta. Mint vélte, „a zsidó antiszemitizmus kórokozóját a felvilágosodástól kaptuk el. A felvilágosodás zsidósága, teljes egyetértésben a »vád képviselőivel«, fenntartotta, hogy a zsidók vezeklésének módja a nem-zsidó világhoz való azonosulás”. Itt Kaufman érvelése némileg megbicsaklik: „a felvilágosult zsidók maguk is egyetértettek [az antiszemita] elvárások igazságával. Nem vártak teljes egyenlőséget egyfajta jogként, feltétel nélkül, hanem elfogadták, hogy a zsidóknak előbb olyanokká kell lenniük, mint más népek – kimondatlanul is elismerve, hogy a zsidók valóban alacsonyabb rendűek voltak más nemzetekhez képest”.
Azonban az igazság az, hogy éppen Herzl Tivadar írta Zsidó államában, hogy a zsidóságnak nem kell feladnia megszerzett jogait, és magyar cionisták is főleg a polgári egyenlőség elvére helyezkedve támadták például a numerus clausust.
Azonban kétségkívül volt némi igazság Kaufman következő összefoglalásában: „Érvelésük valahogy ekképpen hangzott: nincsenek zsidó munkások és mesteremberek; minden zsidó seftelő, kéregető, és uzsorás; »hazugság és uzsora jellemünk.« Ilyen körülmények között mégis hogyan reménykedhetne egy olyan nemzet, mint a miénk, abban, hogy elérje a teljesen egyenlő bánásmódot a többi nemzet részéről? S természetesen nincsenek nem-zsidó seftelők vagy kéregetők, vagy uzsorások: ők mind-mind saját munkájuk gyümölcséből élnek! »Babonákban« hiszünk (azaz hiszünk haszid caddikokban, stb.), »koszos ruhákat« öltünk magunkra (magyarul van saját viseletünk), és zavaros zsargonra áll a szánk (értsd: van egy saját nyelvünk, a jiddis). Ezen a ponton persze fontos tisztázni, hogy minden nem-zsidó a felvilágosodás és a racionalizmus híve, hogy egytől-egyig »helyesen« öltöznek, és »tisztán« beszélnek. Úgyhogy, zsidó, »legyél ember az ajtódon kívül, s csak otthon legyél zsidó« (ahogy az J. L. Gordon is megmondta).”
Kaufmannak a fentiekkel az volt a problémája, hogy szerinte ez már nem építő önkritika, hanem egyfajta öngyűlölő kollektív vád.
„Akik átvették az érvelés ezen menetét, nem fogták fel, hogy a zsidó népet magát, s nem csupán a diaszpórát teszik ezzel utálatossá.” Kaufman – némi önkénnyel, hiszen Bialik is a diaszpóra-zsidók nagy ostorozója volt – a következő felosztást végezte el: „A zsidók kritizálása két kategória egyikébe esik; lehet hűséges, mint [Chaim Nachman] Bialiké, mely felkavar és lelkünkbe mar; s lehet egyszerű rút gyalázkodás, mely nem tesz egyebet, mint reménytelenségbe hajt bennünket . . . A héber nyelvű irodalom (melynek keretein belül a zsidók félelem vagy túlzás nélkül beszélhetnek egymással) sértő szóhasználatával csupán a lehető legrosszabb, szélsőséges antiszemita irományok hangvétele vetekedhet. [David] Frisman: »A zsidó élet egy ‘kutya élete,’ és felforgatja az ember gyomrát.« [Mikha Joszef] Berdicsevszkij: »Nem is nép, s nem is nemzet – voltaképpen nem is emberek.« [Joszef Chajim] Brenner: »Cigányok, mocskos ebek, embertelen, megsebzett kutyák.« [Avraham] Schwadron: »Szolgák, helóták, a legalantasabb mocskosság, férgek, szenny, gyökértelen paraziták.«”
Ha azt hinnénk a fentiek alapján, hogy Kaufman anticionista volt, tévednénk.
A cionisták „a zsidó nép érdekében haragudtak a zsidó népre”, Kaufman pedig – hogy ezt parafrazeáljuk – a „cionizmus érdekében haragudott a cionizmusra”. Mint írta, „a [fenti] vádak penész módjára lepik el héber nyelvű irodalmunkat”, de „a zsidó felszabadítás valódi mozgalma nem nyugodhat ilyen alapokon!” Kaufman rámutatott, az antiszemitizmus alakváltó jelenség, és így „nem az egyes helyzetek szülik az antiszemitizmust, hanem szétszóratottságunk ténye magában; magyarul nem a diaszpóra-zsidók, szokásaik vagy munkahelyük a bajok okozói, hanem a diaszpóra maga. Felszabadulásunk csakis az antiszemitizmus és a diaszpóra felszámolásának útján jöhet el.”
Kaufmannak az antiszemitizmus alakváltó jellegével kapcsolatban nyilván igaza is volt, hiszen napjaink Izraeljét olyan vádak érik az antiszemiták részéről – apartheid, elnyomó nacionalizmus, militarizmus, stb. –, melyek 1948 előtt teljesen hiányoztak a zsidógyűlölők repertoárjából. Azonban tévedett, ha azt hitte, hogy a zsidó állam létrehozása elhozza az antiszemitizmus végét. Esszéjének végén arról beszélt, hogy a cionizmus megöli a pozitív zsidó lelkiséget, és ezért a judaizmus értékei iránti tiszteletre kell nevelni a leendő palesztinai – izraeli – fiatalokat.
Kaufman cikkére Avraham Saron – a Kaufman által is idézett, korábban Schwadron néven alkotó jobboldali filozófus és zeneszerző – felelt. Mint válaszában írta,
semmi pironkodni való nincsen a tényben, hogy a cionizmus igenis merített a zsidó felvilágosodásból és annak önkritikájából.
„Még ha igaz is, hogy a felfordulás nemzetünk lelki életében, melyet felvilágosodásként ismerünk, telve volt a goj antiszemitizmus befolyásával, ez az antiszemitizmus akkor is Izrael istenétől származik, ugyanis a felvilágosodás nyitotta meg előttünk a megújhodás mozgalmának kapuit. A modern cionista eszme, ahogy az Hesstől, Pinszkertől és Herzltől származik, Európa ajándéka volt a zsidó népnek, és a felvilágosodás, tudtán kívül, ennek volt az előfutára.” Mint Saron írta, ha a zsidóságról szóló kritikát olvas az ember, „főleg annak megállapításaira kell ügyelnünk. Igazat mond, vagy sem? Ez a döntő dolog. És ha igazat mond, akkor minek fárasztjuk magunkat azzal, hogy a népet riogatjuk vele szemben, azt mondván, hogy ezek zsidógyűlölő gojok szavai? Gyakorta az ellenségünk, és nem a támogatónk az, aki tisztán látja a dolgokat. Az ellenségnek van igaza.”
Saron szavai ma radikálisnak tűnnek, de nem teljesen ismeretlenek a nacionalizmus történetében. Lapozzuk csak fel Ady Endre flagelláns verseit vagy Széchenyi István naplóját: „Ó, Istenem, mily gyűlöletes a magyar, úgy ahogy van!”. Így kiáltott fel – a legnagyobb magyar. S ha azt hinnénk, hogy mindez a reformkor vagy a dualizmus felvilágosult mentalitásának terméke, akkor pedig itt van az antiszemita Prohászka Ottokár, aki naplójába rendszeresen felírta szidalmait a magyarság iránt: a magyar „szellemileg kretén”, „buta és totya” „subás s szűrös parasztok” társasága, „pöcegödör-turkálók”. Kultúrájuk „pestises patkány, maláriás szúnyog”, de egy helyütt azt a véleményét is feljegyezte, hogy Isten biztosan el fogja pusztítani a magyar nemzetet.
A fentiek sokkal inkább a mára sokak által diszkreditáltnak tekintett nemzetkarakterológia és a nacionalista önkritika heves egyesülésének termékei, mint reális leírások – akár a zsidóságról, akár a magyar népről.
Napjainkban ezeket a – kétségkívül kellemetlen – forrásokat forgatva inkább arra döbben rá az ember, micsoda érték is leledzik egy olyan társadalomban, ahol az egyén megválogathatja, hogyan is éli meg saját, istenadta identitását, és nem kényszerítenek rá semmilyen tevékenységet. Ez az Isaiah Berlin által megfogalmazott negatív szabadság, melyet ma a nyugati társadalmakban számos veszély fenyeget: gondoljunk a gender- és klímaőrült szélsőbaloldalra, a fehér nacionalista szélsőjobboldalra, vagy a lopakodó iszlamizmusra. Napjaink Izraeljére tekintve pedig egy bizonyos értelemben sem Kaufmannak, sem pedig Saronnak nem lett igaza. A zsidó államban remekül megfér egymás mellett mind a két cionista identitás, a judaizmus értékeit tisztelő és a szekuláris, tel-avivi életforma is. A cionizmus végső soron nem ölte meg a lelket – de lehet, hogy szükség volt a Kaufmanhoz hasonlók intő szavára ennek a mai kettősségnek az eléréséhez.
