Amichay Éva legújabb cikksorozatának ötödik része, amely az izraeli társadalom történelmébe nyújt egyedi betekintést. A mostani részben Benjamin Netanjahuról lesz szó.
Szocialista diktatúra, demokrácia, jurisztokrácia a legújabb-kori Izrael alig évszázadnyi történelmének különböző szakaszai. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi belső feszültségeket, hogy nem csupán a katonai főügyész lebukásáról van szó, hanem egy radikális társadalmi változásról, vissza kell mennünk a zsidó állam megalakulásának kezdetéig. A cikksorozat első része itt, a második része itt, a harmadik része itt, a negyedik része pedig itt olvasható.
Az 1996-os választásokra úgy emlékszünk, hogy Peresz győzelmével mentünk aludni és Benjamin Netanjahu győzelmével ébredtünk másnap reggel. De ki is ő?
A Bibi-bumm
Benjamin „Bibi” Netanjahu 1949-ben született Tel-Avivban, gyerekkorát Jeruzsálemben és az Egyesült Államokban töltötte. Édesanyja, Tzila már Petah Tikvában született, felmenői amerikai kerülővel Litvániából jöttek. Édesapja, Benzion, Varsóban született, a zsidó kultúra Spanyolországi aranykorára szakosodott történész. Apai nagyapja cionista rabbi volt. Bibi a középső, a bátyja Joni és az öccse Ido között. Amikor édesapja Pennsylvaniában tanított, az egész család követte. 1967-ben érettségizett, majd visszatért Izraelbe. Öt évig volt katona a Sayeret Matkal különleges egységben – többször megsebesült. 1972-ben ugyan leszerelt, de az 1973-as Jom Kippuri háború idején megszakítva tanulmányait visszatért harcolni. Az MIT-re és a Harvardra is járt, alapdiplomát építészetből szerzett, mesterdiplomát üzleti menedzsmentből, és politikatudományi doktori képzésen is részt vett, amit félbe hagyott, amikor a bátyja 1976-ban az entebbei túszmentő akció során hősi halált halt.
Politikai karrierjét Mose Arens indította 1982-ben, amikor maga mellé vette az izraeli nagykövetségen, Washingtonban. Ekkor indult a Galil békéje hadművelet, és Netanjahu hatékony hírmagyarázati rendszert hozott létre, amit a választások utáni miniszterelnök Simon Peresz is olyannyira értékelt, hogy kinevezte ENSZ-nagykövetté.
Az USA-ban töltött évei alatt Netanjahu jó kapcsolatokat épített amerikai üzletemberekkel, politikusokkal, csiszolta szónoki képességeit, szisztematikusan készült a politikusi pályára. Amikor az 1988-as választások előtt visszatért Izraelbe, az előválasztáson az ötödik helyet szerezte meg a párt listáján, számos, nagy reményű politikus-csemete előtt, mint Beni Begin (Menachem Begin fia), Dan Meridor (Eliyahu Meridor, az Etzel parancsnok, majd parlamenti képviselő fia).
Már ekkor sikerült ellenségeket szereznie a pártvezetésben, kiváltképp a gyengébb képességű politikusok körében, miközben a “mezei” párttagok azonnal felismerték különleges tehetségét.
Benjamin Netanjahu a Likud élén
Miután 1992-ben a Likud elvesztette a választásokat, Samir lemondott és a párt új vezetőt választott Netanjahu személyében. Ez mélyen sértette David Levy, Ariel Sharon egóját, akik, korábbi érdemeik alapján, saját magukat vélték alkalmas vezetőnek.
A Rabin-gyilkosság legendáriuma szerint Netanjahu volt a tömegek felbujtója a tüntetésekre, ő felelős az oslói “békefolyamat” megrekedéséért. A mainstream média Káin-bélyeget sütött a cionista vallásosokra, mivel közülük került ki az elítélt gyilkos, de megvetés sújtotta az egész jobboldalt és politikusait is. Annál is inkább, mivel 1996-ban Bibi megnyerte a választásokat, és 47 évesen miniszterelnök lett. Túl korán és túl fiatalon ehhez a nehéz feladathoz – ezt maga is elismerte a 2022-ben megjelent életrajzi könyvében (Bibi – életem története/ביבי סיפור חיי).
Bár még javában a baloldalra szavaztam, kezdettől figyelemmel kísértem a fiatal politikust, akit annyian gyűlöltek, míg mások lelkesen támogatták. A több oldalról való tájékozódás érdekében eljártam Likud összejövetelekre is, részt vettem Ariel Sharon, Tzipi Livni és Netanjahu előadásain a Bait Jabotinszkyben. A politika bakanccsal taposott az életünkbe, mert a fiam bevonult katonának. Kezdetben a Golán fennsíkon szolgált, később a végeláthatatlannak tűnő libanoni háborúban vett részt a híres 7. páncélosdandárban. 1997-ben két katonákat szállító helikopter összeütközött és lezuhant – 73 harcos a személyzettel együtt életét vesztette.
Az eset az egész országot megrázta, és négy, Libanonban szolgáló katona anyja mozgalmat indított annak érdekében, hogy a katonaságot egyoldalúan, mindenféle diplomáciai megállapodás nélkül, vonja ki a kormány. A “Négy Anya” mozgalom meggyőzőnek tűnt, hiszen az aggódó anyákon kívül leszerelt katonák is voltak a soraiban. Magam is közéjük álltam.
Huszonöt év távlatából persze már könnyű belátni, hogy miben tévedtünk: magunkból indultunk ki, és nem ismertük eléggé az arabokat.
Ez valamennyire Netanjahura is igaz, az ő politikai fejlődése is leírható, mint egy tanulási folyamat, amely során elvesztette illúzióit az arabokkal szemben.
Az első ciklusban találkozott Arafattal, a PFSZ-el próbált megegyezésre jutni a “biztonságos béke” érdekében. Ekkor majdnem egy évre megszűntek a terrortámadások. Születtek megállapodások, mint a Hebroni Jegyzőkönyv (1997), a Wye folyó memorandum, (1998), de a terror csakhamar újjáéledt – a papírnak nincs jelentősége az arab világban. Ugyanakkor Netanjahu engedékenységével elvesztette a jobboldal támogatottságát, ami az 1999-es előrehozott választásokon való vereségéhez vezetett.
A politikailag sikertelen időszak azonban korszakos jelentőségű az izraeli gazdaság kapitalizálódása szempontjából. A szocialista gazdaságirányítás egyre inkább háttérbe szorult, nagyobb teret adva a szabad piaci viszonyoknak.
A villámok és a visszatérés
Bibinek nem volt szerencséje a villámokkal… A héber barak – magyarul villámot jelent. 1999-ben Ehud Barak nyerte meg a választásokat, továbbá Aharon Barak volt az eszmei szerzője a Netanjahu elleni korrupciós vádaknak, és nyolc évet kellett elszenvednie Barack Husszein Obama elnöksége idején.
Ehud Barak alig két évig volt hatalmon és csak Jair Lapid (2020) volt képes elnyerni tőle a “Izrael történetének legrövidebb ideig regnáló, legrosszabb miniszterelnöke” címet.
Aharon Barak a bírói aktivizmus és az izraeli jurisztokrácia szülőatyja, hatalmi törekvéseinek akadályát látta Netanjahuban. Barack Hussein Obama pedig az arab országok, valamint Irán támogatásával komoly gondokat okozott Netanjahu második miniszterelnöki időszaka alatt.
Az 1999-es választási vereség után Netanjahu egészen 2002-ig a magánszektorban dolgozott, illetve előadásokat tartott szerte a világon. Vagyoni helyzetét ez az időszak alapozta meg.
2002-ben Ariel Sharon külügyminiszternek nevezte ki, amiben olyannyira sikeres volt, hogy az új, 2003-as kormányában már az “eleve kudarcra ítélt” pénzügyminiszteri posztot ajánlotta Bibinek. Sharon évtizedes sértődöttsége és a fiatal politikus iránti féltékenysége hozta el végső soron Netanjahu legjobb korszakát, a gazdasági reformok korát, a korábbi reformintézkedései kiteljesítését, amit még politikai ellenfelei is csak elismeréssel tudnak említeni.
Netanjahu célja a túlzott, állami szabályozás és a közszféra arányának csökkentése volt, mivel ezeket tartotta a gazdasági növekedés akadályának. Korszerűsítette az adórendszert, csökkentette az adókulcsokat, miközben az adótömeg nemhogy csökkent volna – növekedett, és az eltitkolt jövedelmek aránya zsugorodott. Az izraeli gazdaság fellendült, csökkent a munkanélküliség és az államadósság is. A külföldi befektetések rekord magasságot értek el. A “gazdasági csodát” sikeres kinevezései alapozták meg: Yaron Zelekha, mint a pénzügyminisztérium főkönyvelője a monopóliumok és a korrupció elleni küzdelemben volt nagy segítsége, Stanley Fischer, a nemzetközi tekintélyű, amerikai-zsidó, közgazdász a Bank Israel elnökeként a pénzügyi stabilizációt teremtette meg.
Ők maradtak akkor is, amikor Bibi lemondott, mert nem értett egyet Ariel Sharonnal a 2005-ös, egyoldalú, gázai kivonulással.
A gázai kivonulás megosztotta a Likud politikusait, az elképzelt-béke-hívők Sharon vezetésével új pártot alapítottak, a Kadimát. A kezdetben 29 mandátummal rendelkező párt hét szűk esztendő alatt 2 mandátumra zsugorodott, majd megszűnt. Ha egy párt egyetlen célja a hatalom birtoklása, nem sokáig szavaznak rá. Időközben az is kiderült, hogy Sharon elképzelése, a vitatott területekről való egyoldalú kivonulás, Gáza esetében nem a békét hozta el, így további területek átadása okafogyottá vált.
Netanjahu második miniszterelnöki ciklusa 2009-ben kezdődött, két hónappal azután, hogy Barack Husszein Obama elfoglalta a Fehér Házat.
Harc Obamával és a progresszívekkel
Sokszor hivatkoznak arra, hogy június 14-én, tíz nappal Obama kairói beszéde után Netanjahu beszédet mondott a Bar-Ilan Egyetemen , amelyben támogatta a „demilitarizált palesztin állam” létrehozását, azonban ennek feltételeit rendre elfelejtik:
Jeruzsálem egésze marad Izrael fővárosa, nincs palesztin hadsereg és nincs az arabok visszatérési joga, valamint a vitatott területeken lévő zsidó telepek természetes módon bővíthetők, és azok státusza egy további tárgyalás témája.
Valójában Netanjahu olyan feltételeket szabott, amit az arabok sosem hajlandók jószántukból elfogadni, ugyanakkor Obama erőszakosságát a kétállami megoldásra fékezte. Ugyanebben az évben Netanjahu az ENSZ-ben tartott beszédében hívta fel a figyelmet az iráni veszélyre, ami nemcsak Izraelt fenyegeti.
Az Obama-kormányzat szüntelenül azt hangsúlyozta, hogy a vitatott területeken élő zsidó telepesek akadályai a békének, azt valahogy mindig elfelejtették megemlíteni, hogy az arab terror sosem szűnt meg, legfeljebb időszakosan kevesebb atrocitás érte a zsidó lakosságot. Netanjahu tovább folytatta a gazdaság liberalizálását, de még mindig meglehetősen sok monopólium és szabályozási anomália maradt a szocialista időszakból.
A megélhetési költségek magas volta miatt 2011-ben tüntetések kezdődtek. A “társadalmi igazságosság” jelszavával indult megmozdulásokra azonban nagyon hamar rátelepedett az Új Izrael Alap (הקרן החדשה לישראל) a legnagyobb külföldi (főként USA) adományozó szerv, amely progresszív ügyeket támogat Izraelben. A Shovrim Shtika (שוברים שתיקה), az Adalah (Az arab kisebbségi jogok jogi központja Izraelben), a B’Tselem (בצלם), Jes Din (יש דין), csupa olyan szervezet, amelyek a későbbiekben komoly szerepet játszottak a woke beszivárgásában, az izraeli jobboldal deligitimizációjában az országon belül, de különösen a nemzetközi fórumokon.
Az Új Izrael Alap vezérigazgatója Daniel J. Sokatch amerikai, baloldali aktivista, kulcsszerepet játszott a Progresszív Zsidó Szövetség alapításában, amely célja a zsidó fiatalok bevonása, valójában eltávolítása a hagyományos zsidóságtól, egyfajta felekezeti csoportként definiálva azt. Az Alap vezetői és aktivistái neves, zsidó értelmiségiek. Az Alapot 1979-ben hozták létre Kaliforniában, azóta több mint 250 millió dollárt juttatott több mint 900 progresszív civil szervezetnek. A konzervatív izraeliek abban a tévedésben éltek, hogy elegendő a demokratikus szavazással megválasztott kormányt támogatniuk, így csak nagyon lassan alakultak a cionista nonprofit szervezetek. Végső soron az erős, külföldi, progresszív hatás ellensúlyozására hozta létre 2006-ban Ezer Tadmor és Ronen Shoval az Im Tirzu-t.
A 2013-as választásokat kis többséggel ugyan megnyerte Netanjahu, de koalíciós kormányába nemcsak az akkor szövetséges Avigdor Lieberman-t, az Jiszráel Beiteinu pártot,(együtt 31 mandátum) hanem Yair Lapid pártját a Jes Atidot (19 mandátum), a Naftali Bennett vezette Zsidó Otthon pártot (12), a Tzipi Livni vezette Hatnuá pártot (6) is be kellett vennie. Bár ezzel a manőverrel ki tudta zárni a szélsőségesen baloldali és a vallásos pártokat is, a kormányzás így is nehézkes volt, a gazdasági reform-folyamat is akadozott.
2014-ben arab terroristák elraboltak és megöltek három zsidó kamasz fiút. Az IDF letartóztatott jó néhány Hamaszhoz tartozó terroristát, mire a gázaiak rakétákkal támadták Izrael déli településeit. Ez indította el az úgynevezett Erős szikla hadművelet (מבצע צוק איתן). Év végére a koalíción belüli ellentétek odáig éleződtek, hogy 2015 márciusára új választásokat írtak ki.
Ezt is megnyerte Netanjahu, a koalíciós pertnerek ekkor a Zsidó Otthon párt (Naftali Bennett), Yahadut HaTorah (Jákov Litzman), Kulanu (Mose Kahlon), és Sász (Aryeh Deri) – vagyis egy a korábbinál jobboldalibb formáció, de még majdnem két évnyi Obama várt rá: ekkor született az ENSZ BT 2334-es határozata, mely szerint a vitatott területeken Izrael nem létesíthet és nem bővíthet újabb zsidó településeket. Az USA a szavazáson tartózkodott. Ezen közben a baloldalon nőtt a felismerés, hogy a parlamenti többséget egyre nehezebb lesz elérni, más módszerekkel kell megszerezni a hatalmat.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és engedélyével került közlésre.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 18:00
2025. december 9. - 18:00
2025. november 24. - 06:13
2025. november 2.
