Amichay Éva legújabb cikksorozatának negyedik része, amely az izraeli társadalom történelmébe nyújt egyedi betekintést. A mostani részben Jichák Rabinról lesz szó.
Szocialista diktatúra, demokrácia, jurisztokrácia a legújabb-kori Izrael alig évszázadnyi történelmének különböző szakaszai. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi belső feszültségeket, hogy nem csupán a katonai főügyész lebukásáról van szó, hanem egy radikális társadalmi változásról, vissza kell mennünk a zsidó állam megalakulásának kezdetéig. A cikksorozat első része itt, a második része itt, a harmadik része pedig itt olvasható. Jichák Rabin kormánya teli reménnyel született: a béke ígéretével, a jószomszédság megteremtésének lehetőségével az arabokkal, az álom, hogy a Szovjetunió szétesése után minden lehetséges, minden csak jobb lehet.
Jichák Rabin: A kezdetek
Jichák Rabin 1922-ben született Jeruzsálemben, anyja Beloruszból, apja Ukrajnából érkezett a harmadik alija idején. Mindketten szocialisták voltak és ebben a szellemben nevelték gyermekeiket. Kibucba került, amikor az édesanyja megbetegedett, a híres “Kaduri” mezőgazdasági iskolába járt. Az elsők között csatlakozott a Palmach-hoz, és ez határozta meg későbbi életútját.
1944-ben részt vett a “Szezon”-ban, majd a britek elleni akciókban is. Vitathatatlan érdemei voltak a Felszabadítási háború során, bár teljesítette Ben Gurion parancsát az Altalénára való tüzeléssel. Utólag úgy nyilatkozott, hogy ez volt élete legsötétebb napja, bár hitt abban, hogy az egységes IDF-et csak így lehetett megvalósítani. 1959-ig egyre magasabbra jutott a ranglétrán, tábornokként tartott rövid szünetet, hogy a Harvardon tanuljon.
1964-68 között volt vezérkari főnök, ebben az időszakban technikailag megerősödött az IDF. A katonai beszerzések, a korábbi francia források helyett egyre inkább az USA felé fordultak. A franciák hasznosabbnak ítélték maguk számára az arabokkal való jó kapcsolatot.
Rabin felismerte, hogy a környező arab államok Izrael iránti gyűlölete hamarosan háborúba torkollik, ezért ragaszkodott a magas katonai kiadásokhoz és a felkészüléshez a háború lehetőségére. Akkor, nagyon helyesen, látta a viszonylagos csendet békének képzelő politikusok mentális fixációját: a “koncepciót”, amit rendkívül veszélyesnek vélt és megelőző háború indítását javasolta. Ezért rengeteg támadás érte, a Johnson vezette USA is ellenezte a háborút. Móse Dajan hadügyminiszteri kinevezése erősítette Rabin álláspontját, és a Hatnapos Háború (1967.június 5-10) során meghódított teljes terület háromszor nagyobb volt, mint Izrael Állam háború előtti területe. Védhető határok és legfőképpen Jeruzsálem egyesítse – ez volt a győzelem eredménye.
Rabin nimbuszát, mint az ország biztonságát szolgáló személy, az a küzdelme alapozta meg, amit a “béke-koncepciót” dédelgető politikusokkal folytatott a Hatnapos Háború előtt. Sajnálatosan, a politikus Rabin később elvesztette a katona éleslátását, az oslói megállapodás során.
Politikai pályán
Rabin politikai pályája az Egyesült Államokbeli nagyköveti kinevezésével kezdődött 1968-ban, ami öt évig tartott. Visszatérésekor a Marah-hoz csatlakozott. Golda Meir lemondása után, a párton belül, kis különbséggel Simon Peresz előtt megszavazták miniszterelnöknek. Ekkor még azt az álláspontot képviselte, hogy a térségben csak két államnak van létjogosultsága: Jordániának és Izraelnek.
A magukat palesztinoknak nevező arabok problémáját Jordánia kell megoldja.
Az amerikai nyomás az elfoglalt területek visszaadására már a Hatnapos Háború után megindult, és erőteljesen folytatódott a Jom Kippuri háború után. Az USA az arab országok megnyerésével akarta kiszorítani a szovjet befolyást a térségből. 1975-ben született is egy ideiglenes megállapodás Egyiptommal, amelynek értelmében Izrael feladta a Sínai félszigeti olajmezőket.
Ekkor kezdődött meg Izrael amerikai katonai támogatása.
Libanonban már folyt a polgárháború, az Arafat vezette PFSZ egyre erősödött, és az Arab Liga 1974-ben eldöntötte, hogy ez a szervezet képviseli a térség arab lakosait és nem Jordánia. Ugyanakkor, ebben az időszakban indult a telepes mozgalom Jehudában és Somronban, a gázai övezetben Gus Katif létesítése. De a “zöld vonalon” belül (az 1948-as tűzszüneti vonal) is épültek új lakónegyedek, települések. 1976 júliusában volt a Jonatan-hadművelet az entebei túszok sikeres kiszabadítása. Kevésbé dicsőséges momentum a növekvő infláció és a korrupciós ügyek nyilvánosságra kerülése. A párton belüli előválasztáson Rabin megelőzte Pereszt, de két hónappal a választások előtt kiderült, hogy a Rabin házaspárnak, megsértve a deviza ellenőrzési törvényt, bankszámlája van az USA-ban.
Ez az eset állította reflektorfénybe először Aharon Barakot, aki akkor főügyészként játszott politikai szerepet.
Aharon Barak 1936-ban Litvániában született, holokauszttúlélőként 1947-ben érkezett az országba. 1958-ban szerzett jogi diplomát a jeruzsálemi Héber Egyetemen, majd a katonai szolgálata után doktorált 1963-ban. Gyakornoki idejét az ügyészségen töltötte, majd a Harvardon tanult. Jeruzsálembe visszatérve akadémiai pályán mozgott mindaddig, amíg 1975-ben kinevezték főügyésznek.
Ebben a minőségében döntött úgy, hogy a miniszterelnököt nem elegendő pénzbírsággal sújtani a szabálysértésért. Az ajánlat, miszerint megúszhatja a bűnügyi vádemelést, ha lemond és nem indul a közelgő választásokon, kísértetiesen hasonlít arra, ahogy Netanjahut akarták megzsarolni az ellene hozott vádakkal 2019-ben.
Azzal a különbséggel, hogy Rabin belement az alkuba, talán, mert konkrét bizonyíték volt ellene, míg Netanjahu azóta is harcol a bíróságon az ártatlanságáért, miután az ügyészség csak kétes körülmények között kicsikart tanúvallomásokra alapozta a vádakat, amelyek a bírósági szakaszban kártyavárként dőlnek össze.
Ezzel együtt, mindkettő a politikai zsarolás esete jogi eszközökkel.
Rabin méltatlan félreállítása viszont megmentette őt attól a szégyentől, hogy a baloldal első hatalmi veszteségét a nevével fémjelezze. Ezt meghagyta párton belüli vetélytársának Simon Peresznek.
A politikai életbe aktívan csak az 1984-es választások után került, mint védelmi miniszter. A PFSZ-el szembenálló Dél-Libanoni Hadsereget (1977-ben alakult helyi milícia) támogatta, azt remélve, hogy pufferzónát képez az Izrael és Libanon közötti biztonsági zónában. Ekkor köttetett az első katasztrofális túszalku a terrorista Ahmad Dzsibrillel:
három izraeli katonáért cserébe 1151 Izraelben bebörtönzött arabot engedtek szabadon.
1987-ben leállították az izraeli vadászrepülő, a Lavi fejlesztését, annak ellenére, hogy a prototípus elkészült, és szakértők szerint sokkal jobb gép lett volna, mint az akkori F-16-os. Rossz nyelvek szerint a leállítás mögött amerikai ultimátum állt, minden támogatás megvonása, ha a Lavit gyártani akarja Izrael. Ugyanebben az évben kitört az első intifádaként fennmaradt lázadás a vitatott területeken, amely az 1991-es Öböl-háború idején ugyan némiképp csillapodott, de 1993-ig fennmaradt.
Azután egy újfajta, Arafat vezette terrorizmussal kellett megküzdenie Izraelnek.
A kilencvenes évek
1992-ben a párton belüli előválasztásokat Rabin nyerte Peresszel szemben. A kampány során Rabin katonai érdemeire utaló szlogen született, és ez sikeresnek bizonyult: 44 mandátummal győzött a Marah, a Likud mindössze 32-t szerzett. Samir politikai pályafutása ezzel ért véget.
Az amerikaiak örömmel üdvözölték Rabin győzelmét, a csökönyös Samirral szemben. Azonnali béketárgyalásokat sürgettek Szíriával és a PFSZ-el is. Rabin a Golán fennsíkról is hajlandó lett volna lemondani egy Szíriával kötendő békeszerződés érdekében, annak ellenére, hogy a Knesszet 1981-ben döntött az annektálásáról.
Rabin és Aharon Barak, aki 1978-ban lett a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája, második konfliktusa már nemzetbiztonsági kérdésben keletkezett: 1992-ben egy újabb terrorakció, Nissim Toledano elrablását és meggyilkolását követően Rabin úgy döntött, hogy 415 Hamász és Iszlám Dzsihád tagot deportál Libanonba. Barak a deportáltak emberi jogaiért szállt síkra, a Libanonba tartó autóbuszokat megállítva. Végül Meir Shamgar elnök közbelépésére megegyezés született és deportálták a terroristákat.
Ezzel együtt Rabin egyre engedékenyebb lett a PFSZ-el szemben. Bár számos, izraeli arab-szakértő ellenezte a Tuniszban összegyűlt PFSZ terroristák beengedését az országba, és helyette a törzsi társadalom helyi vezetőivel való megegyezést tartották célravezetőnek, az amerikai nyomásnak is engedelmeskedve Rabin 1993 szeptemberében aláírta az Oslói megállapodást, 1994-ben pedig Husszein jordán királlyal is szerződést kötött.
Azon az éjszakán, amikor nyilvánosságra kerültek a norvég fővárosban létrejött titkos megállapodás részletei, elkezdődtek a tüntetések. Több tízezer ember sorakozott fel a jeruzsálemi miniszterelnöki hivatal előtt, hogy levezethessék haragjukat a kibontakozó tervvel kapcsolatban, de az izraeli televízió megelégedett egy száraz és rövid tudósítással. A rendőrök megtámadták a tüntetőket, több tucat embert letartóztattak. Ezzel fokozták a frusztráció érzését, amely az elkövetkező hónapokban egyre csak fokozódott.
Felháborodást váltott ki a palesztin rendőrök felfegyverzéséről szóló döntés: a szlogen az volt, hogy „Ne adjatok nekik fegyvereket”. A jobboldali tiltakozás erőteljes volt; hétről hétre országszerte tüntetésekre került sor. Aharon Domb, a Jehuda-Somroni (Jesa/יש”ע) települések tanácsának akkori szóvivője harminc évvel később azt mondta:
„Semmi sem szüntette meg jobban a béke valódi esélyét, mint az oslói megállapodás.
Az arabokkal megegyező askenázik egyáltalán nem tudták, mit írnak alá. A mai napig kapcsolatban állok nagy klánokkal Hebronban, és kinevetnek minket. Egyetértettünk abban, hogy abban a pillanatban, amikor hatalmat adunk egy kapzsisággal és korrupcióval teli terrorista hatóságnak, az azt a zsidók és a saját népük kárára fogja használni, és ellopja magának a pénzt.”
Ahogy azt az arab világot ismerők megjósolták, a szerződések és az araboknak tett engedmények nem hozták el a békét.
Ellenkezőleg: minden korábbinál nagyobb áldozatokkal járó terrortámadások kísérték az izraeliek hétköznapjait:
Rabin halálának körülményei látszólag világosak: egy szélsőséges, jobboldali, zsidó egyetemista hátba lőtte. Csakhogy azt a csoportot, amelynek ez a fiú is tagja volt, egy Champania fedőnevű Sin Bét (belbiztonsági szolgálat) ügynök hergelte. A gyilkosság részleteiben egyesek ellentmondásokat vélnek felfedezni, és nem tartják kizártnak, hogy Rabin veszélyessé vált a “béketábor” számára:
a véres terrortámadások hatására, talán mégis másként viselkedett volna, feltámadt volna benne a katona, és maga állította volna meg az oslói folyamatot.
Az összeesküvés-elméletek jórészt Simon Peresz felelősségét firtatják, aki Rabin halála után elfoglalta a miniszterelnöki széket. Igaz, nem túl hosszú időre: az 1996-os választásokat megint elvesztette, a Likud visszatért a hatalomba, Benjamin Netanjahuval.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és engedélyével került közlésre.
Kép: Wikimedia Commons/ Boris Carmi
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 18:00
2025. november 24. - 17:47
2019. szeptember 23. - 20:572019. február 14.
