Amichay Éva legújabb cikksorozatának harmadik része, amely az izraeli társadalom történelmébe nyújt egyedi betekintést.
Szocialista diktatúra, demokrácia, jurisztokrácia a legújabb-kori Izrael alig évszázadnyi történelmének különböző szakaszai. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi belső feszültségeket, hogy nem csupán a katonai főügyész lebukásáról van szó, hanem egy radikális társadalmi változásról, vissza kell mennünk a zsidó állam megalakulásának kezdetéig. A cikksorozat első része itt, a második része pedig itt olvasható.
Az izraeli parlament összetételének alakulása az első két évtizedben
Izrael parlamentáris demokrácia, kormányt az tud alakítani aki a 120 képviselő többségének bizalmát élvezi.
Az első választáson 1949-ben a Ben Gurion vezette Mapai 46 mandátumot szerzett, az erősen Szovjetunió-barát Mapam 19 mandátumot, a Begin vezette Herut mindössze 14-et, és a Knesszet (izraeli parlament) 12 különféle pártból állt.
1951-ben már 15 párt képviseltette magát a parlamentben, a Mapai 45 mandátummal vezette a listát, a Herutnak csak 8 mandátumot sikerült megszereznie.
1955-ben a Mapai továbbra is az élen, de már csak 40 mandátummal, és a második helyre jött fel a Herut 15 parlamenti hellyel.
1959-ben Ben Gurion pártja vissza kapaszkodott 47 mandátumra, a Herut 17-et szerzett.
1961-ben Az előző választásokkal megegyező az eredmény: 42:17
1963-ban a Mapai-on belül elindult az “örökösödési harc”. Ben Gurion kiszállt és új pártot alapított, amivel az 1965-ös választáson mindössze 10 mandátumot tudott szerezni. A Levi Eskol vezette régi formáció további, baloldali pártokkal kiegészülve 45 hellyel az első helyen végzett. Begin is egyesítette a pártját a korábbi választásokon jól szerepelt liberálisokkal, és 26 hellyel a második.
A hatnapos háború után, 1969-ben Golda Meir vezette a Marah (המערך) néven egyesitett baloldali pártokat és 56-ra növelte a mandátumok számát. Begin továbbra is 26 hellyel a második.
Jom Kippurtól a libanoni háborúig
Az 1973-as választásokat decemberben tartották, két hónappal a keserves Jom Kippuri háború után. Bár Golda Meir pártja még mindig 51 mandátumot szerzett, látványos, hogy az új, konzervatív párt, a Likud, Begin vezetésével 39 hellyel a második, és 10 mandátumot szerzett a cionista-vallásos párt, a Máfdál (מפד”ל), a harmadik a listán.
Golda Meir a Jom Kippuri háború miatti, lelkiismereti válsága okán 1974-ben lemondott, helyét Jichak Rabin vette át. A háborús veszteségek mellett infláció sújtotta gazdaság, és korrupciós ügyek sokasága hiteltelenítette a hatalmon lévőket. Az előrehozott választások előtt röviddel kiderült, hogy Rabinnak, törvényellenesen, az USA-ban bankszámlája van. A Marah vezetését Simon Peresz vette át és elvesztette az 1977-es választásokat. A Likud 43 mandátummal, győzött, a Marah 32-vel a második.
Ezt lett a nagy fordulat, a mápách (מהפך). A baloldal ekkor még csak “történelmi balesetnek” gondolta, hogy elveszítette a hatalmat, majd felmérte, hogy mégis, hogy tarthatná meg az ország irányítását.
Begin meglepetést okozott, hiszen az Egyiptommal való békekötést fontosabbnak vélte, mint a belső, gazdasági problémák megoldását. Nem foglalkozott a hivatali apparátus cseréjével, mert szövetségest akart a külpolitikájához, és a Simcha Ehrlich pénzügyminiszter vezette liberalizációs gazdaságpolitikai reformot sem vitte végig. Bár a költségvetési támogatások súlypontja a kibucoktól átterelődött a jehuda-somroni zsidó településekre és a jesiva-növendékek számának korlátozása is megszünt, vagyis ők is nagyobb állami támogatásban részesültek, ám igazán gyökeres változás nem történt. Ennek meg is lett a negatív hatása. Az éves infláció 1980-ban elérte a 133%-ot, a fontot felváltotta a sékel, úgy, hogy 10 font ért egy sékelt, de Jigal Hurwitz, az új pénzügyminiszter sem kapta meg a teljes támogatást Begintől a szükséges reformok végrehajtásához.
A választások előtt úgy tűnt, hogy a Likud elveszti a hatalmat, végül minimális többséggel győzött 1981-ben (48 mandátum), de a Marah felzárkózott, 47 mandátumot szerzett. A Likud győzelmét ekkor már kifejezetten a keleti zsidók szavazatának köszönhette, miután felelős poziciókba is fiatal, mizrahi politikusokat ültetett. A marokkói gyökerű David Levy lett a miniszterelnök-helyettes. Begin második kormányzása nagyon rosszul sikerült, olyannyira, hogy a kadencia közben, 1983 októberében lemondott, Jichák Szamir követte a miniszterelnöki székben.
A gazdasági helyzet hiper-inflációval terhelten, katasztrófális volt és ehhez jött a “Galil békéje” hadművelet, ami a 2000-ig tartó első libanoni háborúba torkollott.
A Knesszet 1992-ig
Az 1984-es választások bizonyos értelemben egy új korszakot jelentettek, mivel a két “nagy párt” a Marah és a Likud fej-fej mellett végeztek (44:41), de mindketten veszítettek nagyságukból a kisebb pártok javára. Mind a bal-, és a jobboldalon megjelentek a 3-4-5 mandátumos pártok, amelyek a társadalom egyes szegmenseit képviselték. Ettől kezdve pártkoalíciókat kellett létrehozni a kormányzáshoz. Igaz, 1984-ben akkora volt a baj, hogy az egyetlen ésszerű döntés az ellenfelek egységkormánya volt, a miniszterelnök két évig Simon Peresz, azt követően Jichák Szamir lett.
Peresz vitathatatlan érdeme volt a gazdaság konszolidálása, az infláció megfékezése. Bár még jó pár évig a szerződéseket dollárban rögzítették az izraeliek és csak a kifizetések napján váltották át az új sékelre, a napi középárfolyamon, de ez a fizetőeszköz az évek során egyre stabilabb lett, és már egy ideje nincs dollár-elszámolás.
Ugyanakkor megmutatkozott a két párt ideológia különbözősége, ami hátráltatta a kibontakozást. Az állami támogatások kérdésében megoldhatatlannak látszó ellentét alakult ki a kibucok és Jehuda-Somron-Gáza területén létesült települések között, ami persze összefüggött a két párt jövőképének különbözőségével.
A libanoni háború eseményei bátorítást adtak a vitatott területeken élő araboknak – a sivatagi törvények szerint, ha az ellenfél gyengének mutatkozik, akkor kell támadni. 1987-ben kitört az első Intifádának nevezett felkelés. Peresz a tárgyalás és az izraeli engedményeken alapuló megegyezés híve volt, Szamir szerint a konfliktust erővel és nem megalkuvással célszerű rendezni.
Peresz és Szamir is Fehéroroszországban született, Peresz 9 évesen alijázott, Szamir 20 évesen. Peresz szülei nem voltak vallásosak, de rabbi nagyapja Talmudra tanította. A korszellemnek megfelelően mezőgazdasági szakiskolába járt és évekig élt kibucban. Ideológiailag egyértelmű volt a hovatartozása. Szamir a revizionistákhoz csatlakozott, a 40-es évek elején a Lehit vezette, a politikába csak 1969-ben kapcsolódott be. Szamir világképét nemcsak a múltja, hanem a környezete is formálta: az arab országokból érkező pártársai jól ismerték a helyi mentalitást, az európaitól eltérő reflexeket.
Az 1988-as választások előtt érezhető volt az új nemzedék betörése a politikába, a nagy pártokon belül elindult az előválasztási rendszer, amely során a Likud listáján ötödik helyet szerzett az ENSZ nagyköveti pozíciójából visszatért Benjamin Netanjahu. A választások nagy kérdése az arabokhoz való viszony:
az elfoglalt területek annektálása vagy bizonyos, arab lakta területekről való lemondás árán “biztonságos határok” kiépítése.
Az izraeli közvélemény is megosztott volt a tekintetben, hogy szabad vagy sem a terrorista Arafattal tárgyalni egy lehetséges békéről. A választások eredménye, a nagy pártok tekintetében hozta az előbbi formát: Likud:Marah (40:39) de a lemorzsolódás – 4:2 – a vallásos pártok mandátumait növelte. A harmadik helyen, 6 mandátummal a keleti zsidók vallásos pártja a Sász (ש”ס), az 1959-ben Marokkóban született, tíz évesen alijázott Arje Deri, 29 évesen belügyminiszter lett.
A nyolcvanas évek közepétől két nagy akcióval (מבצע משה, ומבצע שלמה) 35000 zsidót menekítettek ki Etiópiából, majd a Szovjetunió felbomlásával a kilencvenes évek elején megindult a “nagy orosz alija”. Bár már 1971-ben feloldották a zsidók kivándorlásának tilalmát a Szovjetúnióban, de különböző eszközökkel, mint például a diploma adóval igyekeztek fékezni az ütemét. A kilencvenes években nagyságrendileg többen, körülbelül egymillióan telepedtek le Izraelben. Bár többségük askenázi volt, és közülük halachikusan nagy számban nem számítottak zsidónak, az ázsiai tagállamokból, mint Grúzia, Bukhara hagyományőrző, keleti zsidók is érkeztek.
1991-ben, az első iraki háború felerősítette az amerikai-nyugat-európai beavatkozást a Közel-Keleten. Nem csupán katonai, hanem diplomáciai értelemben is, a Szamir kormányon egyre nagyobb volt a nyomás, hogy az arab-izraeli konfliktust tárgyalásos eszközökkel rendezni kell. 1991 októberében megrendezésre került az első nemzetközi konferencia Madridban. A további tárgyalások elleni tiltakozásul a kisebb, jobboldali pártok kiléptek a kormányból, ami az előrehozott választásokhoz vezetett.
Az elszaporodó terrorakciók aláásták az izraeli zsidók biztonságérzetét, reményüket, hogy a helyzet megváltozik a nagy katonai múlttal rendelkező Jichak Rabinban látták.
Ebben az időben erősödött fel a vallásosok és a szekuláris zsidók közti ellentét az ország működésével kapcsolatban: a vallásos népesség arányának növekedése felvetette az ortodox jesiva növendékek besorozásának kérdését, a vallásosak részéről pedig az aggodalmat a Szovjetunióból érkezők között a nem zsidók arányát illetően.
A hirtelen, nagy számban érkező bevándorlók ellátása költségvetési gondokat okozott, a lakhatásukat ideiglenes építményekkel próbálták megoldani. Ezért a jórészt értelmiségi orosz zsidók, beilleszkedési nehézségek okán is elégedetlenségüket fejezték ki.
Végső soron mindezek a tényezők 1992-ben elhozták a Rabin vezette baloldal győzelmét a választásokon. Rabin kormányzása idején született az Oslói megállapodás, a fegyveres terroristák benyomulása az ország szívébe, a Béke Nobel-díjak kora, amivel együtt jártak az autóbusz-robbantások, gyilkos támadások a zsidó lakosság ellen.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Kép: Wikimedia/Israel Press and Photo Agency
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
