Derül ki egy új tanulmányból, amely Adolf Hitler újságírókkal folytatott találkozóit vizsgálta.
A kutatás feltárja a diktátor két különösen nyugtalanító interjúját: egy 1922-es bulvárlap-riportot, amelyben kiderül, hogy Hitler szerint Jézus germán származású volt, és az európai királyokat „valójában zsidóknak” nevezte, valamint az egyetlen ismert titkos hangfelvételt, amelyen a diktátor 1942-ben Finnországban beszélt.
Trófea interjúk
A Hitler interjúi: A diktátor és az újságírók című könyv az első átfogó munka Hitler újságírókkal való kapcsolatairól a 1920-as évektől a második világháborúig, több mint 100 találkozót feldolgozva német és külföldi riporterekkel. Hachmeister, aki 2024 augusztusában hunyt el, rámutat arra, hogy ezek a találkozók nemcsak Hitler propagandisztikus ösztöneit, hanem a korabeli média sebezhetőségét is feltárják: a sajtó gyakran „trófea-interjúként” kezelte a diktátort, ahelyett, hogy alaposan vizsgálta volna.
Az egyik legfigyelemreméltóbb riport 1922 őszére vezethető vissza. A nürnbergi és müncheni székhelyű 8-Uhr-Blattesti bulvárlap riporterét elküldték, hogy interjút készítsen egy feltörekvő radikális politikussal Bajorországban. Ekkor Benito Mussolini éppen bevonult Rómába, és a nemzetközi sajtó egy „német Mussolinit” keresett.
A látogatás részletei rövid időre eltűntek volna, ha a magyar Pester Lloyd néhány nappal később nem idézi azt berlini kiadásában.
A riport szerint Hitler magas, ideges, harmincas éveiben járó férfiként jelenik meg, aki töredezett mondatokban beszél és erősen támaszkodik retorikai díszítésekre.
Programját a lap egyenesen „nyílt antiszemitizmusnak” nevezi.
Hitler pletykákra alapozva mondta meg a zsidó származást
Hitler elmondta a riporternek, hogy nem akar puccsot végrehajtani, de új államot akar építeni „társadalmi alapokra”, amelyet a zsidók soha nem érthetnek meg. Dühösen támadta a marxizmust, amely szerinte „rombolja a világot”, és azt állította, hogy a német köztársaság és az egykori wilhelminei monarchia „elzsidósodott”.
Ugyanebben a beszélgetésben Hitler azt is állította, hogy Jézus germán származású, és VI. Sándor pápát, II. Vilmos császárt és VII. Eduárdot brit királyt mind „zsidóknak” tartotta, Eduárd állítólagos zsidóságának „bizonyítékát” egy pletykára alapozta.
Hachmeister szerint ez a korai interjú nem csupán kuriózum, hanem figyelmeztető jel, amely már egy évtizeddel Hitler hatalomra jutása előtt vörösen villogott. Jézus újraértelmezése, az európai elit „rejtett zsidó” származásának túlzott hangsúlyozása és az egész politikai rend „zsidósítása” előrevetíti a náci politika későbbi alapjait.
A média reakciója is beszédes volt. A francia Action Francaise a cikket felhasználva mutatta be Hitlert, mint „bajor Mussolinit”, karizmatikus vezetőként, nem pedig marginális agitátorként. A külföldi közönség számára a színes leírás és a szűretlen retorika inkább vonzóvá, semmint riadalmat keltővé tette Hitlert.
Párbeszédek helyett monológok
Két évtizeddel később született az egyetlen ismert felvétel Hitler „magánhangjáról”. 1942. június 4-én Hitler titokban Finnországba utazott Carl Gustaf Emil Mannerheim tábornok, a finn hadsereg főparancsnokának 75. születésnapjára. Az immolai repülőtéri ünnepségek után a kis csoport visszavonult egy vasúti kocsiba, ahol Damen, a finn közszolgálati rádió hangmérnöke a mikrofont bekapcsolva rögzítette az eseményeket. Hitler tudta nélkül Damen rögzítette az első 11 percet, amely a diktátor magánbeszélgetésének egyetlen fennmaradt felvétele.
A hangfelvételen Hitler szinte megszakítás nélkül beszél, Mannerheim és Risto Ryti finn elnök főként hallgat. Panaszkodik a Vörös Hadsereg ipari ereje miatt, felidézi a német hibákat a keleti fronton, és kesereg az olasz vereségeken. A felvétel alapján Hachmeister szerint nincs éles különbség Hitler nyilvános szereplései és magánbeszélgetései között: ugyanaz a monológ jellemző, hosszú statisztikai sorokkal, átfogó állításokkal, és a valódi párbeszéd szinte teljes elutasításával.
Hachmeister végül kiemeli, hogy a 1922-es bulvárlap-interjú és az 1942-es titkos felvétel egyaránt a médiavilág reakcióját is tükrözi: a sajtó gyakran lenyűgözve és félrevezetve volt Hitlertől, és ezek a mechanizmusok alapozzák meg a populista és tekintélyelvű vezetők mai médiakapcsolatait is.
