Az a második világháború utáni elképzelés, hogy a háborúk ideje lejárt, sajnos nem igaz.
Amichay Mihály Éva új sorozata, amely Zvi Yehezkeli izraeli újságíró heti stúdiumai alapján készül. A sorozat célja, hogy az európai műveltségű emberekkel megismertesse a Közel-Kelet világának mélységeit, összefüggéseit. Az előzők részek itt olvashatók. A mai részben a jelenkori háborúkról lesz szó.
Háborús konfliktusok a Közel-Keleten
Ahogy közeledünk a Közel-Kelethez, úgy a különböző konfliktusok szövevényét kapjuk. Az amerikaiak szétválasztási szándéka, jó fiúkra és rossz fiúkra – itt aztán megbukik.
Szaddám Husszein, aki a babiloni kultúra örökösének tekintette magát nagyravágyó terveivel, jó fiúnak egyáltalán nem volt mondható, de bukásával megerősödött Irán, és létrejött az Iszlám Állam.
Az arab tavasz (2011) megdöntötte Kadhafi uralmát, de káoszba, polgárháborúba fulladt és a 2020-as tűzszünet sem oldott meg semmit, és “alacsony intenzitású konfliktusként” folytatódik.
Szíriában az alavita Bassár el-Asszad 13 éves polgárháború közepette is hatalomban maradt, az ország népességének fele elmenekült, majd a lázadó csoportok egyike elsöpörte az útból. A szunnita, dzsihadista Ahmed Huszejn es-Sar, aki el-Dzsúlániként ismert, egykori al-Kaida tag, majd a Dzsabhat an-Nuszra terrorszervezet vezetőjeként nemcsak az alaviták, hanem a keresztények és a drúzok elleni is hajtóvadászatot, véres leszámolást indított. Majd lecserélte a ruháját öltönyre, nyakkendőre, és nemcsak a fejére kitűzött 10 millió dolláros vérdíjat felejtették el neki a nyugati vezetők, hanem még paroláztak is vele Párizsban.
Szíria lakosságának 89%-a muszlim, abból 79% szunnita, 7% alavita, 2% drúz, 1% síita, és mintegy 10% különböző felekezetű keresztény. A drúzokat ért atrocitások oly súlyosak voltak, hogy a szíriai drúzok az izraeli rokonaikat hívták segítségül és kifejezték szándékukat, hogy a jövőben Izraelhez akarnak tartozni.
Jordániát a Brit Palesztin Mandátumból hasították ki 1921-ben. Abból a területből, amit a britek a Zsidó Otthon létrehozására kaptak. A Jordán folyó keleti, nagyobb területe így lett a Hasemita Királyság, amikor a Husszein családot kiebrudalták Mekkából a Szaúdiak. Mivel az uralkodó és közvetlen környezete idegenként került erre a helyre, a király trónja állandóan billeg. A helyi beduin törzsek és a szintén betelepült palesztiniai, arab fellahok közt is állandó a konfliktus. A legvéresebb összecsapás 1970 szeptemberében kezdődött, és Fekete Szeptember néven híresült el.
A libanoni helyzet
Libanon helyzete talán a legkatasztrófálisabb, különösen a múltjához képest. Az ókori Fönícia része, a Közel-Kelet Párizsa az 1975-ben kezdődött polgárháború óta az etnikai-vallási összecsapások terepe. A közel 5 milliós népesség több, mint fele muszlim, és azon belül is nagyjából fele-fele arányban vannak a síiták és a szunniták, a keresztények szinte minden felekezete megtalálható itt, és kb. 5% a drúzok aránya.
A francia mandátum alól felszabadult Libanon az 1970- es évekig meg tudta őrizni belső stabilitását, de a Fekete Szeptember után Jordániából kizavart palesztinok (1971) felforgatták az ország nyugalmát. A PFSZ északról támadta Izraelt, 1978-ban két autóbusz utasait, 37 izraelit öltek meg. Így kezdődött az izraeli-libanoni konfliktus, ami 1982-től egy 18 évig tartó háborúhoz vezetett. Amikor 2000-ben az IDF kivonult Libanonból, a szíriai Aszad-rezsim befolyása nőtt meg, illetve a síita milíciák foglalták el az ország déli részét, akik Szírián keresztül kaptak támogatást Iránból. A Hezbollah 2006-ban robbantotta ki a második libanoni-izraeli háborút, azután a szíriai polgárháború éreztette hatását Libanonban. A Hezbollah mind katonai, mind politikai értelemben bekebelezte Libanont, gazdasági válság sodorta a csőd szélére.
A gázai háború kezdetétől a Hezbollah rakétákat lőtt az észak-izraeli településekre, ezért 2024-ben először a csipogós hadművelet, majd masszív katonai támadás indult ellene. A vezető, Hasszan Naszrallah halála mellett az Asszad-rezsim bukása lehetetleníti el a terrorszervezet működését, mivel az iráni támogatás útvonala is megszakadt. Ezzel együtt Libanon helyzete meglehetősen reménytelen, híven példázza a különböző etnikai-vallási különbözőség okozta káoszt, előrevetítve azt, ami Európából lehet az erőltetett “multikulti” eredményeképpen.
Törökország és Egyiptom
Egyiptom mai elnöke Abd el-Fattáh esz-Szíszi lényegében katonai puccsal döntötte meg Muhammad Morszi hatalmát. Morszi a Muzulmán Testvériséget képviselve jutott a hatalomba 2011-ben. Az 1928-ban indult mozgalom alkalomtól és helytől függően ötvözi az erőszakos és a paramilitáris módszereket a hatalom megszerzése érdekében. Egyiptom gazdasági helyzete válságos, a gyorsan növekvő, ma 118 milliós népesség élelmezése is nehézségekbe ütközik, ugyanakkor a hadsereg fejlesztésére mindig találnak forrásokat. Szadat 1978-ban megkötötte a békemegállapodást Izraellel, de annak feltételeit, miszerint a Sínai-félszigeten csak korlátozott mértékű katonaságot állomásoztathat – rendre megszegi. Izraeli katonai szakértők egy ideje aggodalommal figyelik az egyiptomi csapatmozgásokat a határ közelében. Szakértők szerint Szadat úgy kapott engedélyt a békekötésre, ha az csupán Hudajbija szerződés lesz, amilyet Mohamed kötött a mekkaiakkal, hogy aztán megszegje, amikor kellően erősnek érzi magát az újabb háborúra.
Törökország, a nagy Ottomán Birodalom örököse, Erdogan elnök nem titkolt vágya egy új birodalom létrehozása, a muszlim világ vezető államává válni, annak ellenére, hogy nem arab ország, de közben az Európai Unió részeként is működni. Erre is illik Dr. Kedar hasonlata – amikor három ló, háromfelé húzza a szekeret, ezért egy helyben marad. A modernizációt választó Musztafa Kemal Atatürk hagyományát leépíteni igyekszik a nagyrészt szunnita muszlim vallású, de etnikailag már sokkal színesebb ország. A legproblematikusabb kisebbség a kurdok (20%), de vannak itt azeriek, zazák, grúzok, cserkeszek, lázok, gagauzok, örmények és arabok is.
Konklúzió
Természetesen elemezhetnénk a térség többi országát is, a későbbiekben erre valószínűleg sor is kerül, az aktualitások fényében (Irán, Katar, Szaúd-Arábia, stb.), de az eddigi példák is szemléltetik,
hogy az a II. világháború utáni elképzelés, hogy a háborúk ideje lejárt, sajnos nem igaz.
Francis Fukuyama “evangéliuma” (ahogy Robert C. Castel nevezi) a történelem végéről, nem jött be, ellenben Samuel P. Huntington 1996-ban megjelent könyvének állításait az elmúlt évtizedek igazolták: “A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása”.
Egy arab keresztény nézőpontja
A Zvi Yehezkeli előadásának második részére Juszef Haddad, izraeli, keresztény arabot hívták meg beszélgető partnernek. Miután katonaként leszerelt egy sérülés miatt az első libanoni háború során, életcéljává tette az izraeli-arab konfliktus magyarázatát szerte a világon. Arabul és angolul is tart előadásokat, kritikus helyzetekben nyilatkozik a különböző, nemzetközi médiáknak.
Az ő családjuk nem hallgatott 1948-ban az arab vezetőkre, nem hagyta el a földjét, és nem is harcolt az izraeliekkel szemben. Juszef nagyapja ismerte a zsidókat, az együttműködést választotta. Ugyanakkor Juszef felhívja a figyelmet arra, hogy a háború az arabokkal fennáll mióta csak a zsidó jisuv (a közösség az állam megalapítása előtt) megerősödött, ahogy megteremtették a korszerű mezőgazdaságot a mocsarak és a sivatag helyén, ahogy már az 1920-as években elektromos erőművet, vízművet létesítettek, ahogy a kihalt vidéken kibucokat, mosavokat és városokat építettek.
A permanens háború szerinte változó arcot ölt, a viszonylag csendes időszakokat intenzív terrortámadások váltják, a legdurvább módon 2023. október 7-én.
Ez a felállás, szerinte, nem az arabok romboló szándékának megszűnésével változhat, hanem azzal, ahogy az izraeliek viszonyulnak a gyökereikhez, az ősi földhöz, a történelmi igazsághoz, a hamis palesztin narratívával szemben.
Az államalapító nemzedék, ha maga nem is volt vallásos, jól ismerte a zsidó történelmet, filozófiát és világosan fogalmazta meg az ősi föld visszafoglalásának szándékát, azzal együtt, hogy rendre kompromisszumokat kötött, hiszen az ország gyenge volt gazdaságilag és katonailag is. A Közel-Keleten, aki megegyezésre törekszik, az demonstrálja a gyengeségét és magára hívja a támadást. Az október 7-i mészárlás is azért történhetett, mert az arabok úgy vélték, hogy a zsidók belső konfliktusai annyira meggyengítették az országot, hogy könnyű prédaként hullik az ölükbe. Az azóta viselt háborúban Izrael bebizonyította elszántságát és a kitartását is, hogy a terrorista fenyegetettséget felszámolja. Csakhogy a katonai sikerek után Izrael fennállásának 77 éves történelmében, nyugati civilizációs módon engedményeket tett az áhított béke elérése érdekében, és ezzel rendre megsemmisítette azt, amit a harcokban elért.
Ahhoz, hogy Izrael valóban békében éljen, az arab gondolkodás alapján kell cselekedjen: győztesként kell ragaszkodjon a jogaihoz ezen a földön.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
nem csak ez a konklúzió: hanem az is, hogy O.V. helyes politikát folytatott 2015-ben a migráció kapcsán…ez valahogy kimarat, akkor és most is, tudjuk-tudjuk a hála…
A cikk nem az orbáni migráció-politikával foglalkozik, de a magam részéről mindig elmondom, hogy Orbán migráció-ellenessége és az EU állásfoglalással ellentétes nézetei nagyon jók, és az ellenzék is jól tenné, ha ezt elismerné.
a zsidók részéről azért ezt kevesen teszik, több kiállást várnék OV mellett tőlük, de inkább tarhálás megy
Elég máshogy látom. Nagyon sokrétű a probléma, most csak a szerintem legfontosabbakat említeném:
1) legalább már van zsidó közéleti szereplők általi felismerés és elismerés, méghozzá jópár — szemben az akárcsak 6-8 évvel ezelőtti helyzettel. Mondhatnám, aki a kicsit nem becsüli, nagyot nem érdemli.
2) a magyar sajtó döntő részének részrehajlását, egyoldalúságait, megszállott OV-ellenességét/tarhálását és más hiányosságait igen helytelen lenne a „zsidók“ nyakába varrni (akárkit is értsünk ebben a kontextusban a „zsidók“ alatt)
3) Trump egyértelműen Izrael-barát, míg Biden és Kalamajka 2024-ben nem az volt. Mégis, a gyökeresen más történelmi helyzetű USA-ban az ottani zsidók kb. 2/3-a Bident majd visszaléptetése után Kamala Harrist támogatták, míg az izraeli zsidók döntően Trumpnak szurkoltak. Hasonló mintázatot látok Magyarország esetében is — nagyon sok jel szerint az izraeliek elismerőbbek Magyarország iránt.
Gyakorlatilag a régi "győztes mindent visz"-elv megfogalmazása történt, picit (de csak nagyon picit) árnyaltabban.
Amúgy mellékesen: az "arab tavasz" mögött csak részben álltak az arab világ belső gondjai. Líbiában nagy szerepet vittek a franciák a balfék (és Líbia ügyében sok hátsó indokokkal-gondolatokkal megterhelt) Sarkozy-vel az élen, akit igencsak támogatott az a Barack Obama, akinek politikai magatartása és öröksége igencsak kétséges, különösen a Közel-Keleten. A Líbia-i intervencióban David Cameron kivételesen csak másodhegedűsi (harmadhegedűsi?) szerepet vitt.
Szerintem, ha egy országot megtámadnak és az ellentámadás győzelemmel zárul, akkor az igazságos lezárás az lenne, hogy a vesztes valóban veszít, nem pedig engedményeket kap. Igy volt ez mindig a történelem során, csak akkor van kivétel, ha zsidókról van szó. Ebben persze az izraeli, politikai vezetés is hibás volt. Remélhetőleg ez most megváltozik.
Az itt megfogalmazott alapelvvel alapból egyet tudok érteni. Azonban szerintem az elv alól a zsidók sem (voltak) kivételek. De a kérdés inkább az, hogy kit nevezünk ki támadónak, aki elvesztette az általa indított háborút.
Hamasz-t (és szövetségeseit)? ők támadók voltak, és teljesen megérdemelnék, hogy veszítsenek. Jelenleg vesztésre is állnak, remélhetően azok is maradnak. A teljes eliminálásukban nem hiszek, de a partvonalon kívülre szorítást elvárhatónak és elérhetőnek látom. Bár az odáig elvezető út egyelőre eléggé ködbe burkolózik. 2 hónapja (de akár 1 hónapja is) sokkal tisztábbnak és egyértelműbbnek láttam a helyzetet. Remélem, hogy csak én tévedek.
A PFSZ-t és a Palesztin Hatóságot? a legtöbb szempontból nem különböznek a Hamasztól — őket tolják előre, ők meg a hátuk mögött sündörögnek és próbálnak előnyöket/engedményeket kicsikarni. Hát nem lenne szabad hagyni, hogy ilyet elérjenek, nekik is veszíteniük kellene. Ha el lehetne érni, hogy a „PFSZ a palesztin nép egyetlen törvényes képviselője“ mantrát most megtörjék, netán eltöröljék, az már méltó veszteség lenne (ha a kellő mértékű már vitatható is).
Gázaiakat? náluk nagyobb vesztest nehéz gondolni – a gázai övezetben az élet életveszélyes, érdemi gazdaság nem létezik (csak „segély-gazdaság“), gyakorlatilag a házak mindegyike romokban (vagy lerombolva vagy súlyosan megsérülve) — mindennek tetejében a (politikai) jövő is ködös, teljesen bizonytalan.
A gázaiaknak most 30-40 év „protektorátus dukál“ – utána lehetne autonómiáról gondolkodni (jelzem, nem véletlen a gondolkodni szót használta – mert a gondolkodni és megvalósítani 2 másik fogalom). Tudom, hogy ezen elgondolást is lehet alaptalan/méltánytalan engedmények tekinteni – szerintem nem az lenne. Egy ilyen „háromállami megoldás“ a partvonalon kívülre szorítaná a Hamaszt és elvbarátait, a PFSZ-nek és a PH-nak is adna méretes pofont és az izraeli érdekeket is figyelembe venné.
Lenne 1 kérdésem Ön felé:
1979-ben Camp Davidben Izrael/Begin miért ragaszkodott Gáza megtartásához, ahelyett, hogy „visszapasszolta“ volna Egyiptomnak? Szadat vissza akarta kapni a Sinai-t — közölni kellett volna, hogy Gáza is dukál mellé, bónusznak. Gáza szerintem akkor is reménytelen volt már izraeli szempontból, visszatekintve pedig még reménytenebb. Ha akkor „visszapasszolják“, akkor a gond letudva, a történelem nagyon máshogy alakult volna, 2023. október 7. sem történik meg és a mostani probléma sem állna fenn, stb. Gáza „átpasszolása“ Egyiptomnak akkor. 1979-ben életszerű volt, most már nem annyira az.
Tudom, hogy az aprólékos nemzetközi jogi szempontból Gáza 1979-ben is talányos helyzetben volt, mert Egyiptom hivatalosan nem annektálta, csak katonai kormányzása alatt tartotta — de 1979-ben a gázaiak még naggyából egyiptominak gondolták magukat, most már felnött lényegében 2 nemzedék, akik nem tartják magukat annak, Hamasznak akkor még híre-hamva nem volt. Úgyhogy tudom, hogy a helyzetet leegyszerűsítettem.
Szóval, Izrael/Begin miért nem „passzolta“ át/vissza Gázát Egyiptomnak? Ez a kérdés elég hosszú ideje felmerült bennem és hiába próbáltam utánanézni, nem leltem semmilyen támpontra avagy információ-töredékre sem.
Ha Öntől esetleg némi választ kapnék, annak nagyon örölnék és köszönném. Akár saját kútfőből, akár a Zvi Yehezkeli-stúdiumok során kérdésként – akár most kommentválaszként, akár később a cikksorozat részeként, akár más írásban. Szerintem ez a kérdés másokban is felmerül(t), így igen hasznos lenne választ kapni rá.