Szerdán az izraeli parlament, a Kneszet előzetes olvasatban elfogadott két, ellenzéki képviselők által benyújtott törvényjavaslatot, amelyek Júdea és Szamária izraeli joghatóság alá vonását célozzák. A döntés nem csupán politikai üzenet, hanem a szuverenitás kérdését a belpolitikai viták élvonalába emelő lépés – miközben Benjamin Netanjahu miniszterelnök kormánya látványosan távol maradt a voksolástól.
Az egyik javaslatot Avigdor Liberman, a jellemzően oroszajkú szavazókat tömörítő Jiszrael Béténu vezetője terjesztette be, amely Máále Ádumim – a Júdeai-sivatagban fekvő, több tízezres zsidó városra való izraeli jogkiterjesztést célozza.
A másikat a Noam párt vezetője, Avi Maoz kezdeményezte, aki az egész Júdea és Szamária területére kiterjesztené az izraeli szuverenitást.
A törvényjavaslatokat a Kneszet Külügyi és Védelmi Bizottsága elé küldik, mielőtt további három szavazási kör következne.
Netanjahu fékezett – Washington figyel
Az izraeli 12-es hírcsatorna beszámolója szerint Benjamin Netanjahu igyekezett megakadályozni, hogy a szavazás egyáltalán megtörténjen – különösen azért, mert az amerikai alelnök, JD Vance éppen Jeruzsálemben tartózkodott.
A miniszterelnök pártja, a Likud ezúttal nem állt ki a szuverenitási javaslatok mellett.
A frakciófegyelmet Ofir Katz, a kormányzó párt frakcióvezetője egy üzenetben így indokolta:
„A szuverenitás ügye számunkra sem kevésbé fontos, mint másoknak, de nem támogathatunk olyan törvényeket, amelyeket az ellenzék nyújt be – különösen akkor, amikor amerikai barátainkkal együtt dolgozunk a háborús célok elérésén, beleértve a Hamász felszámolását és Gáza demilitarizálását.”
A Likud képviselői ennek megfelelően elhagyták a plenáris üléstermet, egyetlen kivétellel: Juli Edelstein, a Külügyi és Védelmi Bizottság korábbi elnöke, aki három hónapja került szembe Netanjahuval, a teremben maradt – és igennel szavazott.
Edelstein később az X-en (korábban Twitteren) így fogalmazott:
„A Kneszetben a Júdea és Szamária feletti izraeli szuverenitás mellett szavaztam. Most van itt az ideje, hogy az ősi hazánk minden részén érvényesítsük Izrael jogát.”
A szavazás eredménye és a politikai következmények
Maoz törvényét 25 képviselő támogatta, 24 ellenezte. A vallásos cionista Bezalel Szmotrich pártja, valamint Itamar Ben-Gvir pártja, az Otzma Jehudit is a javaslat mellett voksolt.
Liberman indítványa nagyobb támogatást kapott: 32 igen és 9 nem szavazattal ment át az előzetes olvasaton. Érdekesség, hogy a cionista ellenzék – köztük Jair Lapid pártja, a Jes Atid – szintén támogatta a Ma’ale Adumimra vonatkozó szuverenitási törvényt.
Egy ellenzéki forrás a Channel 12-nek úgy fogalmazott:
„Ez a szavazás kellemetlen helyzetbe hozta a koalíciót, különösen a Likudot. Mindig is mondtuk: minden alkalmat megragadunk, hogy leleplezzük a kormány képmutatását.”
| Ha Izrael kiterjeszti joghatóságát Júdeára és Szamáriára, az nem pusztán adminisztratív változást jelentene, hanem történelmi és politikai értelemben is sorsfordító lépést. A gyakorlatban ez az izraeli polgári jog teljes körű érvényesítését jelentené a területen élő izraeli állampolgárokra és közösségekre, megszüntetve az évtizedek óta fennálló jogi kettősséget, amely a katonai igazgatás és a polgári törvénykezés között húzódik. A lépés a közbiztonságot, az infrastrukturális fejlesztéseket és az állami jelenlétet is megerősítené a térségben, miközben világos üzenetet küldene: Izrael nem ideiglenes birtokos, hanem történelmi és jogi értelemben is jogos örököse a területnek. Nemzetközi jogi értelemben a döntés alapja, hogy Júdea és Szamária soha nem képezte egy szuverén palesztin állam részét – a területet az 1920-as San Remó-i határozat, majd a Nemzetek Szövetségének mandátuma kifejezetten a zsidó nemzeti otthon létrehozására jelölte ki, így Izraelnek nem „megszálló hatalomként”, hanem jogfolytonos államként van legitim igénye a térségre.
Ezért sem helyes a lépést az „annexió” kifejezéssel illetni. Az annexió jogilag olyan terület bekebelezését jelenti, amely egy másik szuverén állam fennhatósága alatt áll – Júdea és Szamária esetében azonban ilyen állam soha nem létezett. 1948 és 1967 között Jordánia katonailag elfoglalta a területet, ám ezt a bekebelezést a nemzetközi közösség döntő többsége soha nem ismerte el. Izrael tehát nem idegen állam területét venné el, hanem saját történelmi földjén érvényesítené a jogrendjét – olyan földön, ahol a zsidó jelenlét több ezer éves, és amelyet a zsidó állam 1967-ben védelmi háborúban szerzett vissza. A „szuverenitás kiterjesztése” ezért nem politikai eufemizmus, hanem pontosabb, jogilag megalapozott megfogalmazás. |
Az izraeli közvélemény döntően a szuverenitás mellett
A január 29-én készült felmérés szerint az izraeliek közel 70 százaléka támogatná, hogy Jeruzsálem kiterjessze teljes joghatóságát Júdea és Szamária területére.
A Zsidó Néppolitikai Intézet (JPPI) márciusi adatai szerint az izraeli zsidók 58 százaléka úgy véli, a Júdeában és Szamáriában lévő zsidó közösségek hozzájárulnak Izrael nemzetbiztonságához.
A Kneszet februárban 99–11 arányban utasította el a palesztin állam egyoldalú elismerését, júliusban pedig 71 képviselő szavazott meg egy nem kötelező érvényű határozatot, amely Jeruzsálem szuverenitásának kiterjesztését támogatta Júdeára, Szamáriára és a Jordán-völgyre.
Recseg-ropog a status quo
A mostani előzetes szavazás nem jelenti az azonnali annexiót, de politikai jelentősége óriási: az ellenzék átvette a narratív kezdeményezést a jobboldaltól, a Likud kettős beszéddel próbál egyensúlyozni Washington és a hazai bázis között, a társadalmi többség pedig a szuverenitás mellett áll.
A Kneszet újabb olvasatai dönthetnek arról, hogy a történelmi vitából valóság lesz-e.
