Ha Emmanuel Macron volnék, nagy, nagy bajban lennék. Még másfél évig francia elnök lennék. Vélhetően tele lennék elképzelésekkel – de nem igazán találnék olyan megoldást, amely lehetővé tenné a megvalósításukat.
De vajon mi támasztja alá ezt a megállapítást? Egyszerűen az, hogy nincsen olyan elméletileg elképzelhető, kipróbálható forgatókönyv, amely kifejezetten és garantáltan erősíthetné Emmanuel Macron francia elnök pozícióját.
Egy új kormány kinevezése
Az új kormány az a megoldás, amellyel Macron első körben próbálkozott. Októberben másodszor is kinevezte Sébastien Lecornu-t miniszterelnöknek, aki így már képes volt kormányt alakítani. Ennek azonban két ára is volt.
Az egyik, hogy a kormány politikai értelemben lemondott az Alkotmány 49-3-as cikkelyének alkalmazásáról. Ez teszi lehetővé, hogy egy kormány akár a parlament egyetértése nélkül is elfogadtasson egy törvényjavaslatot. Ebből következően azonban a kormányfőnek valahogy tényleges többséget kell majd találnia a 2026-os költségvetésnek és a társadalombiztosítási finanszírozási törvénynek. Kérdéses dolog.
A másik engedmény a nyugdíjreformot érinti. A miniszterelnök a programbeszédében deklarálta, hogy az elfogadott nyugdíjreformot elhalasztják 2027-ig. Ez a gyakorlatban azt jelenti, a szabályozás sorsa attól függ majd, hogy ki nyeri a következő elnökválasztást. A halasztás a technikai részleteiről most megy a vita; úgy tűnik, hozzá fogják csapni a finanszírozási jogszabályhoz. Persze a köztársasági elnök szempontjából ez teljesen mindegy: a nyugdíjreform az egyik látványos hagyatéka, ami ezennel megkérdőjeleződött. Az elnökök pedig ebben a fázisban már jellemzően aggódnak a hagyatékuk miatt, mert ilyenkorra lassan eldől, mi lesz róluk a történelemkönyvekben.
Előrehozott nemzetgyűlési választás
A köztársasági elnök világossá tette: ha a pártok nem tudnak megegyezni a kormányfővel, akkor előrehozott választás következik. Úgy tűnik, sem a szocialisták, sem a republikánusok nem favorizálták ezt az opciót.
Előrehozott választás esetén a szocialisták (PS) előtt két lehetőség állt volna: az egyik az együttműködés a Lázadó Franciaországgal, amelyet láthatóan nem szeretnének most. A másik pedig a magányos indulás, ami mandátumveszteséggel járhatna, hiszen nehezebb lenne a második fordulóba jutás. Természetesen a Macron-féle centrummal való együttműködés sem előnyös opció egy ellenzéki párt számára másfél évvel az elnökválasztás előtt.
A republikánusok (LR) pedig, bár éppen felfelé törnek a közvélemény-kutatásokban, nagyon komoly belső konfliktusokkal küzdenek. A párt potenciális ’27-es elnökjelöltjei (Bruno Retailleau pártelnök és Laurent Wauquiez frakcióvezető) éppen egymást próbálják kellemetlen helyzetbe hozni és kiszorítani, ami nem éppen a hatékony kampányolás záloga.
Macron persze a saját tömbje érdekét is mérlegelhette. Márpedig a centrum számára sem lenne előnyös egy előrehozott választás, különösen ha ismét sok mandátumot veszítene, és megint senki sem szerezne kormánytöbbséget, ahogy 2024-ben.
Lehet persze amellett érvelni, hogy egy új választás esetén Macron nem is akarná a pártja győzelmét. Tudjuk, hogy a Nemzeti Tömörülés győzelme nem ment volna szembe Macron 2024-es akaratával. Ugyanakkor a pártja nem volt nyitott erre az „elhasználós” forgatókönyvre, és valószínűleg most sem lenne az. És ha a köztársasági elnök meg is próbálkozna valami hasonlóval, az igazság az, hogy egyre kevésbé kontrollálja a saját pártját. Mindenképpen korlátozottak tehát az eszközei, arról a nem jelentéktelen apróságról nem is beszélve, hogy a felmérések szerint egy új választás sem hozna most tiszta többséget senkinek.
Lemondás
Természetesen kis eséllyel, de mérlegelhető lapként benne van a pakliban a köztársasági elnök idő előtti távozása. Érdekes fejlemény, hogy erre már a centrum egyes politikusai is bátorítják Macront, például Édpuard Philippe volt kormányfő, aki pályázik az elnöki székre, és aki így akar távolságot teremteni maga és Emmanuel Macron között. Ez azonban nem szolgálja Macron érdekét, hiszen egy korai távozás azt az üzenetet küldené, hogy az elnöksége kudarccal végződött.
Természetesen a francia történelemben volt arra példa, hogy köztársasági elnök (Charles de Gaulle) a mandátuma lejárta előtt távozott, de annak nagyon komoly dramaturgiája, koreográfiája volt, és lehetővé tette a távozás későbbi pozitív történelmi értékelését. Másodszor, de Gaulle tábornok 1969-es lemondása egy olyan elnökség végén következett be, amely egyértelmű történelmi teljesítményt hagyott maga után. Emmanuel Macron esetében azonban a nyugdíjreform felfüggesztése, a második ciklus nehézségei és az első ciklus folyamatos válságai (mint a sárga mellényes mozgalom vagy a Covid), sokkal inkább mutatják egy sodródó, mintsem egy kiemelten jól tervezett elnökség képét.
Külpolitikailag és az Európa-politikában persze sokkal árnyaltabb a kép, de ez most más kérdés. Macronnak egyébként éppen ezért van most szüksége még időre, a hátralévő másfél évre: hogy igyekezzen a védelem-, a kül- és a biztonságpolitika terén még tovább fényezni a hagyatékát.
Rendszerválság
Még a fentieknél is kisebb eséllyel, de benne van a pakliban egy olyan forgatókönyv, amikor nemcsak Macron elnök, hanem az egész francia politikai elit elveszíti a kontrollt helyzet felett (ehhez persze vélhetően szükséges, hogy egy új elnökválasztás és az azt követő parlamenti választás se oldja fel a patthelyzetet).
Az ötödik köztársaság működésébe vetett hit az elmúlt években mintha kezdene inogni, noha elsősorban a parlamenti működés mutat válságjelenségeket. Nem intézményes okokból, hanem mert a francia társadalom sokszínűségét tükrözi a Nemzetgyűlés összetétele. A francia politikai rendszer azonban többségi, nem konszenzusos demokrácia. A politikai elit, de a választók sem igazán tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy megegyezések nélkül most nem lehetséges kormányozni. Ha pedig nem sikerül stabil kormányzást létrehozni, könnyen lehetséges, hogy a franciák elkezdik az intézményekben látni a problémát, ami megnyithatja az utat akár egy rendszerváltás felé.
Nem tartunk itt. De fontos jele az erről való gondolkodásnak, hogy szaporodnak az olyan alkotmányos, alkotmányjogi, politikai művek, amelyek az ötödik köztársaság rendszerének a problémáiról vagy adott esetben az átalakításának lehetséges irányairól szólnak.
Macron beszorítva
Összességében tehát nem tudunk most olyan forgatókönyvet találni Emmanuel Macron francia köztársasági elnök szempontjából, amely garantálná, hogy a mandátuma fennmaradó időszakát belpolitikailag produktívan tudja eltölteni. Ha Emmanuel Macron azt szeretné, hogy a történelemkönyvek még feljegyezzenek teljesítményt az elnökségével kapcsolatban, akkor a legegyszerűbben a kül- és biztonságpolitika, az elnök számára fenntartott szakpolitikai területek felé fordulhat. Ezekben továbbra is létezik egyfajta autonómiája. Nehézségei elsősorban akkor támadhatnak, ha valami olyan döntést, olyan ígéretet kell végrehajtani, amelyhez költségvetési források is kellenek. Ebben az esetben a belpolitikai folyamatok lefoghatják a kezét.
Kép: Wikimedia Commons/ European Union
Soós Eszter Petronella összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
