A szaúdi és katari tőke ma már nem pusztán gazdasági erő, hanem a geopolitika egyik leghatékonyabb befolyásoló eszköze. A Perzsa-öböl monarchiái a pénzüket fegyverként használják – óvatosan, de következetesen –, hogy formálják a nyugati döntéshozatalt, befolyásolják a közel-keleti politikát, és újraírják az erőviszonyokat Washington és Jeruzsálem között. Izrael számára mindez nem elméleti kérdés, hanem stratégiai figyelmeztetés.
A globalizált világban a tőke mozgása nemcsak gazdasági, hanem politikai folyamatokat is alakít. Katar és Szaúd-Arábia az elmúlt évtizedben felismerte, hogy a pénz révén lehet a legfinomabban, ugyanakkor a legmélyebben befolyást gyakorolni a Nyugat döntéshozóira.
A két olajmonarchia nem hadseregeket küld, hanem professzorokat, lobbistákat, befektetési tanácsadókat és diplomatákat, akik révén az ő narratíváik és érdekeik lassan beépülnek a nyugati politikai gondolkodásba.
Katar a modern „akadémiai diplomácia” mestere lett. A 2017-es öbölválság óta évi több tízmillió dollárt költött arra, hogy Washingtonban befolyást vásároljon magának. A Foreign Agents Registration Act adatai szerint ezek a pénzek nemcsak lobbicégeken és politikai tanácsadókon keresztül áramlanak, hanem a tudományos világba is: a Brookings Institution például mintegy 15 millió dollárt kapott Dohától, és ez az intézet ma a legmeghatározóbb agytrösztök közé tartozik az amerikai külpolitikai diskurzusban.
Emellett a katari fővárosban olyan egyetemek működnek, mint a Georgetown vagy a Cornell, amelyek helyi kampuszai nem csupán oktatási intézmények, hanem kapcsolatépítő csatornák a nyugati elit és az emírség között.
Doha ezzel párhuzamosan a Közel-Kelet egyik legfontosabb politikai közvetítőjévé vált. A Hamász és Izrael közötti tárgyalásokban ma Katar az egyik kulcsszereplő, nemcsak földrajzi okokból, hanem mert pénzügyi eszközeivel mindkét félre hatni tud. Az elmúlt években dollár-százmilliókat utalt Gázának – 2021-ben 360 millió dollárt, korábban havi 15 milliót –, sokszor izraeli és amerikai jóváhagyással. Katari befolyását erősíti az Al-Udeid légibázis is, amely a CENTCOM, az amerikai Középső Parancsnokság előretolt főhadiszállása.
Az emírség több mint nyolcmilliárd dollárt fektetett az amerikai bázis fejlesztésébe, ezzel közvetlen stratégiai súlyt szerzett Washington szemében.
Szaúd-Arábia más utat választott, de célja ugyanaz: a befolyás megvásárlása, csak nem szavakon, hanem befektetéseken keresztül. A királyság szuverén vagyonalapja, a Public Investment Fund, mára az egész nyugati gazdaság egyik meghatározó szereplője lett. Tulajdonrésze van a Lucid Motorsban, milliárdokat fektetett az Uberbe, és 45 milliárd dollárt pumpált a SoftBank Vision Fundba. Ezzel Rijád elérte, hogy a nyugati gazdaság strukturálisan függjön a szaúdi tőkétől. Ez a függés politikai lojalitást is szül: amikor a Nyugat olajárakról, a Hasogdzsi-gyilkosságról vagy Szaúd-Arábia orosz és kínai kapcsolatairól tárgyal, a döntéshozók óvatosak.
A szaúdi pénz nem csupán beszél, hanem diktál.
Ezek a folyamatok Izrael számára különösen aggasztóak. Amikor a nyugati politika formálását olyan gazdasági érdekek határozzák meg, amelyek nem feltétlenül esnek egybe Izrael stratégiai érdekeivel, az új korlátokat és rejtett nyomásokat teremt. Ez megnyilvánulhat a Hamásszal szembeni engedékenyebb hozzáállásban, a biztonságpolitikai fókusz eltolódásában, vagy akár abban, hogy a nyugati kormányok egyre kevésbé hajlandók Izrael katonai műveleteit nyíltan támogatni.
Még veszélyesebb, hogy a Perzsa-öböl tőkéje közvetlenül is megjelent Izraelben: a katari és szaúdi pénz – akár közvetett formában – beáramlik a high-tech, az ingatlan és az energetikai szektorba, ami hosszabb távon érzékeny információkhoz juttathat külföldi szereplőket, és akár politikai nyomásgyakorlásra is alkalmat teremthet.
Izraelnek fel kell ismernie, hogy a gazdasági globalizáció korában a pénz a diplomácia egyik legveszélyesebb formája lett. Az ország nem maradhat passzív, miközben riválisai befolyást vásárolnak a szövetségeseinél. Egy átlátható, tudatos és szigorú befektetési ellenőrzési rendszer létrehozása elengedhetetlen lenne, hasonlóan ahhoz, amit az Egyesült Államok a CFIUS-on keresztül működtet. Az akadémiai és kutatási szektor finanszírozásának is átláthatóvá kell válnia, különösen, ha az adományozó országoknak regionális politikai céljaik vannak.
A Perzsa-öbölből érkező pénzáramlás tehát nem pusztán gazdasági jelenség, hanem politikai valóság. Katar és Szaúd-Arábia az elmúlt években bebizonyította, hogy a befolyásolás nemcsak katonai erővel, hanem banki átutalásokkal is elérhető. A Nyugat csendben elfogadta ezt a játékszabályt – de Izraelnek, amely e hálózat közepén áll, éppen most kell felismernie, hogy a tőke mögött stratégiai akarat áll.
Ha ezt nem kezeli tudatosan, a jövőben nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kérdéssé válhat, kié is valójában a pénz, amely ma Izraelben forog.
A szerző Munir Dahir publicista, véleménycikke a ynet oldalán jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
