Előző cikkemben amellett érveltem, hogy Macron elnök a palesztin államiság elismerésére irányuló kezdeményezésének alapvetően külpolitikai célja van: az, hogy erősítse Franciaország pozícióit a Közel-Keleten, és kisebb részben Afrikában. Kiemeltem, hogy az elismerésnek nincsen közvetlen szavazatszerzési célja. Ugyanakkor, mint minden külpolitikai lépésnek, a palesztin-ügynek is van belpolitikai kontextusa. Ezt azonban csak szőrmentén érintettem. Ezért nézzük most meg, hogyan fest a belpolitikai aspektusa az elismerésnek, mert az igen tanulságos!
A kiindulópont: régóta tudjuk, hogy a közel-keleti konfliktusok beépültek a francia belpolitikába. Ez jól láttuk 2023. október 7., a Hamász izraeli támadása után is. A tézist többek között az igazolja, hogy megugrott az antiszemita cselekmények száma Franciaországban.
Vagyis a közel-keleti konfliktus közvetlenül befolyásolja a franciaországi zsidóság biztonságát és biztonságérzetét.
Mindeközben a radikális baloldali Lázadó Franciaország (La France insoumise, LFI) az elmúlt években egyre inkább a politikája középpontjába helyezte a palesztin kérdést. A párt ugyanis komoly választói tartalékokat lát a külvárosokban, és a palesztin államiság ügyét mobilizáló témának tekinti (ide tartozó szociológiai adalék, hogy 2022-ben az elnökválasztáson, illetve 2024-ben az EP-választáson a magukat muszlimnak valló, a választáson részt vevő választók 60-70%-a !! szavazott a lázadók jelöltjeire). Az LFI politikusai között meg is jelentek olyan személyek, akik szimbolikusan is megjelenítik ezt a politikai stratégiát, mint például a palesztin származású Rima Hassan EP-képviselő, aki egy szíriai menekülttáborban látta meg a napvilágot.
Ő legutóbb azzal hívta fel magára a nemzetközi figyelmet, hogy egy hajón Greta Thunberggel közösen próbált meg bejutni palesztin területre, de az izraeli erők őrizetbe vették és kiutasították.
És itt jön a lényeg: a Lázadó Franciaország számára a palesztin állam Macron általi elismerése nem feltétlenül előnyös belpolitikailag.
A hivatalos elismerés ugyanis fait accomplivá, befejezett állami politikává emeli az ügyet, ezzel csökkenti a radikális párt követeléseinek az erejét.
Természetesen ebben az esetben beszélhetnek arról, hogy ez kevés, többre van szükség, például a humanitárius segítségnyújtás területén. (A gyakorlatban a tágabb baloldalon olyan érv el is hangzott, hogy az elismerés helyes, de késői, a jobboldalon, a Nemzeti Tömörülésnél viszont inkább az elsietettség problémája merült fel.)
Macron elnöknek reálisan nem is lehet célja az, hogy a gazdaságpolitikailag rendkívül baloldali és a palesztin ügyre érzékeny radikális baloldali szavazókat áthozza a saját, gazdaságilag liberális táborába. Túl nagy, túl valószínűtlen ideológiai ugrás lenne ez. Az viszont szándéka lehet az elnöknek, hogy gyengítse a palesztin ügy mobilizációs erejét, és elvegye a témát a Lázadó Franciaországtól.
Ezáltal erősítheti a mérsékeltnek számító Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) pozícióit is, akikre még szüksége lehet a parlament alsóházában – már ha valóban nem akarja feloszlatni a Nemzetgyűlést a következő másfél évben.
A szocialisták maguk is láthatóan mozgástérnövelő dologként kezelik az eseményeket. A PS főtitkára, Olivier Faure ráérzett, hogy esetleg szavazókat tud elhódítani a radikális baloldaltól. A napokban azt a felhívást tette közzé, hogy szeptember 22-én minden polgármester tűzze ki a palesztin zászlót a hivatalára. A kezdeményezés azonban komoly belső vitát is okozott a pártban, ami valamennyire tompította a felhívás erejét.
A belügyminiszter bizonyos szempontból a szocialisták segítségére sietett azzal, hogy felszólította a prefektúrákat: ne engedélyezzék a zászlók kihelyezését, illetve forduljanak közigazgatási bíróságokhoz ilyen esetekben.
Innentől kezdve már nem a Szocialista Párt belső vitája volt napirenden, hanem sokkal inkább az, hogy a baloldali politikusok szerint a leköszönő belügyminiszternek nem ilyen dolgokkal, hanem csak a folyó ügyekkel kellene foglalkoznia.
A hétfő délutáni jelentések szerint a zászlót végül ténylegesen kilógató önkormányzatok száma nem érte el a százat (ez tényleg nem sok, ugyanis a francia önkormányzatok száma majdnem eléri a 35 000-et). A Párizs mellett található Malakoff polgármestere például kihelyezte a zászlót, de a bíróság utasítására le kellett volna vennie. A polgármester azonban jelezte, nem szándékozik végrehajtani a döntést (erre napi bírsággal sújtották). Azzal kapcsolatban egyébként vita van – mert az alavető jogi kérdés ez –, hogy mit jelent a közszolgálat Belügyminisztérium által célként megnevezett semlegessége. Vajon a palesztin zászló kitétele az ideológiai semlegesség terén milyen megítélés alá esik? Érdekesség, hogy egy megkérdezett jogi szakértő szerint amikor Franciaország hivatalos politikájának ilyen megjelenítéséről van szó, akkor ez a dilemma fel sem merül. De a bírósági gyakorlat mintha hezitálna ebben a kérdésben.
A palesztin elismerés ügye tehát belpolitikailag a Lázadó Franciaország, a radikális baloldal és a baloldal szavazóit érinti, de nem úgy, ahogy azt az ember elsőre gondolná.
Nem arról van szó, hogy Emmanuel Macron az elismeréssel új szavazókat akarna szerezni, hanem ez egyfajta „ellenzéket menedzselő” eszköz.
Ezt az eszközt egy olyan pillanatban használja az elnök, amikor az ellenzék politikai hatalma a Nemzetgyűlésben nagyobb, mint az elmúlt nyolc évben bármikor, és a Szocialista Párt szavazatai többet érnek, mint bármikor.
Tehát szavazókért megy a harc, csak nem közvetlenül.
Soós Eszter Petronella összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
