Ukrajnában pontosan tudják: a szomszédsági erények nem tartoznak Vlagyimir Putyin fő erősségei közé. Mégis, éppen az „orosz–amerikai szomszédságra” tett utalással kezdte tegnapi alaszkai megbeszélését Donald Trumppal.
A repülőtéri vörös szőnyegen állítólag így köszöntötte az amerikai elnököt: „Jó napot, kedves szomszéd. Örülök, hogy jó egészségben látom, és hogy életben van.” Később, a közös sajtótájékoztatón Putyin ehhez annyit fűzött: „Ez bizony nagyon szomszédias.” Csakhogy a két vezető épp azért találkozott, mert Putyin szomszédsági érzékét Ukrajna éppen a saját bőrén tapasztalja.
Putyin 2022-es, teljes körű ukrajnai inváziója óta most először került sor személyes találkozóra az orosz és az amerikai elnök között. Az ok nyilvánvaló: egyrészt Putyin makacsul folytatta a háborút, másrészt kevés közös pont maradt, amiben egyáltalán egyezkedhettek volna.
Az invázió több mint egymillió halálos áldozatot követelt – talán csak az orosz oldalon. Hogy pontosan hány ukrán veszett oda, arról egymásnak ellentmondó becslések keringenek. Trump mindenesetre már hivatalba lépésekor azt hangoztatta: ha 2022-ben ő lett volna az elnök, a háború sosem tört volna ki. Nem véletlen, hogy Putyin tegnap igyekezett rájátszani erre, mondván: a Biden-adminisztráció figyelmen kívül hagyta az ő figyelmeztetéseit.
Trump azonban nem hagyta magát elringatni a hízelgésben.
A sajtótájékoztató alatt végig a jól ismert, feszült figyelemre beállított arckifejezését vette elő – tudja, hogy egy rosszkor jövő mosoly akár végzetes is lehet egy olyan tárgyalópartner mellett, mint Putyin. Nemcsak az orosz elnök miatt, hanem a világsajtó miatt is, amely tűkön ülve várta, hogy bármilyen gesztusból újraélessze a 2016–2020 között futótűzként terjedő „Putyin-báb” mémeket.
Trump pontosan tudta: minden szót, kézfogást, pillantást szétszednek majd a címlapokon. Ezért kezdettől fogva ő határozta meg a találkozó kereteit, és nem engedte át Putyinnak a koreográfia irányítását.
Putyin ugyanis hírhedt arról, hogy találkozókon rendre megalázza vagy kibillenti ellenfeleit. Most azonban Trump ügyelt rá, hogy se túl barátságos, se túl hideg ne legyen. Trump Alaszkába üzletet kötni érkezett. Hogy Putyin is így állt-e hozzá? Ez volt a nagy kérdés.
A szimbolika mindenesetre működött: amikor a két vezető az első fotózkodási ponthoz sétált, egy amerikai B–2-es lopakodó bombázó húzott el felettük. Trump megállt, felnézett, és egy pillanatra úgy tett, mintha csak mellékesen jegyezné meg:
„Hát ez ismerős lehet – az a gép, ami nemrég az iráni reaktorokat intézte el. Ugye emlékszik?”
A tárgyalás két és fél órán át tartott zárt ajtók mögött, és önmagában az, hogy közösen álltak ki utána a kamerák elé, üzenet volt. Trump ugyanis korábban jelezte: ha külön távoznak, az azt jelenti, nem volt miről beszélni.
A gyakorlott Trump-figyelőknek eszébe juthatott a 2019-es hanoi csúcs Kim Dzsong Unnal. Akkor is nagy volt a felvezetés, de amikor Trump belátta, hogy nincs megállapodás, egyszerűen faképnél hagyta a diktátort. Most azonban nem így történt.
És mindenki számára, aki szerint a „beszéd-beszéd” még mindig jobb, mint a „háború-háború”, ez jó jel.
Trump saját megszólalásai barátságosak, de hűvösen hivatalosak voltak. Elismerte: ez a találkozó csak a kezdet, megállapodás nincs. Néhány kisebb ügy és egy „nagyon is jelentős kérdés” maradt nyitva.
Ez a „legjelentősebb kérdés” alighanem az volt, hogy Putyin megtarthatja-e azokat az ukrán területeket, amelyeket már bekebelezett.
Ez nemcsak az ukránok számára tűrhetetlen, hanem Amerika NATO-szövetségesei számára is. Európában ugyanis széles körű az egyetértés: ha Putyin kap egy darabot Ukrajnából, azzal nem jóllakik, hanem még éhesebb lesz.
Míg az USA-ban sokan legyintenek, hogy ez csupán „háborúpárti hisztéria”, addig Litvániában, Lettországban, Észtországban, Lengyelországban, Finnországban, Svédországban és szinte egész Európában ez egzisztenciális kérdés: vajon ők lesznek-e Putyin következő célpontjai?
Trump ügyesen egyensúlyozott.
Sikerült leültetnie Putyint a tárgyalóasztalhoz, és elérte, hogy az orosz elnök „őszinte érdeklődését” fejezze ki a háború lezárása iránt – amit maga is „tragédiának” nevezett.
Úgy állítva be, mintha az általa indított invázió valami természeti csapás lett volna – mint egy cunami vagy tájfun, amely után egyszerűen csak „helyre kell állítani a rendet”. Trump a világ felé mindenesetre azt üzente: a tárgyalások építő jellegűek voltak. A sajtótájékoztató végén baráti hangon „Vlagyimirnak” szólította Putyint, aki felvetette: talán Moszkva lehet a következő helyszín. „Akár el is tudom képzelni” – felelte Trump félig tréfásan.
És bárhol is lesz a következő csúcs, ha a két vezető újabb találkozói közelebb vihetnek a háború lezárásához, az mindenképp előrelépés.
Csakhogy Trumpnak közben észben kell tartania Putyin egyik hosszabb fejtegetését is, amelyet a nyilvánosság előtt mondott: arról beszélt, mennyi közös van Oroszország és Ukrajna között, milyen „közös gyökerek” kötik össze őket.
Trumpnak emlékeznie kell rá: Putyin képes úgy tenni, mintha a legjobb barátságot ápolná.
Aztán megpróbálja azt földig rombolni.
A szerző brit író, újságíró és politikai gondolkodó, a kortárs konzervatív közélet egyik legismertebb és legtöbbet vitatott alakja. Írásaiban rendszeresen foglalkozik Európa jövőjével, a nyugati civilizáció válságaival és a geopolitika meghatározó kérdéseivel. Provokatív, egyenes stílusáról ismert: nem riad vissza attól, hogy kényes témákat feszegetve vitát gerjesszen, legyen szó bevándorlásról, identitáspolitikáról vagy a nagyhatalmak játszmáiról. A Spectator és más nemzetközi lapok állandó szerzőjeként évek óta befolyásolja a közbeszédet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
