Hat és fél hónappal gázai fogságából való szabadulása után Keith Siegel egykori izraeli túsz vasárnap reggel interjút adott Niv Raskinnek a 12-es csatornán.
Az amerikai-izraeli állampolgár, akit 2023. október 7-én raboltak el a Kfar Aza kibucból, és 484 napig tartottak fogva a Gázai övezetben, további részleteket árult el az izraeli túszok fogva tartásának körülményeiről.
Megszólal a volt izraeli túsz
„Visszatérésem óta a gondolataim a még ott lévő 50 emberre és családjaikra irányulnak” – magyarázta Siegel.
„Személyesen átéltem a tárgyalások érzelmi hullámvasútját, amelyek állítólag a végéhez közeledtek, csak hogy aztán megtudjam, hogy soha nem lett belőlük semmi. A még mindig ott lévő túszok ezt újra és újra el kell, hogy viseljék, mintha az, amit szenvednek – erőszak, bántalmazás, éhezés a legszélsőségesebb körülmények között – nem lenne elég.
„Láttam, ahogy embereket kínoznak”
– mondta. „Láttam, ahogy egy női túszt megvertek, miközben egy éles rudat nyomtak a homlokához, bevezettek a kamrába, és utasítottak, hogy mondjam meg neki, vallja be azokat a tetteket, amelyeket soha nem követett el. Én magam is súlyos erőszakot szenvedtem el.”
Siegel hozzátette azonban, hogy a fogság legnehezebb része valami teljesen másnak bizonyult. „A legnagyobb nehézségem az volt, hogy felismertem, hogy a családom sokkal többet szenvedett, mint én, mivel nem tudták, hogy vagyok. Biztos vagyok benne, hogy az ő fájdalmuk meghaladta az enyémet. A családtól való elszakadás, a bizonytalanság az állapotukról és a tudat, hogy nem tudnak semmit az én állapotomról – ez önmagában is kínzás.
Ők, az 50 túsz és családtagjaik továbbra is átélik ezt a szenvedést és borzalmat.”
Hivatkozott a családok küzdelmére, amelyhez felesége, Aviva is csatlakozott, miután 2023 novemberében visszatért a fogságból. „Lenyűgöző látni a családok eltökéltségét, ahogy világszerte utaznak, reggeltől estig dolgoznak, hogy visszaszerezzék szeretteiket, azok mellett, akik csatlakoztak az ügyükhöz. A
családom hatalmas erőt adott a fogság alatt, és éreztem, hogy kötelességem túlélni, hogy visszatérhessek hozzájuk.”
Miután hat hónapig otthon maradt, és intenzív rehabilitáción vett részt, Siegel folyamatosan azoknak a társainak gondol, akiket Gázában ismert meg, és akik még mindig ott vannak.
„Gondolataim Matanra [Angrest] irányulnak, akivel több mint két hónapig egy világítás és ablakok nélküli kamrában voltunk bezárva. Könyörögtünk, hogy hadd használhassuk a fürdőszobát, és az ajtót vertük, remélve, hogy kinyitják. Omri Mirannal töltöttem el jelentős időt; ő gyakran beszélt a családjáról és a hatalmas vágyakozásáról. Galira és Zivra [Bermanra] gondolok a kibucomból, akiket születésem óta ismerek.”
Az egykori izraeli túsz elmondta, hogy a szorongató gondolatok kezelésére az a módszere, hogy aktívan részt vesz a túszok hazatéréséért folytatott kampányban.
„Olyan dolgokat csinálok, amikre korábban soha nem mertem volna vállalkozni, például több száz vagy ezer ember előtt beszélek.
Régebben már a gondolat is, hogy ilyen helyzetbe kerülök, szorongással töltött el; ma tudom, hogy van hangom, amit megoszthatok, és hálás vagyok, hogy talpon állhatok és tehetek valamit abban a reményben, hogy ez segít.”
