A zsidó naptárban több olyan nap is van, amely nemcsak történelmi visszatekintés, hanem spirituális tanítás is egyben. Ezek közé tartozik támuz hónap 17. napja – egy böjtnap, amely a zsidó nép történelmének egyik leszoromúbb időszakát indítja el: a háromhetes gyászt. Ez a nap nem csupán emlékeztető a múlt tragédiáira, hanem lehetőség az önvizsgálatra és a nemzeti felelősségvállalásra is. De mi történt pontosan ezen a napon, és miért ilyen jelentős?
A Talmud szerint öt tragikus esemény történt támuz 17-én, amelyek mindegyike mély nyomot hagyott a zsidó nép történetében:
- Mózes összetörte a kőtáblákat, amikor meglátta, hogy a nép aranyborjút készített a Szináj-hegynél.
- Megszűnt a mindennapi áldozat bemutatása a jeruzsálemi Szentélyben, mivel az ostrom alatt kifogytak az áldozati állatokból.
- A város falát áttörték Jeruzsálem első és második pusztulásakor is – ez volt a döntő lépés a Szentély lerombolása felé.
- Apusztomosz nevű görög parancsnok elégette a Tórát – egy példányt nyilvánosan felgyújtott, megalázva ezzel a zsidó hitet.
- Bálványt állítottak a Szentélybe – ezzel megszentségtelenítve az isteni jelenlét helyét.
Mindezek fényében nem csoda, hogy támuz 17. napja már az ókortól kezdve gyász- és böjtnapként szerepel a zsidó naptárban.
Böjt és önvizsgálat – szokások a mai napra
Támuz 17. egy napkeltétől napnyugtáig tartó böjtnap. Bár nem tartozik a legszigorúbb (24 órás) böjtnapok közé, mégis komoly lelki jelentőséggel bír. Ezen a napon: Nem esznek és nem isznak napkeltétől napnyugtáig, sok helyen különleges imákat mondanak el, például a szlichotot (bűnbánati könyörgéseket), a napi imarendbe beillesztik az Ánénu imát és a Tóratekercsből való olvasást a reggeli és délutáni istentiszteleteken.
Ez a nap a bűnbánat és önreflexió ideje, egyfajta kollektív lelki ébresztő: mit tehetünk ma másként, hogy elkerüljük a múlt hibáit?
A gyász három hete
Támuz 17-ével kezdődik meg az a háromhetes gyászidőszak, amelyet a zsidó hagyomány béjn hámécárimnak, vagyis „a szorongattatás napjainak” nevez. Ez az időszak egészen áv hónap 9-éig tart, és a két jeruzsálemi Szentély pusztulásának emlékére vezették be. A gyász nem csupán történelmi megemlékezés, hanem lelki mélypont is, amely során a közösség kollektíven idézi fel a múlt fájdalmát, miközben önvizsgálatra és spirituális felkészülésre is lehetősége nyílik.
A három hét során fokozatosan szigorodnak a gyászi szokások. Az időszakban elmaradnak az örömteli események: tilos esküvőket tartani, zenés rendezvényeken részt venni, vagy akár (élő) zenét hallgatni. A hagyomány szerint ilyenkor kerülni kell minden olyan tevékenységet, amely elvonja a figyelmet a gyász tartalmáról és céljáról. Az utolsó kilenc nap, áv hónap elejétől kezdődően, még komolyabb megszorításokat hoz: a hívek nem fogyasztanak húst és bort, nem fürdenek kényelmi célból, nem mosnak ruhát és nem viselnek frissen mosott ruhadarabot – mindezek a Szentély elvesztése fölötti mély gyászt jelképezik.
A három hét tehát nemcsak a történelmi fájdalom időszaka, hanem egyfajta lelki tisztulási folyamat is, amely csúcspontját a tisá beáv, vagyis áv 9. napján éri el – azon a napon, amikor mind az első, mind a második jeruzsálemi Szentély elpusztult.
A fájdalom célja: remény és újjászületés
Bár támuz 17-e és az azt követő időszak a gyászról és veszteségről szól, a zsidó hagyomány mindig a remény magvait is elülteti a legnagyobb sötétség közepette is. A próféták tanítása szerint a Szentély újra fel fog épülni, és a gyásznak öröm lesz a vége. A három hét tehát nem csupán múltidézés, hanem felhívás a belső átalakulásra. Az egyéni és közösségi felelősségvállalás időszaka, amely megtisztít, és lehetőséget ad arra, hogy jobbá váljunk – egyénként és népként is.
