Az iszlám, szinte kezdetétől fogva a zsidókat és keresztényeket – akiket Ahl al-Kitábnak, azaz a „Könyv népének” nevez – toleránsabban kezelte, mint a pogányokat, akiknek kötelező volt az iszlámra térni. A monoteista zsidók és keresztények megtarthatták vallásukat, azonban másodrendű állampolgárnak (arabul: Ahl al-Dhimma, azaz „védettek”) számítottak. A Közel-Kelet podcast szakértőjének, Köves Shalomnak írása.
A 8. századi, vitatott eredetű Omar feltételei nevű dokumentum szabályozta a zsidókkal és keresztényekkel való bánásmódot. Ez biztosította számukra a vallási szabadságot, testi épségüket és tulajdonuk védelmét, ugyanakkor szigorú korlátozásokat is bevezetett. Ilyen volt a dzsizja, vagyis a fejadó fizetésének kötelezettsége, a lovaglás és új imaházak építésének tilalma, a megkülönböztető öltözet viselése, valamint a közigazgatásban való részvétel tilalma.
Ezekkel a szabályokkal az iszlám és a muszlimok felsőbbrendűségét kívánták hangsúlyozni.
Bár a jogszabályok tartalmazták ezeket a korlátozásokat, a mindennapi gyakorlat gyakran eltért tőlük – kivéve a dzsizja fejadót, amelyet a muszlim birodalmak mindig is követeltek a zsidóktól és keresztényektől. Valójában sok zsidó és keresztény töltött be adminisztratív pozíciót, és a legtöbb muszlim birodalom viszonylag türhetően bánt velük, különösen összehasonlítva a korabeli Európa zsidókkal szembeni bánásmódjával.
A 11-15. század folyamán azonban a helyzet romlani kezdett és a kereskedői osztály hanyatlása miatt a muszlimok ellenállást tanúsítottak a zsidók és keresztények közigazgatási szerepvállalása ellen.
Különösen Spanyolországban és Marokkóban romlott a helyzet a 11. században. Az Omajjád-dinasztia toleráns uralmát követően az Almorávidák, majd az Almohádok szigorúbb rendszert vezettek be. Az Almohádok erőszakos térítésre is kényszerítették a zsidó és keresztény lakosságot, amely addig szokatlannak számított a muszlim világban, és ez tömeges menekülést eredményezett. A menekülők közé tartozott a fiatal rabbi, később a legnagyobb zsidó filozófus, Mose Ben Maimon (a Maimonidész) is, aki 1148-ban elhagyta Marokkót, majd Izrael érintésével Egyiptomba települt. A Spanyolországban maradó zsidók közül sokan csupán látszólag tértek át az iszlámra.
A zsidók helyzete általában jobb volt, mint a keresztényeké, részben szerényebb viselkedésük miatt, ugyanakkor a keresztények megítélését jelentősen rontotta, hogy aktívan részt vettek a keresztes hadjáratokban.
Érdekes módon a muszlimok pozitívabban viszonyultak a zsidókhoz azokban az országokban, ahol keresztények is éltek. Azonban azokban a társadalmakban, ahol a zsidók voltak az egyetlen vallási kisebbség, mint Marokkóban vagy Jemenben, a muszlim hatóságok és lakosság gyakran ellenségesebben bánt velük.
A muszlim apologéták állításai ellenére a zsidók nem mindig éltek békében és harmóniában az iszlám uralom alatt.
A helyzet Izrael állam 1948-as megalakulásával radikálisan megváltozott: a muszlim országok zsidó lakosságának többségét elűzték, és azóta a muszlim-zsidó kapcsolatok feszültek.
A témáról többet megtudhat a Közel-Kelet Podcast legújabb epizódjából!
