Kansas City antiszemita légköréből érkezett a Chábád nyári táborába az a tinédzser, aki az itt kapott élményeiből merít erőt ottani életéhez és zsidóságának büszke vállalásához.
Az idei nyár előtt Kansas Cityben zsidó tinédzser létemet egyszerre éreztem fontosnak és kihívásnak. Az izraeli háború és a növekvő antiszemitizmus – amely olyan méreteket öltött, hogy a lapok címoldalaira is került – miatt küldetésemnek éreztem, hogy büszkén vállaljam a zsidóságomat, de néha úgy tűnt, hogy a világ erre nem vevő.
Aztán a tanév során Avremi Baron rabbi, a Chábád Tini Hálózat (CTeen) kansasi tagozatának rabbija meghívott egy magyarországi nyári táborba. Tizenhét évesen, a Hyman Brand Héber Akadémia elsőseként nagyon vágytam egy tartalmas zsidó élményre a szünetben. Nem is sejtettem, hogy ez az utazás megváltoztatja a világlátásomat.
Amikor megérkeztem a Balatonra, azonnal megdöbbentett a tábor sokszínűsége. Amerikából, Európából, Ciprusról, Izraelből és más helyekről érkező tizenévesek gyűltek össze. Mindenki hozta a saját nyelvét, szokásait és hagyományait. Kezdetben azon tűnődtem, hogyan fogunk mindannyian összekapcsolódni. De hamar rájöttem, hogy a különbözőségeink ellenére van valami mélyen közös bennünk: a judaizmusunk.
Egyik este a sábát után összegyűltünk a Hávdálára. Elkezdődött a zene, és mindenki csatlakozott az énekléshez. A dalok csodálatosak voltak, a belőlük áradó energia inspiráló volt. Bár különböző háttérrel érkeztünk, mindannyian ismertük a dallamokat és a szöveget. Ekkor döbbentem rá: a héber volt mindannyiunk közös nyelve, egy híd, amely mindannyiunkat összekötött. Az izgalom és az öröm tapintható volt.
Az egység és a büszkeség elsöprő érzését éltem át, azt, hogy zsidó vagyok.
Az utazás előtt sokkal könnyebb volt a negatívumokra koncentrálni – a konfliktusokra, az antiszemitizmusra, a zsidóság nyílt felvállalásával járó kihívásaira. De a világ minden tájáról érkező társaimmal való találkozás, akik büszkén vállalták identitásukat, elkezdte megváltoztatni a nézőpontomat.
Az egyik legnagyobb hatást a budapesti Cipők a Duna-parton emlékműnél tett látogatásunk váltotta ki. A hely azoknak a zsidóknak állít emléket, akiket a magyar fasiszták a második világháború alatt megkötöztek és a folyóba lőttek, egyszerűen azért, mert zsidók voltak. Mélyen megindító volt ott állni és nézni a folyóparton sorakozó bronzcipőket. Kőkemény emlékeztető az atrocitásokról, amelyekkel őseinknek kellett szembe nézniük.
De aztán a tizenéves társaimmal körülvéve énekelni és imádkozni kezdtünk. A világ minden tájáról érkező zsidó látogatókkal együtt énekeltünk és elmélkedtünk. A sötétség eme helyére fényt hoztunk. Együtt álltunk ki, hogy azt mondjuk: „Megpróbáltak elpusztítani minket, de mi még mindig itt vagyunk.” Ellenségeink már nem állnak, de a zsidó nép megmaradt – terjesztve és továbbadva a judaizmust, és reményt találva még a legsötétebb helyeken is.
Zsidó helyszínek látogatása
Szintén felejthetetlen élmény volt egy elhanyagolt zsidó temető meglátogatása egy kis magyar településen. Egykor élénk közösség volt, ma már csak néhány zsidó lakos maradt. Egy idős férfi, az utolsó zsidók egyike, egyedül próbálta karbantartani az elvadult temetőt. A közel 200 tizenévesből álló csoportunk a napot a terület megtisztításával, a gyomok eltakarításával és a sírkövek felújításával töltötte. Munka közben hallgattuk a történeteit.
Hálája hatalmas volt, és rájöttünk, hogy mennyire fontos tisztelni azokat, akik előttünk jártak. Egy elfeledett, komor helyet a tisztelet és az emlékezés helyszínévé változtattunk.
Ezek az élmények megtanították: még a szörnyűnek tűnő helyzetekben is lehet találni pozitív hozzáállást. Ezeknek a nevezetességeknek a meglátogatása kizárólag a fájdalomra és a veszteségre emlékeztethetett volna. Ehelyett lehetőséget adtak arra, hogy fényt hozzanak, hogy tisztelegjünk történelmünk előtt, hogy megerősítsük a zsidó nép ellenálló képességét.
A minket kísérők ezt az üzenetet hangsúlyozták. Megtanítottak minket arra, hogy bármennyire is sivárnak tűnnek a dolgok, ha pozitívan tekintünk rájuk, reményt és értelmet találhatunk. Hásem mindig vigyáz ránk. Együtt békét hozhatunk földünkre és Izraelben élő testvéreinknek.
Az utazás előtt éreztem a közösségünket körülvevő negativitás súlyát. De most már látom az erőt és az egységet, ami összeköt minket. Megértettem: büszke zsidónak lenni nem csak arról szól, hogy kiállunk az antiszemitizmussal szemben – hanem arról is, hogy ünnepeljük az örökségünket, a hagyományainkat és az elszakíthatatlan kötelékeinket.
Hazatérve Kansas Citybe, ezt a megújult szemléletet viszem magammal. Szeretném, ha mások is tudnák, hogy még ha a dolgok rosszul is néznek ki, mindig van mód arra, hogy megtaláljuk a pozitívumot. Ha felvállaljuk identitásunkat és összekapcsolódunk másokkal, fényt hozhatunk a sötét helyekre.
Mindenkit arra bátorítok, különösen a tizenéves társaimat, hogy keressenek olyan tapasztalatokat, amelyek tágítják a látókörüket, és megkérdőjelezik a felfogásukat. Találkozzatok különböző hátterű emberekkel, ismerjétek meg a történeteiket, és osszátok meg a sajátotokat. Rá fogtok jönni, hogy több kapcsolat van köztünk, mint gondolnátok.
A magyarországi utazásom megmutatta nekem, hogy a megpróbáltatásokkal szemben is választhatjuk a fényt. A negatív helyzetekben is megtalálhatjuk a pozitívumot, és másokat is inspirálhatunk, hogy ugyanezt tegyék. És ez hatalmas reményt ad nekem – nemcsak a zsidó közösség, hanem a világ számára is.
(A szerző: Ethan Hobbs, az eredeti cikk a The Jerusalem Postban jelent meg.)
