A hidegháború történetében talán az egyik legösszetettebb és legizgalmasabb epizód az 1956-os szuezi válság, ahol Hruscsov még az atombomba bevetését is belengette. Érthető, hogy a mi forradalmunk miatt kevesebb figyelmet fordítunk erre az eseményre, úgyhogy itt az ideje, hogy megnézzük mi is történt pontosan Szuezben? Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása. A cikksorozat első része itt olvasható.
Mielőtt rátérnénk a szuezi válságra talán érdemes lenne pár szóban bemutatni Nasszert, hogy lássuk mennyire egzotikusan sokszínűek a szálak.
Nasszer alapvetően Háddzs Amin-al Huszeini szélsőségesen zsidóellenes jeruzsálemi főmufti tanítványa volt. Mindketten felszabadítóként ünnepelték 1941-ben a német csapatokat Rommel afrikai hadjárata során és egyaránt szerettek volna megszabadulni a kolonialista britektől éppúgy, mint a zsidóktól. Hitler bukása után, a Berlinből menekülő muftit Gamal tárt karokkal várta Kairóban. Sőt nemcsak neki adott menedéket, hanem egy halom ex-náci tudósnak is, akik megérkezésükkor az egyiptomi légierő fejlesztésébe kapcsolódtak be. Így egyáltalán nem véletlen, hogy Nasszert a britek “kis Hitlerként” aposztrofálták és a korabeli karikatúrákban is ekként ábrázolták.
Német tudósok ide vagy oda, Gamal 1955-ben végül mégiscsak a szovjetektől kért fegyvereket, ami arra engedett következtetni, hogy újabb háborúra készül. A sors fintora, hogy pont ugyanilyen csehszlovák gyártmányú fegyverekkel védte meg az IDF Izrael függetlenségét az előző arab támadás során 1948-ban.
Bár 1955-ben Amerika közvetítésével titkos tárgyalás folyt a két állam között, Nasszer olyan feltételeket szabott a béke ideiglenes zálogául, amit Izrael nem fogadhatott el.
Amikor Egyiptom 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát a Tirán-szorost is lezárta, hogy az izraeli hajók ne tudjanak kijutni a Vörös-tengerre. A patthelyzetből való kitörés lehetőségét a közös brit-francia-izraeli invázió adta.
Vélhetően volt egy pár álmatlan éjszakája Nasszernek, amikor az izraeli csapatok csípőből elfoglalták az egész Sínai-félszigetet és alig 15 kilométerre álltak meg a Szuezi-csatornától.
Moszkva a fegyvereladással hosszútávú politikai és hadászati előnyökhöz akart jutni az arab világban, úgyhogy atomtámadással fenyegette meg a franciákat, briteket és az izraelieket. Mondhatnánk, hogy ettől már Ben Gurion sem aludt nyugodtan az ágyában: „Lidércnyomásos nap volt” jegyezte fel naplójában.
Az USA pedig kivárt és a kisujját sem mozdította, hogy elrettentse a szovjeteket. Ahogy már írtam Eisenhower az újraválasztási kampányával volt elfoglalva és nem hiányzott neki egy soktényezős csetepaté a Közel-Keleten, ami olajárrobbanáshoz vezethetett volna. Így azonnali tűzszünetet követelt és az izraeli csapatok kivonását a Sínai-félszigetről. Követelései nyomatékosítására pedig megvont minden pénzügyi és műszaki támogatást Izraeltől, sőt gazdasági szankciókkal és az ENSZ-ből való kizárással fenyegetett.
Ugye milyen ismerős a képlet?
A lényeg, hogy Ben Gurionnak nem volt más választása, mint átadni a Sínai-félszigetet, cserébe viszont az amerikaiak garantálták, hogy biztosítják az izraeli hajók áthaladását a Tirán-szoroson, meg azt is, hogy ha Egyiptom újra lezárná az átjárót Izraelnek jogában áll erőt alkalmazni az ENSZ alapokmányában lefektetett önvédelmi jog alapján. Végezetül pedig ENSZ békefenntartókat vezényeltek a területre, hogy távol tartsák az egyiptomi hadsereget Izraeltől.
Minden jó, ha a vége jó igaz?
Ja, egészen 1967-ig egy sikersztorinak tűnt a dolog, de Nasszer csak nem tudott nyugton maradni, csapatokat vont össze a Sínai-félszigeten és egy szép tavaszi napon felszólította U Than ENSZ-főtitkárt, hogy vonja ki az ENSZ katonákat, ami rögvest meghallgatásra talált. Egyiptom ismét lezárta az izraeli hajók előtt a Tirán-szorost, mire Lévi Eskól, izraeli miniszterelnök lobogtatni kezdte az amerikai garanciákat Lyndon B. Johnson elnök orra előtt, aki egy léha mozdulattal elhessentette Eskólt, hogy neki most Vietnámmal kell foglalkoznia és ez most fontosabb, mint a piti Eilati-öböl menti cécó.
Izrael nem először és nem utoljára maradt magára a világgal szemben, józanul és egyedül kellett meghoznia az életbevágó döntéseit a saját védelmére.
A hatnapos háborúban pedig nem aprózta el a sikert, elfoglalta Júdea-Szamáriát (Ciszjordániát), Kelet-Jeruzsálemet, az egyiptomi megszállás alatt álló Gázai-övezetet, a Golán-fennsíkot és újra a Sínai-peninszulát. Demonstrálva az egész arab világnak azt az erőfölényt, amellyel nem ajánlatos ujjat húzni.
Az izraeli leckén kívül lett még egy hosszútávú hozománya annak a politikának, hogy Amerika Nasszert támogatta a szuezi válság során.
Egyrészt megerősödött az arab nacionalizmus, másrészt a közel-keleti katonai junták sorra kedvet kaptak a hatalomátvételre. Először az iraki Abdel-Kerim Kászem tábornok döntötte meg II. Fejszál király nyugatbarát kormányát. Az uralkodót az udvarra vitték és kivégezték. Abdel-Iláh trónörökös holttestét pedig a felbőszült tömeg darabokra tépte és elégette. Jordániában és Libanonban is hasonlót terveztek, de Izrael közreműködésével az Egyesült Államoknak sikerült megakadályozni az államcsínyeket.
Végigvezetve a sztorit, napjaink eseményei kísértetiesen hasonlítanak a fél évszázaddal ezelőtti történésekre a szükséges tanulságokkal együtt. Izrael már megint magára maradt egy hasonló kaliberű ellenséggel, az USA újra fenyegetőzik, csak csöpögteti a segítséget, miközben Izraelnek újra egyedül kell meghoznia döntéseit. Ugyanakkor mindenféle ellenszél dacára demonstrálnia kell az erőfölényét is, hogy megmaradjon Izrael és ezzel együtt a Közel-Kelet stabilitása. És, ami igaz a Közel-Keletre az általában igaz Kelet-Európára is.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
