Ma este köszönt ránk a zsidó újév, ros hásáná két napos ünnepe, amikor is átlépünk az 5785-ös esztendőbe.
Az újév napja a zsidó hagyományban másként telik, mint a polgári újév idején, hiszen ilyenkor nem bulival és pezsgővel, hanem imádkozással, megtéréssel, bűnbánattal és jótékonykodással ünneplünk.
Ros hásáná ünnepének eredetét a Tóra következőképpen említi:
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiaihoz, mondván: A hetedik hónapban, a hónap elsején legyen számotokra szombati nyugalom, a harsonariadás emléke, szent gyülekezés. Semmi szolgai munkát ne végezzetek és áldozzatok tűzáldozatot az Örökkévalónak.”1
A mózesi könyv ugyanakkor nem tesz említést arról, hogy ez a nap egyben az ember teremtésének évfordulója, márpedig az ember a teremtés gigászi alkotásának hatodik napján teremtetett, így azt lehet mondani, hogy az isteni akarat fő művének, az emberi fajnak is születésnapja ez a különleges nap.
A Misna megjegyzi, hogy „Tisré [azaz a Tórában is említett hetedik hónap] elseje a hónapok újéve”, ami praktikusan azt jelenti: igaz, hogy a Tóra ezt a hónapot a hetediknek hívja, hiszen a Tóra az egyiptomi kivonulás hónapját tekinti az elsőnek, az évek számításának kezdete Tisré hónapban van, méghozzá annak első napján.
A Talmud bölcsei számtalan fontos ténymegállapítást tesznek ros hásánára vonatkozólag. Többek közt azt, hogy ilyenkor Isten számon kéri teremtményein az elmúlt évben elkövetett cselekedeteiket, hogy amennyiben voltak köztük rosszak, úgy azokat őszintén megbánva, megtisztulva léphessünk át az új esztendőbe.
„Mint a pásztor, ki áttekinti nyáját és számlálóbotja alatt engedi át a juhokat, úgy tekints le ránk és végy rajtunk számot ezen a napon”
Az őszinte bűnbánat őszinte szembenézést követel, ehhez van segítségünkre a hosszas imarend, ami motivációt és kellő spirituális ráhangolódást adhat, hogy önmagunk gyengeségein felülemelkedve nyissuk ki lelkünk azon ajtajait, melyeket legszívesebben örökre zárva tartanánk.
Az újévi parancsolatok egyike a sófár bánatos, könyörgő, ugyanakkor erőteljes és riadalmat keltő hangjának meghallása („a harsonariadás emléke”). Ez az egyszerű kosszarvból készült ősi hangszer különösen alkalmas arra, hogy az ember felismerje halandóságát, Isten örökkévaló hatalmát és végtelen jóságát.
Az ünnephez más szokások is társulnak, melyek az évezredek során szerves részévé váltak a zsidó hagyománynak.
Különböző szimbolikus ételek elfogyasztásával igyekszünk demonstrálni, milyen évet is kívánunk magunk és az emberiség számára, így például eszünk mézbe mártott almát (hogy édes évünk legyen), gránátalmát (melynek rengeteg magja szimbolizálja érdemeinket), sárgarépát (melynek héber neve az ítélet szóra asszociál), vagy éppen halfejet (hogy „fej legyünk és ne farok”, azaz jó példával járjunk elől és ne legyünk „sereghajtók”).
A zsidó újév tehát mély és őszinte szembenézéssel telik, zsinagógáink általános vidám hangulata komolyra fordul, beszélgetéseinkben és cselekedeteinkben igyekszünk magasztos és fontos dolgokra koncentrálni, ilyenkor nincs helye az üres fecsegésnek.
A bűnbánat természetesen nem csak Isten irányába fontos. Ez az évnek az a periódusa, amikor családunk tagjaitól, barátainktól, rokonainktól sőt, ellenfeleinktől is igyekszünk bocsánatot kérni, annak reményében, hogy lelkiismeretünk terhét ne cipeljük magunkkal tovább a következő évre. Így lehet és így érdemes ugyanis újabb és újabb célokat kitűzni magunk elé, hogy a következő évben már kicsit jobb emberekké váljunk, mint tavaly voltunk.
Az ünnepi köszöntés hagyományos szövege is ezt a gondolatot rejti, azt kívánjuk egymásnak és az egész emberiségnek, hogy „legyünk egy jó és édes évre beírva az élet égi könyvébe!”.
