A Supernova mészárlásból gyógyulva, az Ozora fesztiválon találtam erőt a növekvő antiszemitizmus közepette – írja Natalie Sanandaji, a Combat Antisemitism Movement munkatársa.
Mielőtt túléltem volna a Supernova zenei fesztiválon a Hamász terroristái által október 7-én elkövetett mészárlást, az antiszemitizmussal való korábbi érintkezésem nagyrészt arra korlátozódott, hogy ízléstelen „zsidó viccek” tárgya voltam, amelyeket igyekeztem nem túl komolyan venni, nehogy „túlérzékenységgel” vádoljanak.
Az október 7-i Hamász-mészárlás óta azonban a zsidók ellen világszerte növekvő gyűlölet egyre agresszívebbé vált, és nem tudok tovább hallgatni az ilyen égbekiáltó bigottsággal szemben.
Az antiszemitizmus új megnyilvánulásai, amelyek október 7-e óta jelentek meg: az izraeli túszokat ábrázoló plakátok letépése; a közösségi médiában és az egyetemi kampuszokon a zsidók elleni népirtására való felhívások, és gyűlölködő utcai graffitik a világ városaiban. Olyan zsidókat, akik viseletük alapján beazonosíthatók, fizikailag megtámadtak, megvertek, és megakadályozták, hogy bizonyos helyekre belépjenek, illetve számos rendezvényen részt vegyenek.
A mi válaszunk nem lehet az, hogy meghunyászkodunk és hagyjuk őket győzni. Jelen kell lennünk és büszkének kell lennünk.
Meg kell mutatnunk ellenségeinknek és a bámészkodóknak, hogy a terrorjuk nem fog győzni.
Megfogadtuk, hogy újra bulizni fogunk, és meg is tettük. Tíz hónap után először, néhány más Supernova zenei fesztivál túlélővel együtt nemrég úgy döntöttünk, hogy részt veszünk egy zenei fesztiválon: az Ozora Fesztiválon Dádpusztán, Magyarországon.
Lelket megérintő élmény volt, annyi túlélőtársammal együtt táncolni, és látni a falakra ragasztott matricákat azok arcával, akik már nincsenek velünk.
Bár ez az élmény összességében gyógyító volt, nehéz volt látni a porba írt graffitiket a parkoló autókon és a fürdőszobák falán, amelyek miatt én és túlélőtársaim nem éreztük magunkat szívesen látottnak. A „cionisták nemkívánatosak” és a „Free Palestine” feliratok célja az volt, hogy megfélemlítsenek minket, hogy nemkívánatosnak érezzük magunkat, megmutatva, hogy egyesek hangosan és büszkén ki akarták mondani, hogy a fesztiválnak zsidómentes térnek kellett volna lennie.
A legfelkavaróbb az volt, amikor a táncparketten álltál, és nem tudtad, hogy a melletted táncoló emberek közül hányan értettek egyet ezekkel a gondolatokkal.
Nem hiszem, hogy a graffiti olyan ember műve volt, aki hivatalosan a fesztiválon dolgozott. A szervezők szívesen fogadtak minket, és még izraeli DJ-ket is alkalmaztak. Úgy tűnik azonban, hogy a fesztiválozók között volt olyan, aki tudta, hogy ott vagyunk, és meg akart ijeszteni minket.
Az ilyen nyílt és büszke mérgező retorika olyan volt, mintha sót hintettek volna az október 7-én elszenvedett érzelmi sebeimre, és ráébresztett arra, hogy a legtöbb ember mennyire félreinformált az izraeli helyzetről.
Ez újra megerősített abban a hitemben, hogy mennyire fontos az antiszemitizmus minden formája ellen küzdeni, még ha csak a megjelenésünkkel is.
Számomra az Ozora fesztivál tanulságos pillanat volt. Míg a jelenlévők többsége csak táncolni és szórakozni akart, és nem akart politikai vagy világpolitikai kérdéseket megvitatni, addig volt egy hangos kisebbség, amely arra akarta felhasználni az eseményt, hogy gyűlöletet szítson – és ez történik az egész világon.
Ha nem vagyunk jelen, nem tudjuk képviselni az ügyünket.
És ez ellenségeink célja: a zsidók, izraeliek és cionisták túlságosan féljenek ahhoz, hogy megmutassák magukat.
Ahol sikerül megijeszteniük minket, ott létrehozzák álmaik zsidómentes tereit, és ami még fontosabb, biztosítják, hogy mérgező narratívájukat soha ne kérdőjelezzék meg, és gyűlöletükkel soha ne szálljanak szembe.
Nem könnyű, de nem szabad elfelejtenünk Salman Rushdie szavait:
„Hogyan győzzük le a terrorizmust? Ne hagyd magad terrorizálni”.
Ki kell állnunk és meg kell mutatni magunkat. Jelen kell lennünk. Nem hagyhatjuk, hogy a gyűlölet és a hazugság győzzön, legyen szó akár egy egyetemi kampuszról, akár az internetről, akár az utcáról vagy egy fesztiválról – fel kell emelnünk a hangunkat és tennünk kell valamit.
Nem hagyhatjuk, hogy a terror és az antiszemitizmus győzedelmeskedjen.
Csak így győzhetünk.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.