“Azzal, hogy magabiztosan vállaljuk identitásunkat, tisztelgünk az előttünk járók emléke előtt, és szilárd alapot teremtünk az utánunk jövők számára” – írja Hen Mazzing a The Jewish Chronicle-ben megjelent cikkében.
Úgy tűnik, mintha minden nap újabb és újabb antiszemita incidensek ráznák meg a zsidó közösségeket. Csak az elmúlt hónapban a Londonban, Torontóban, Párizsban és New Yorkban történt támadásokról szóló hírek több oldalt is meg tudnának tölteni. Egy olyan világban, ahol az antiszemitizmus elfogadható válik, soha nem volt még ilyen fontos, hogy magabiztosak legyünk zsidó identitásunkban.
Zsidóként nem idegenek számunkra a megpróbáltatások. Évezredek óta szembesülünk üldöztetéssel, diszkriminációval és gyűlölettel.
A történelem során azonban mindig is a rugalmasságunk és a rendíthetetlen hitünk volt a vezérfonalunk. Ma ismét ki kell állnunk, és nem csak büszkén, hanem magabiztosan kell vállalnunk zsidó identitásunkat, hogy a jövő nemzedékek számára jelzőfények legyünk.
Hannah Arendt A totalitarizmus eredete (1951) című könyvében rámutatott egy nyugtalanító társadalmi tendenciára Európában: a zsidók befogadása a nem zsidó társadalomba akkoriban feltételes volt, és csak abban az esetben történt meg, ha „kivételes zsidóknak” tekintették őket, akik különböztek a zsidó tömegektől. Ez a paradoxon megkövetelte tőlük, hogy a közösségükhöz való tartozás és a közösségtől való határozott elkülönülés közötti határvonalon egyensúlyozzanak. A pszichológiai áldozat óriási volt, mivel ezek az újonnan nyugatiasodott, művelt zsidók azzal a demoralizáló nyomással szembesültek, hogy meg kell különböztetniük magukat, és az emberiség kiemelkedő példáivá kell válniuk. Ez a tendencia nem ért véget.
Az antiszemitizmus különböző formákban mutatkozik meg, de egyetlen célja van: a zsidó identitás aláásása és eltörlése. Nyílt, erőszakos cselekményekben, finom mikroagressziókban és intézményesített előítéletekben nyilvánul meg. A támadások e növekvő hullámával szemben könnyű sebezhetőnek és elszigeteltnek érezni magunkat. Mivel sokan közülünk integrálódtak a nyugati társadalmakba, csábítóvá válik számunkra, hogy az elfogadásért cserébe elrejtsük az identitásunkat.
A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy a gyűlölet legyőzésének kulcsa nem a visszavonulásban, hanem annak bátor megerősítésében rejlik, hogy kik vagyunk.
A zsidó identitásunkban való meggyökerezés azt jelenti, hogy annak minden aspektusát – gazdag kulturális örökségünket, sokszínű hagyományainkat és közös történelmünket – magunkévá tesszük. Ez azt jelenti, hogy örömmel ünnepeljük a sábbátot, félelem nélkül viseljük a kippát és a Dávid-csillagos nyakláncot, mezuzát helyezünk az ajtófélfára, és másoknak is mesélünk identitásunk szépségeiről és összetettségéről. A magabiztosság abban, hogy kik vagyunk, egyfajta ellenállás azokkal szemben, akik le akarnak minket nyomni.
De a büszkeség önmagában nem elég. Bátran fel kell emelnünk a szavunkat az antiszemitizmus ellen, amikor és ahol csak találkozunk vele. A gyűlölettel szembeni hallgatás lehetővé teszi, hogy a gyűlölet elhatalmasodjon. Azzal, hogy szembeszállunk az antiszemitizmussal, megkérdőjelezzük annak elfogadottá válását, és arra kényszerítjük a társadalmat, hogy szembesüljön jelenlétével és hatásával.
Az oktatás kulcsfontosságú ennek a bizalomnak az erősítésében. A tudás képessé tesz bennünket arra, hogy fellépjünk a tudatlanság és a félretájékoztatás ellen. Ha megismerjük történelmünket, a világ jobbá tételéhez való hozzájárulásunkat és az antiszemitizmus gyökereit, akkor felvértezzük magunkat a gyűlölet elleni küzdelem eszközeivel.
A zsidó oktatásnak fel kell ölelnie a zsidó gondolkodás, kultúra és vívmányok széles spektrumát.
Örökségünk figyelemre méltó eredmények szövevénye, amelyek elismerést és ünneplést érdemelnek.
Ezen túlmenően a zsidó identitásunkban való magabiztosság magában foglalja az erős közösségi érzés erősítését. Az antiszemitizmus az elszigeteltségből és a megosztottságból táplálkozik. Az erős zsidó közösségek építésével és ápolásával a támogatás és a szolidaritás hálózatát hozzuk létre. Ezek a kapcsolatok létfontosságúak identitásunk megerősítésében és az antiszemitizmus elleni küzdelem biztosításában.
A közösségi média, bár gyakran a gyűlöletbeszéd táptalaja, erőteljes eszköze lehet a zsidó egység, a büszkeség és az antiszemitizmus elleni küzdelem előmozdításának is.
Történeteink megosztásával, eredményeink kiemelésével és az antiszemita narratívák megkérdőjelezésével visszaszerezhetjük történelmünket és érvényesíthetjük identitásunkat a globális színtéren.
A zsidó vezetőknek – legyen szó vallási, politikai vagy kulturális szféráról – felelősségük, hogy példát mutassanak és inspiráljanak másokat. A vezetés mikéntje alapvető fontosságú a bizalom erősítéséhez. Azzal, hogy nyíltan vállaljuk zsidó identitásunkat, megnyitjuk az utat mások előtt, hogy ugyanezt tegyék.
Harvey Milk, az amerikai meleg polgárjogi vezető 1978-as beszédében határozottan kiállt amellett, hogy minden meleg ember vállalja fel magát közvetlen családja, rokonai, barátai, kollégái – sőt, azok előtt az emberek előtt is, akikkel a mindennapi életben találkozik. Úgy vélte, hogy ezáltal „rájövünk, hogy valóban mindenhol ott vagyunk”, és akkor „minden mítosz, minden hazugság, minden célozgatás egyszer s mindenkorra megsemmisül”.
Ez ma igaz a zsidókra is.
Minden nap aktívan „elő kell jönnünk” zsidóként. Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak fontosságát, hogy az antiszemitizmussal szemben magabiztosak legyünk zsidó identitásunkban. Ez ellenálló képességünk, büszkeségünk és rendíthetetlen szellemünk kinyilvánítása.
Azzal, hogy magabiztosan vállaljuk identitásunkat, tisztelgünk az előttünk járók emléke előtt, és szilárd alapot teremtünk az utánunk jövők számára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.