Kampány, amelynek célja az volt, hogy Pennsylvania zsidó származású kormányzóját távol tartsák az alelnökjelöltté válástól, vízválasztó pillanat a demokraták és az amerikai zsidók számára — írja Jonathan Tobin, a JNS főszerkesztője.
Valószínűleg több oka is volt annak, hogy Kamala Harris alelnök a minnesotai kormányzó Tim Walzot és nem a pennsylvaniai Josh Shapirót választotta jelöltjelöltjének. Könnyen lehet, hogy Shapiro nem nézte jó szemmel hogy Harris több potenciális jelöltet is meghallgatott, de valószínűleg ugyanazok a tényezők befolyásolhatták, amelyek miatt John Fetterman szenátor azt tanácsolta Harrisnek, hogy ne Shapirót válassza.
Shapiro nem áll csapatjátékos hírében. A pennsylvaniai politikában való folyamatos felemelkedését a valódi tehetség és az a fajta önző ambíció táplálta, amelyet félre kellene tenni, ha egy kampány és egy kormányzat második számú vezetője akar lenni.
De aligha kétséges, hogy a döntés, hogy megkerüljenek egy népszerű kormányzót, aki döntő szerepet játszhatott volna egy kulcsfontosságú csatatérállam megnyerésében, amelyet Harrisnek muszáj megszereznie, ha novemberben meg akarja verni Donald Trump volt elnököt, nem kizárólag Shapiro egészséges egója miatt született.
Sokkal valószínűbb, hogy Shapiro zsidó és Izrael kendőzetlen támogatójaként való identitása volt az, ami végül sikeres kampányt indított el a demokraták körében, hogy ne a Pennsylvania-i politkus szerepeljen a demokraták alelnökjelöltjeként.
Shapiro Izraellel és a Hamász elleni háborúval kapcsolatos álláspontja valójában nem sokban különbözik a Harris által fontolóra vett többi jelölt, köztü a végül kiválasztott Tim Walz és Mark Kelly arizonai szenátor álláspontjától. Ők is támogatják Izrael létjogosultságát, és elítélték az október 7-i Izrael elleni terrortámadásokat, valamint aggodalmukat fejezték ki a Hamász-párti tüntetések miatt, amelyek az elmúlt 10 hónapban az amerikai antiszemitizmus megugrásának szimbólumaivá váltak. Hozzájuk hasonlóan Shapiro is támogatja a közel-keleti konfliktus kétállami megoldására vonatkozó javaslatokat, amelyek persze nem állnak összhangban azzal, amit a palesztinok akarnak és a felsorolt politikusok mindegyike Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kritikusai.
Már az a tény, hogy Shapiro egy karnyújtásnyira volt az alelnökségtől, arra késztette az olyan baloldali magazinokat, mint a The New Republic és a Slate, hogy elítéljék őt, mert „égbekiáltóan helytelen álláspontot képvisel Palesztina-ügyében”. Ahogy a The New York Times és más kiadványok beszámolói is világossá tették, az elmúlt hónapokban Shapiro hajlandóságát, hogy kiálljon a kérdésben, más fényben látták, mint más Izrael-párti demokratákét.
Azt a tényt, hogy ő joggal hasonlította a Hamász-párti antiszemitákat a Ku Klux Klan tagjaihoz, míg Harris megértésének és szimpátiájának adott hangot irántuk, eleve kizáró okként tekintették.
Sőt, a helyzet annyira elfajult, hogy amikor felbukkant egy véleménycikk, amelyet Shapiro 1993-ban írt egyetemi újságjának, és amelyben szkeptikusan nyilatkozott az oslói megállapodásokról, és kételkedett abban, hogy a palesztinok valaha is a békét választanák, kénytelen volt visszakozni. Természetesen minden, amit akkoriban írt, utólag bebizonyosodott. De amikor szembesítették vele, Shapiro úgy viselkedett, mintha ifjúkori bolondságról lenne szó.
A mostani választásban a vezető demokraták úgy vélik, hogy egységes pártra lesz szükség, amelyben a baloldali aktivista bázisuk teljes egyetértésben van. Ezért küldött Joe Biden elnök az év elején tisztviselőket, hogy térdet hajtsanak a michigani Dearbornba, Amerika „dzsihád fővárosaként” ismert város Hamász-párti polgármestere előtt.
Az, hogy Shapiro rendszeresen jár zsinagógába, zsidó iskolába járt és a gyermekeit is oda járatja, valamint fiatalkorától kezdve támogatja Izraelt, elfogadhatatlanná tette őt a párt e meghatározó szárnya számára.
Ez Harrisnek komoly dilemmát okozott.
Ám ha a választások megnyerése és a demokrácia „megmentése” a korábbi elnök, Donald Trump és a republikánusok állítólagos fenyegetéseitől elsődleges céljai voltak, akkor Shapiro lett volt a legjobb választás. Az ő megnevezésével lett volna a legtöbb esélye arra, hogy Pennsylvania, ahol Trump az év nagy részében vezetésre állt, ismét a demokraták javára billenjen. Centrista megközelítése pedig bővítette volna a demokrata koalíciót, így nagyobb esélye lett volna megnyerni a független szavazókat, akik amúgy szintén Trump felé hajlanak.
Sőt, a múlt hónapban a Pennsylvania-i Butlerben Trump ellen elkövetett merényletkísérlet áldozataihoz való kegyes és tiszteletteljes hozzáállása mind a republikánusok, mind a demokraták körében szimpatikus volt egy olyan időszakban, amikor a legtöbb politikus eltökéltnek tűnik, hogy mélyítsék a politikai árkokat.
Shapiro a zsidók támogatását is megerősítette volna, mind a szavazatok, mind a kampányhoz való hozzájárulások tekintetében, persze az nem világos, hogy ezzel Harris több elektori kollégiumi szavazatot nyert volna-e.
Ám egy olyan évben, amikor vannak arra utaló jelek, hogy még a legelkötelezettebb zsidó demokratát is megdöbbentette az, ahogyan a baloldali antiszemiták október 7. óta ámokfutást tarthatnak az egyetemi kampuszokon és az amerikai városok utcáin a zsidók és Izrael elleni gyűlöletet kiabálva, ez üzenet lett volna a zsidóknak, hogy még mindig van otthonuk a Demokrata Pártban, még akkor is, ha a baloldali bázison belül sokan úgy gondolják, hogy ők a „fehér” kiváltságosokként bűnös, interszekcionális gazemberek.
Továbbmegyek, Shapiro jelölése egyedülálló momentumot adott volna Harrisnek, olyat, mint amilyet Bill Clinton ragadott meg 1992-ben, amikor kritizált egy fekete művészt, amiért az azt mondta, hogy semmi rossz nincs abban, ha feketék fehéreket gyilkolnak, és ezzel egyszerre bizonyította centrista jóhiszeműségét és hajlandóságát arra, hogy szembenézzen a saját pártján belüli szélsőségesekkel.
De a demokraták már nem hisznek az ilyen momentumokban. Harris, aki 2000-ben támogatott egy olyan alapot, amely a Black Lives Matter lázadóit segítette, nem volt kedve szembeszállni pártja antiszemita, Izrael-ellenes szárnyával.
Bár az amerikai politika Izrael-párti központjában még mindig sokkal több szavazatot lehet nyerni, mint a Hamász-párti baloldalon, a baloldaliak által most „népirtó Josh”-nak nevezett Shapiro kiválasztása garantálta volna a széthúzást a chicagói demokrata nemzeti konvención belül és a zavargásokat azon kívül.
Bár Tim Walz nem baloldali, de egyértelműen ő volt a legbaloldalibb a demokraták által jelölt lehetséges alelnökjelöltek közül. Ezért is ünnepelték Harris választását a szélsőbaloldali kongresszusi „Osztag” tagjai és az olyan szocialista demokraták, mint Bernie Sanders szenátor. Bár a demokraták úgy állítják be őt, mint aki a legtöbb tekintetben nem különbözik Shapirótól, egyértelműen Walz a „progresszívek” kedvence.
Támogatja az antiszemita Ilhan Omar képviselőt, drákói COVID-19 zárlatokat vezetett be az államában, és három napig habozott, mielőtt végül hallgatott Minneapolis polgármesterére, hogy küldje be a Nemzeti Gárdát, hogy megállítsa a Black Lives Matter csőcseléket akik lángba akarták borítani a várost.
Walz rátermett politikus, és vannak olyan demokraták, akik szerint a középiskolai futballedzőként szerzett tapasztalatai pontosan olyan önéletrajzot jelentenek, amelyre Harrisnek szüksége van, hogy ellensúlyozza saját San Franciscó-i liberális hírnevét.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a legtöbb republikánus fellélegzett, amikor meghallotta a döntését. Shapiro beültetése a demokrata listára talán nem garantálta volna a demokrata győzelmet, de sokkal nehezebbé tette volna Trump és a republikánusok dolgát a csatatérállamokban. Ugyanez lett volna a helyzet akkor is, ha Harris Kellyt választotta volna, egy volt űrhajóst és az amerikai haditengerészet harci pilótáját, aki szintén centrista vonzerővel rendelkezik.
Ha Harris Shapirót választotta volna, az azt jelezte volna, hogy eltökélt szándéka, hogy a demokratákat visszaterelje a politikai középre, nemcsak Izrael, hanem más kérdések, például az iskolaválasztás tekintetében is, bár Shapiro álláspontja ebben a témában szintén ellenszenves a tanügyi szakszervezetek számára, amelyek nagy befolyással bírnak a demokraták körében.
Shapiro elutasítása, miután a baloldalon oly sokan szidalmazták, mindenki figyelmét ráirányíthatja arra, hogy a Demokrata Párt mennyit változott az elmúlt 24 évben.
Most ugyanis 2000 augusztusa nagyon réginek tűnik. Amikor Al Gore akkori alelnök Joe Lieberman connecticuti szenátort választotta alelnökjelöltjének, a döntést a Demokrata Párt zseniális politikai húzásként üdvözölte. Egyrészt megszilárdította a mérsékeltek befolyását a Demokrata Pártban, másrészt ez volt az első alkalom, hogy egy zsidót neveztek ki egy nemzeti választási listára. Akárcsak Shapiro most, Lieberman is liberális nézeteket vallott a legtöbb kérdésben. De emellett elismert centrista demokrata volt, hívő zsidó, akinek vallásosságát és egyszerű beszédmódját minden vallású ember csodálta.
Ám azt sem érdemes elfelejteni, hogy az alelnökjelöltek ritkán befolyásolják érdemben a választásokat. Ez igaz Liebermanra és akkori republikánus kollégájára, Dick Cheneyre is, akik nem játszottak döntő szerepet a választás kimenetelének meghatározásában. Mindössze annyi történt, hogy Lieberman jelölése mérföldkő volt az amerikai történelemben, amely bebizonyítani látszott, hogy a zsidókat gyakorlatilag mindenhol elfogadják az Egyesült Államokban, és a nemzet legmagasabb tisztségeire is pályázhatnak anélkül, hogy antiszemita szidalmaknak lennének kitéve.
A Shapiro elleni támadások azt mutatják, hogy ezeknek az időknek vége.
Ez nem jelenti azt, hogy Shapirónak ne lenne jövője a nemzeti politikában. Ha Harris idén veszít, Shapiro azonnal a 2028-as demokrata elnökjelöltek esélyesei között lesz. Talán a következő négy évben a politikai divat úgy változik, hogy megkönnyíti az útját. Egyelőre azonban nehéz elképzelni, hogy a demokraták centrista jelöltet választanának, aki azokat az időket idézi, amikor az Izrael-párti demokraták voltak a többség, az Izrael-gyűlölők pedig a kivétel a Demokrata Pártban.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.