1979 több szempontból is „mérföldkő” volt a radikális iszlamisták szempontjából, hogy stílusosan Szajjid Kutbot idézzük. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Először is Khomeini Párizsból hazatérve megdöntötte Reza Pahlavi iráni sah uralmát, amivel az USA az egyik legfontosabb közel-keleti bázisát veszítette el. De most nem ez a lényeg.
Hanem, hogy a Szovjetunió 1979-ben megszállta Afganisztánt, amire válaszul az etnika, törzsi, vallási alapokon szerveződő helyi erők megkezdték fegyveres harcukat a szovjetbarát afgán kormány és a szovjet csapatok ellen.
Mindközül a legütőképesebbek az iszlám alapokon szerveződő mudzsáhidok (mudzsáhidín: akik valamiért küzdenek) bizonyultak.
Az Egyesült Államoknak ez több volt kettőnél, Irán és Afganisztán elvesztése egyszerre, a legjobb ötletnek pedig az bizonyult, hogy elkezdték támogatni anyagilag és katonailag a mudzsáhidokat a szovjet feltartóztatás jegyében. Ennek keretében pedig a CIA katonai kiképzőtáborokat hozott létre Pakisztánban, ahol amerikai pénzen arab és más iszlám országokból érkező önkénteseket képeztek ki és fegyvereztek fel a szovjetek elleni gerillaharcra.
Tehát Pakisztán vált a dzsihadista iszlamisták fellegvárává. A terített asztalhoz pedig hamarosan megérkezett a frissen diplomázott Oszáma bin Lánden és a palesztinai Abdulláh Azzám sejk, akik Pesavarban létrehozták a mixerképzők magasiskoláját, a dzsihadistákat szervező és szolgáltató irodát, amelynek fő feladata az iszlamisták toborzása, a pénzügyi támogatások összegyűjtése és felhasználása volt.
Hamarosan mintegy tízezer önkéntest gyűjtöttek össze a szélrózsa minden irányából. Többek között, Szaúd-Arábiából, Algériából, Egyiptomból, Pakisztánból, Szudánból és Jemenből. Ezeket a különböző ideológiai hátterű csoportokat egyetlen dolog tartotta össze:
Afganisztán felszabadítása a „hitetlenek” elnyomása alól.
Semmi másban nem értettek egyet.
Azonban 1989-ben Moszkva kivonta csapatait Afganisztánból. Innentől kezdve az Egyesült Államoknak már nem voltak érdekesek a mudzsáhidok és kiszállt a buliból. Persze maga mögött hagyta a szokásos matériát. Máris kiújultak az etnika, törzsi, vallási ellentétek és az afgánok egymásnak estek.
Igen ám, de mindeközben Oszáma bin Láden kitanulta a csíziót és létrehozta az iszlám dzsihád nemzetközi hálózatát, amelyben a harcosok visszaszivárogtak oda, ahonnan jöttek, Jemenbe, Csecsenföldre, Boszniába (!). A terv pedig az volt, hogy ott folytatják a dzsihádot, ahol Afganisztánban abbahagyták, ha majd eljön az idő.
Szakértők még mindig arról vitatkoznak, hogy mi is az Al-Káida tulajdonképpen? Egy központilag irányított nemzetközi szervezet vagy egy laza csoportokból álló hálózat, akiket a Nyugat elleni harc és az erőszak köt össze?
Nem rémlik, hogy Oszáma bin Láden halála óta megfejtették volna ezt a kérdést.
De, mi az „előre lépés” az Al-Kaidának a Muszlim Testvériség ideológiájához képest? Míg az utóbbi a saját szekularizált, korrupt kormányzata ellen és a saját társadalmában lévő hitetlenek és hitehagyottak ellen indított harcot, tehát a közeli ellenségre fókuszált. Addig az Al-Káida globalizálta a dzsihádot és az ellenségképet az egész Nyugatra és a nyugati világra kiterjesztette. Aki pedig nem tartozik a bandához, az mind ellenség.
És mi a trükk az egészben? Hogy senki sem tudja pontosan hol vannak elszórva a világban ezek az alvó sejtek és mikor ébrednek a Csipkerózsika-álomból?
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
