Az időpont: 2012. május 12. A helyszín: a Mount Everest, 300 méterrel a csúcs alatt. A szereplők: két hegymászó – a 24 éves Nádáv Ben Jehuda, joghallgató az izraeli Rechovotból és a 46 éves török Aydin Irnak.
Viharos nap volt. A mínusz 55 fokos hidegben a mászók amilyen gyorsan csak lehetett, eljutottak a csúcsig és már fordultak is vissza, hogy a vihar előtt biztonságos magasságba érjenek. Mintegy kétszáz hegymászó volt aznap a hegyen.
Aki elesett, szinte biztosan nem kelt fel többé.
A rettenthetetlen mászók között haladt Nádáv Ben Jehuda, aki már csak 300 méterre volt attól, hogy teljesüljön az álma, amire évek óta készült: meghódítsa az Everestet. Ha sikerül, ő lett volna a legfiatalabb izraeli, aki valaha elérte a csúcsot, és mindössze az ötödik, akinek sikerült megmásznia a legmagasabb csúcsot. Pontosan ismerte a rá leselkedő veszélyeket, de ha nem így lett volna, az út mellett heverő két holttest elég figyelmeztetés lett volna a számára. Hirtelen egy harmadik testet is meglátott. Az eszméletlenül fekvő Aydin Irnak még életben volt, de nagyon rossz állapotban. A két férfi még Katmanduban kötött barátságot, amikor a hegy megmászására készültek. Aydinnak nem volt se oxigénje, se megfelelő felszerelése a csúcs megmászásához. Nádáv rákiáltott, de nem jött válasz. „Várta a véget” – mondta később Nádáv.
„Ha folytattam volna a mászást, biztosan meghalt volna. Mások elhaladtak mellette, és a kisujjukat sem mozdították érte.
Én azonban egy pillanatig sem gondolkoztam. Tudtam, hogy meg kell mentenem őt.”
Nádáv nyomban elfelejtette a csúcsot és csak arra koncentrált, hogy meg kell menteni társa életét.
Senki nem állt meg segíteni neki. Saját hámját rácsatolta Aydinra és megkezdte a fáradságos lefelé vezető utat. Nyolc órába tellett, mire elértek egy alsóbb bázisra. Az extrém időjárási körülmények között Nádávnak saját teste és 25 kilós csomagja mellett a 95 kilós mászót is vonszolnia kellett, aki csak rövid pillanatokra tért magához, akkor viszont üvöltött a fájdalomtól. Helyenként a vállán kellett cipelnie őt, máskor lába között az eszméletlen mászóval szánkázott le a hegyoldalon. Több alkalommal elestek és néha 15 métert is zuhantak.
Egy ponton eltört Nádáv oxigénmaszkja, és a fagyos levegőben az oxigénpalackok se működtek. Három kesztyűjéből kettőt le kellett vennie, hogy eszméletlen társát megfelelően tudja tartani, ezzel keze épségét tette kockára.
„Tudtam, hogy elveszíthetem az ujjaimat, de ezen nem aggódhattam, mert az erkölcstelen lett volna”
– emlékezett vissza.
A fiatalemberen lassan eluralkodott a pánik. Mire elérték a tábort, mindketten súlyos állapotban voltak. Nádáv a tábortól néhány méterre összeesett, testét fagyások borították. A hegyen húsz kilót fogyott, azonnali egészségügyi ellátásra szorult, melyet Izraelben kapott meg. Bár sajnálta, hogy nem érte el célját, egy pillanatig sem bánta meg döntését:
„Egy ember élete, bármely ember élete, többet ér minden másnál… Nem vagyok hős, de ízig-vérig izraeli vagyok”
– mondta, utalva arra, hogy a hadseregben töltött szolgálati ideje alatt tökéletesen magáévá tette azt az alapelvet, hogy soha egyetlen katonát sem szabad hátrahagyni.
„Nem jutottam el a csúcsra, de megmentettem egy ember életét.”
Az eltelt több mint egy évtizedben Nádáv Ben Jehuda több csúcsot is megmászott már, és hegyimentő képesítést szerzett. Az, amit az Everesten tett, valódi kidus Hásem, Isten Nevének megszentelése volt. Nemes tette tanúskodik arról az évezredes zsidó értékről, miszerint az emberi élet mindenek felett áll. Az élet törékeny és megismételhetetlen, ezért mindig, minden körülmények közt fontosabb minden másnál. Ahogy a Tóra mondja (3Mózes 19:16): „ne állj veszteg felebarátod vérénél”. Nádáv Ben Jehuda hősi tette ezt az ősi elvet példázza mindnyájunk számára.
Ez a cikk eredetileg a Zsido.com oldalán jelent meg.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
