A vallásos embernél nincs olyan nap vagy óra, hogy megfeledkezne az Istenbe vetett bizalomról, azonban kétségtelen, hogy időnként, a legsötétebb percekben még nekik is nehéz az igazi hit fenntartása.
Már majdnem kétszáz évvel történt annak a szerencsétlenült járt hatvani zsidó embernek a csodálatos felgyógyulása, melyet a legtekintélyesebb orvosok sem tudtak mással magyarázni, mint az Istenbe vetett hit erejével. A felemelő történetét dr. Finály Zsigmond orvos 1838-as naplójából idézzük.
Röviddel a nagy pesti árvíz előtt történt, hogy Stáhly Ignác (1787–1849) jeles sebésznek, később országos főorvosnak sietve jelentették, hogy egy élet-halál között lebegő szerencsétlent hoztak a kórházba. A professzor utasította az orvostanhallgatóit, hogy vegyék előre az esetet, s hozzák mielőbb a vizsgálóba.
A hordágyon egy körülbelül 30 éves, rosszul táplált férfi feküdt, kinek arcáról egyértelműen leolvasható volt, hogy rettenetes fájdalmakkal küzd. Bal keze egy véráztatta ronggyal volt átkötve, míg jobbján kétségbeesett felesége nézett könyörgőn Stáhly doktorra. Kiderült, hogy az ember három nappal korábban a hatvani malomban sérült meg, amikor a súlyos őrlőkövek elkapták a kabátját, s így a bal kezét, melyet könyöktől lefele szétzúztak. Több napi szenvedés után előző este kocsiba szálltak, mely egész éjjel zötykölődött, abban a reményben, hogy még időben felérnek Pestre.
Miután Stáhly doktor megvizsgálta a férfit, kijelentette, hogy amputálni kell az alkart, s akkor megmentheti az életét.
Azonban a fájdalomtól eltorzult arcú férfi hallani sem akart erről az eshetőségről, hiába próbálta meggyőzni a professzor, hogy néhány perc enyhítené a kínjait, s megmentené az életét.
„Nem félek a haláltól, s nem érdekel a fájdalom. Isten kezében van az életem, de nem vágatom le a karomat!” – mondta a beteg, mire a legtöbb orvos jobb esetben csak legyintett volna, mielőtt magára hagyja, de sokan rá is förmedtek volna, Stáhly doktor azonban tovább próbálkozott, s még lágyabb hangon kérlelte: „Látom, hogy van felesége, talán gyermekei is vannak. Hát az ő érdekükben nem lenne érdemes felgyógyulni?”
„Bizony van három gyermekem, az Isten éltesse őket. De ha két kézzel is csak nehezen tudtam kenyeret adni nekik, akkor egy kézzel mire lennék képes?”
– válaszolta a haldokló, azonban Stáhly doktor még ekkor sem adta fel, s így győzködte tovább: „A maga hittestvérei jószívű emberek, nem hagyják magára a nélkülözőket, majd a hitközség alkalmazza magát küldöncnek vagy más feladatra, de engedje amputálni a kezét, különben csak a temetési költségekben fognak tudni segíteni a családjának.”
Erre a doktor a hallgatóihoz fordult, s leszögezte, hogy ilyen makacs hozzáállással még nem szembesült a praktizálása során, de ha így döntött a beteg, akkor nem operálhatják meg az akarata ellenére. A fekvő ember eközben ezt mormolta maga elé:
„Hogy engedhetném levágni az én tfilin-kezemet…”
Már-már azt hitték, hogy elkezdett félrebeszélni, senki sem értette a suttogás lényegét, kivéve Finály Zsigmond (1808–1876) az óbudai zsidó fiúból lett medikus, aki elmagyarázta, hogy az agonizáló az imaszíjról beszél, melyet a bal karra szokás kötni a hétköznap reggeli ima alkalmával. Ám a magyarázat csak még kellemetlenebb hatást ért el, mikor erre a hallgatók közül többen kétrét görnyedve kezdtek kacagni.
A professzor villogó szemekkel némította el a kárörvendőket: „Nem hittem volna, hogy orvostanhallgatók kinevessenek valakit a vallása miatt. Ebben a zsidóban több lelki nagyság van, mint magukban összeségében.
Aki ilyeneken nevet, az sohasem lehet jó orvos, legfeljebb mészáros!”
Ezt követően utasította a hallgatókat, hogy keressék fel a hitközséget, és ott szervezzék meg a férfi kóser ellátását, s a körülményekhez képest kezeljék a sebesültet, amíg az csendben befejezi földi pályáját. A férfit Finály is rendszeresen látogatta egy darabig, annak ellenére, hogy ő is menthetetlennek vélte. Majd új feladatokat kapott, s lassanként megfeledkezett az esetről.
1843 márciusában történt, hogy Finály – mint már orvos – sietett egy beteghez, s az úton hangosan ráköszöntek. A fiatal doktor csodálkozva nézett az idegenre, s kérdezte, hogy ismerik-e egymást, mire a másik így szólt: „Hogyne ismernénk, Doktor-lében, sokszor tetszett meglátogatni a kórházban.” Erre felismerte őt a doktor, de csodálkozott, hogy még életben van, de végülis azt gondolta, hogy biztos megműtötték, ám erre a másik vidáman integetett a bal, tfilin-kezével:
„Az Isten megsegített engem a professzor úr útján!”
Finály még aznap felkereste Stáhly professzor asszisztensét, Réczey Imre (1804–1874) doktort, hogy megtudja a felgyógyulás részleteit, mire a sebész a következőt mondta: „Ez egy kivételes eset.
Itt olyan, Istenbe vetett bizalomról van szó, amely különös módon beavatkozott a gyógyulási folyamatba.
Az értelem egy mérőeszköz, az értelem kétkedésre hajlandó, de a hit az, amely csodát tud művelni.”
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
