Kápárá: egy vitákat kiváltó zsidó népszokás

Erev Jom kipur (a zsidó naptár szerint tisri 9-én) reggelén van egy megosztó zsidó szokás, a kápárá, melyet nagyjából ugyan annyian gyakorolnak, mint ahányan hevesen ellenzik.

A kápárá (népiesen: „kapóró”, vagy „kápóre”) héberül engesztelést jelent. A szertartás kezdetekor különböző héber bibliai idézetekből (3Móz. 16:5–22., Zsoltárok könyve 107:10, 14, 17–21. és Jób 33:23–24.) álló imát, az úgynevezett „Böné ádám…”-ot olvassák fel, utána pedig a férfiak egy élő (fehér) kakast, a nők pedig egy élő (fehér) tyúkot fognak, melyet háromszor megpörgetnek a fejük fölött, miközben háromszor elmondják a „Ze chálifáti…”, vagyis „Ez az én váltságom…” kezdetű mondatot. Bizonyos helyeken az állatot nem a lábánál, vagy szárnyánál fogva pörgetik, hanem az állatbarátabb „kosaras” megoldást választják, vagyis a szárnyasokat egy kosárba helyezve körözik a fejük felett.

A kápárá közben persze nem azt kell gondolni, hogy a kakas/tyúk valóban az engesztelésünk lenne, hanem arra, hogy ami ezzel a baromfival történik, azt mi érdemelnénk a saját bűneinkért.

A szertartást a gyerekek, idősek vagy betegek felett más, arra alkalmas végzi. A terhes nők pedig két tyúkot és egy kakast használnak, ha nem tudják a gyermekük nemét.

Miért pont ekkor? Mert a zsidó hagyomány úgy tartja, hogy az Örökkévaló kegyelme Jom kipur, vagyis az engesztelőnap előtti reggelen érezhető a legjobban.

Miért pont kakast? Mert héberül a „gever” szó férfit, arámiul pedig kakast jelent, ezért úgy gondolták, hogy a kakas kivált(hat)ja a férfi büntetését.

Miért pont fehér kakas vagy tyúk? Úgy tartják, hogy a legmegfelelőbb, ha az állatok tollazatának színe fehér, mert úgy áll: „Jöjjetek, vessünk számot, mondja az Örökkévaló, ha karmazsinpirosak is lesznek bűneitek, kifehérednek, mint a hó, ha olyanok lesznek, mint a bíbor, gyapjúfehérré válnak.” (Jes. 1:18.)

Az EU nem tiltja a kóser vágást

Közösségi jogot sértenek az olyan rendeletek, amelyek megtiltják az állatok kábítás nélküli, vallási szertartások által előírt különleges módszer szerinti levágását.

Ettől függetlenül a Sulchán Áruch törvénykönyvben az áll, hogy csak akkor „használjunk” fehér szárnyast, ha kéznél vannak, vagyis könnyű azokat beszerezni, és nem is kerülnek többe, de kifejezetten fehér kakast vagy tyúkot keresni nem szabad, mert az hasonlítana az „amoriták útjára”, akik kifejezetten fehér kakasokat kerestek a bálványimádó áldozatuk bemutatására (lásd: Ávodá Zárá 14a). Utóbbi alapján Joel Sirks („Bach”, 1561–1640), prominens krakkói rabbi kifejezetten tiltotta a fehér kakas „használatát”.

Amennyiben nincsen lehetőség a kápárát fehér kakason vagy tyúkon elvégezni, akkor alkalmas lehet például a lúd is, de egyes vélemények szerint a halak is. Azonban például a galamb alkalmatlan a szertartáshoz, mert a galambot a Szentély idejében áldozati állatként lehetett bemutatni.

Konklúzióként levonható, hogy a kápárá szertartást el lehet végezni bármilyen olyan kóser állattal, vagy tárggyal, amely értéket képvisel, tehát adományként felajánlható, de nem használtak áldozatbemutatásra a Szentély idejében.

Így akár zöldséget, vagy gyümölcsöt is pörgethetünk a fejünk felett. Manapság a legtöbben az állatok helyett pénzzel „váltják meg” bűneiket, amit utána cedákáként (adományként) ajánlanak fel.

A fentiekből nagyjából kiderül, hogy sem a Tórában, sem a Talmudban nem jelenik meg a kápárá parancsolata. A kápárá tehát egy népszokás, melyet a Sulchán Áruch (605:1–6.) tárgyal hat pontban.

A szertás megítélése a különböző korokban és körökben más-más volt, és máig sok kritika éri, legalábbis ha állatokkal végzik.

Náchmánidész („RáMBáN”, 1194–1270) Talmud-kommentátor, vagy Joszef Káró (1488–1575), a Sulchán Áruch írója például ellenezte, sőt lenézte a kápárát, így szefárd körökben nem is terjedt el. Ugyanakkor a nagy kabbalista, Jicchák Lúria (1534–1572) szorgalmazta a hagyomány fenntartását, így ortodox, elsősorban haszid körökben ma is állatokkal végzik a kápárát.

A szokás eredete bizonytalan, először a 9. században említik, és talán a Szentély idejében, az engesztelőnapi áldozatbemutatás mintájára alakulhatott ki. Akkor a főkohén két kecskebakot választott ki, melyek közül az egyiket feláldozta az oltáron, a másikra pedig ráolvasta Izrael bűneit, majd elkergette; – innen ered a hétköznap gyakorta használt „bűnbak” kifejezése.

A szertartás után az állatot a sakter levágja, a húst pedig hagyományosan a szegényeknek adják, vagy felhasználják a böjt előtti lakomához, az ellenértékét pedig eladományozzák. A szárnyas levágása után ráadásul szokás (volt, legalábbis a falvakban) a beleket és egyéb belsőségeket az udvarra, vagy a tetőre hajítani, hogy azt más madarak, vagy kisebb emlősök megehessék – ez a kissé visszataszító akció a könyörületességet szimbolizálja, melyet más teremtményekkel szemben gyakorlunk, amit szeretnénk az Örökkévalótól is.

A szertartásból egyébként két jiddis mondás is ered. Az egyik egy szidalmazás: „Gepóra zol er zájn!”, vagyis „Engesztelő áldozat legyen!”. A másik viszont egy tréfálkozó: „Er kukt ví der hun in bönáj údóm!”, vagyis „Úgy néz, mint csirke a Böné ádámban!”

Kultúrtörténeti szempontból érdekes egy 1910-es évek végéről származó újévi képeslap, mely egy chaszid zsidót ábrázol, mielőtt a kápárá szertartást végezné, azonban a kakas feje helyére II. Miklós orosz cár koronás feje van montírozva. A héber-angol nyelvű képeslap készítőjének, C. Sternnek, – aki talán maga is a pogromok elől menekülők egyike volt – nem titkolt üzenete ez, hogy hasonló sorsot kíván a zsidógyűlölő uralkodónak, mint ami ennek a kakas a végzete lesz…

Források:

A vallási szövegeken túl:

Singer, Isidore (ed.), The Jewish Encyclopedia. New York, London: Funk and Wagnalls Company, 1906. vol. VII: 435–436.

Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 452.

Ros hásáná mint viszonyítási pont

A zsidó időszámítás szerinti újév az ember teremtésének évfordulója.