Ahhoz, hogy a konfliktusban szereplők és azok külső támogatói megérthessék egymást, ahhoz ugyanazon a nyelven kellene beszélniük. A különböző nyelvek más-más mentalitást is jelentenek. Kétségtelen, az izraeli és az angol mentalitás is különbözik, de közel sem olyan drámai a különbség, mint ezek és az arab között.
Az eddigi konfliktuskezelés kudarca pedig éppen a kulturális különbségekből adódik. A tárgyalásokat nem angolul, mint amolyan közvetítő nyelven kellett volna lebonyolítani, hanem arabul!
Az izraeli vezetők nagy része sajnos, máig nem tanult meg arabul. Miközben mániákusan nyugatiak akartak lenni, elfelejtették azt, hogy hol élnek. Ahogy Eliahu Yusian mondta: a Közel-Keleten arabul beszélnek és humuszt törölgetnek pitával, nem pedig jiddisül csevegnek a sushi mellett… A nagy félreértés ebből adódik.
Az arabok, különösképpen a kitalált nép tagjai viszont megtanultak héberül, és megismerték a zsidók gyengeségeit is.
Nem fogom azt a fogalmat használni, hogy palesztinok, és azt sem, hogy palesztinai arabok, mivel a Palesztina szó egy földrajzi fogalom, ami megszűnt a mandátummal részben már 1922-ben Jordánia megalakulásával a terület nagyobbik részén, illetve 1948-ban Izrael létrejöttével. Az 1948 és 1967 közötti tűzszüneti vonalak által határolt területek máig vitatottak, és igaz, hogy a katasztrofálissá váló oslói egyezménnyel betelepült oda egy terrorista banda, ami meglehetősen nagy autonómiát kapott, de ennek egyáltalán nem következménye, hogy ott egy újabb arab állam kell kialakuljon. Majd a jövő eldönti, hogy milyen állam része lesz az a terület, de 2024 január elsején nem látok nagy esély arra, hogy szükség lenne egy újabb kudarcos arab államra.
Ha valóban békét akarnának a nagyhatalmak ezen a vidéken, akkor nem avatkoznának bele abba, hogy az itt élő népek maguk eldöntsék, hol milyen állam életképes.
A volt gyarmatosítók máig ható bűne a vonalzóval meghúzott határok, amelyek fittyet hánytak az itt élő emberek érdekeire.
Izrael lakosságának kb. 20%-a, kb. 1 millió hétszázezer arab, ennek 83%-a muszlim. Sokuk integrálódott az izraeli társadalomba, a drúzok katonai szolgálatot is teljesítenek. (Önkéntes alapon ezt a többi arab is megteheti, de nincs kötelező szolgálat számukra, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy távoli családtagjukkal szemben kell harcoljanak.) Nem követelmény az asszimiláció, de bizonyos muszlim szokásokat az izraeli törvény tilt, ilyen például a többnejűség. A törvény betartatása viszont már nem erőssége az izraeli államnak, minek következtében a többnejűség bizony létezik, különösen a negevi beduinok körében, de találkoztam jaffói lakatossal is, akinek három felesége volt. A több feleség a jómód jele, még akkor is, ha a sivatagban az csak egy újabb sátrat jelent, mert a feleségeknek saját háztartást kell biztosítani. A jaffói lakatosomnak két háza volt a városban és egy harmadik Belgiumban, az ottani feleségét.
Azt, hogy mit gondol, mit szeretne ez az egymillió hétszázezer ember, azt nagyon nehéz megmondani. Készülnek különböző felmérések, de ezek valósághűségében bízni nem nagyon érdemes, mivel igencsak változik az adott politikai helyzettel.
Október 7-e után ugyan voltak akik a Hamaszt éljenezték, de a többség hallgatott, és voltak, akik azért kifejezték ellenérzésüket, sőt támogatták a terroristák ellen harcoló katonákat.
Évekkel ezelőtt az egyik béketárgyalási fázisban felmerült, hogy esetleg területcserével jobb határokat lehet kialakítani Izrael és a palesztin állam között, és ennek érdekében az erősen anti-izraeli arab falu, Umm el-Fahem átkerülne a palesztin államba. Erre a hírre az ottani lakosok heves tiltakozásba kezdtek – úgy tűnik, még mindig jobb „másodrendű” állampolgárnak lenni Izraelben, mint teljes jogúnak egy esetleges palesztin államban.
Amikor az Iszlám Állam terrorja söpört végig a Közel-Keleten, akkor az izraeli arabok lelkesedtek azért, hogy Izrael a béke szigete. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy 2016-ban 11 civilt öltek meg Jaffón, 2021-ban Lodon és Jaffón a pogrom elkövetői izraeli arabok voltak köztük a leggazdagabb jaffói étterem-,és ingatlantulajdonos fia. Híres tengerparti étterme hónapokig pangott az ürességtől, mert nemcsak zsidók nem mentek többé oda, de a helyi arabok sem, mert az egyik sérült egy arab kisfiú volt. A házat, ahová molotov-koktélt dobtak zsidó tulajdonnak nézték, de arab család lakott ott.
A Palesztin Autonómia területein egyértelműen szaporodtak a zsidók elleni támadások, de október 7-e után, úgy tűnik, hogy az IDF határozottabban lép fel.
Az izraeli Közel-Kelet szakértők egyhangúan azt állítják, hogy az arabok kivárnak.
A Hamasz támadás „sikeressége” azt a reményt keltette, hogy a korszerű hadsereggel rendelkező Izrael mégsem olyan erős – akkor pedig támadható. Nem véletlenül mondta azt Eliahu Yusian, hogy az illő arab válasz 50 000 gázai szőnyegbombázása lett volna – a hatalmas mészárlást csak az ellensúlyozta volna az arabok szemében: „Mégsem érdemes megtámadni a zsidókat” – üzenetként.
De az IDF nem arab hadsereg, a mentalitása sem az, és még akkor is, ha a katonák vére forrt a bosszútól, a támadást átgondoltan kellett elindítani.
Ugyanakkor, nem szabad szem előtt téveszteni azt a célt, hogy a terroristákat teljesen megsemmisítő hadjáratot kell folytatni azért, hogy elvegye az arabok kedvét a támadástól.
Ezen a vidéken a bársonyos szalonokban megkötött egyezmények annyit sem érnek, mint a papír, amire írták őket – itt csak a nyilvánvaló erő az, ami elrettenti az ellenséget.
A béke ideiglenes, addig, amíg az arabok meg vannak győződve arról, hogy nincs esélyük.
Ahogy Dr. Mordechai Keidar mondta:
Rabinék tévedtek, az araboknak nem reményt kell adni, hanem elvenni a reményüket attól, hogy legyőzhetnek minket!
https://neokohn.hu/2024/01/24/feny-a-gazai-metro-vegen-4-resz-a-media-elit-arulasa/
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.