Négy történet, a spanyolországi kriptozsidóktól az Auschwitzban megfújt sófárig.
Don Aguilar csodás koncertje – az örök zsidó szikra
Állítólag 1497-ben, öt évvel a spanyolországi kiűzetés után járunk. A Spanyolországban maradt, névleg kikeresztelkedett, zsidóságukat titokban megtartó conversók közt találjuk a zenész Don Fernando Aguilart, aki bejelentette, hogy szeptember 5-én, vasárnap maga szerzette remekművét adja elő Barcelonában, mellyel Spanyolország lakóit és kultúrájukat ünnepli majd. Azt ígérte, különleges hangszereket is megszólaltat majd. Számos titkos zsidó gyülekezett a ros hásáná napjára meghirdetett előadásra, mivel elterjedt, hogy az egyik egzotikus hangszer nem lesz más, mint egy kosszarvból készült kürt, vagyis sófár. A sófár tradicionális hangjait egy másik converso szólaltatta meg.
A közönség sorai közt ülő nem-zsidók csodálták a primitív hangszer átütő hangját, a zsidókat pedig boldogsággal töltötte el, hogy évek múltán végre teljesíteni tudták a sófár micváját.
Sófár Auschwitzban – a lerombolhatatlan hit hangjai
Cvi Hirsch Meisels rabbi visszaemlékezéseiben szólt 1944 ros hásánájáról a hírhedt haláltáborban.
„Isten kegyelméből sikerült csodálatos módon egy sófárt vinnem a táborba. Ros hásáná első napján blokkról blokkra jártam, kezemben a sófárral, hogy megfújjam a hangjait…
Hálát adok Istennek, akinek kegyelméből és együttérzéséből kifolyólag nagyjából húsz alkalommal szólaltathattam meg a sófárt azon a ros hásánán, és összesen száz hangot fújhattam. Ez felélesztette a rabokat és megnyugvást hozott nekik, hiszen legalább egy micvát képesek voltak teljesíteni Auschwitzban, a ros hásánái sófárfújást. A mai napig hallom az ezrekből feltörő sírást a sófár hallatán. Emlékszem a debreceni Jehosua Fleischmann – Isten torolja meg a halálát – reszketeg hangjára, ahogy előre mondta nekem a hangokat.”
Sófár Jeruzsálemben, a brit mandátum idejében – az ellenállás és a határozottság hangjai
A britek igyekeztek elnyomni a zsidó nemzettudatot és Izrael Földjére formált igényüket. Ennek érdekében elnyomó rendeleteket hoztak. Mose Szegál rabbit (1904-85) azonban nem állíthatták meg e rendeletek.
A Siratófalat akkoriban csupán egy keskeny sáv választotta el a közvetlen közelében álló arab házaktól. A zsidóknak tilos volt asztalokat, székeket, tóraszekrényt vinni a Falhoz, tilos volt hangosan imádkozni, Tórát olvasni és sófárt fújni. Szegál rabbi így írt visszaemlékezéseiben: „Abban az évben [1930] jom kipurkor a Siratófalnál imádkoztam. Az imák közti rövid szünetekben hallottam, amint az emberek suttogva tanakodnak, hogy hol tudják majd meghallgatni a sófárfújást. »Itt képtelenség fújni. Annyi rendőr van itt, ahány imádkozó«. Maga a rendőrfőnök is a helyszínen volt, és biztosította, nehogy, Isten ments, valaki egyetlen sófárhangot is megszólaltasson, mely a böjt végét jelezné.”
A rabbi egy ideig töprengett, majd Jicchák Orenstein rabbihoz, a Falnál imádkozó kis közösség vezetőjéhez fordult, és egy sófárt kért tőle, hogy megfújhassa.
„A rabbi elfordult tőlem, de egy pillantást vetett a keskeny utcácska végén álló asztalkára. Megértettem: abban volt a sófár. Amikor elérkezett a pillanat, odamentem az asztalhoz, ráhajoltam, kinyitottam a fiókját, és az ingembe rejtettem a sófárt.” Kért valakitől egy táleszt, és magára terítette:
„Körülöttem idegenek kormányoznak, és még a legszentebb napon, a legszentebb helyen is fölöttünk állnak, nem szolgálhatjuk szabadon Istenünket. De a tálesz alatt csakis Égi Atyám uralma alatt álltam és a Föld egyetlen hatósága se állíthatott meg”
– gondolta Szegál rabbi és megfújta a sófárt. Azonnal erőteljes kezek ragadták meg, és már vitték is a börtönbe. Többórányi fogva tartás után váratlanul szabadon engedték. Ahogy Kook rabbi, a Szentföld főrabbija meghallotta az esetet, követelte a fiatalember szabadon bocsátását, és kijelentette, hogy addig nem töri meg a böjtöt, amíg erre sor nem kerül. Az iránta való tiszteletből végül elengedték Szegál rabbit. „A következő 18 évben míg csak az óvárost el nem foglalták az arabok 1948-ban, a sófárt minden jom kipurkor megfújták a Kotelnál. A britek pontosan ismerték a sófárfújás jelentőségét, és tudták, hogy az végül ugyanúgy lerombolja az uralmukat a földünk fölött, ahogy Jerichó falai is leomlottak Jehosua sófárja előtt, ezért mindent megtettek, hogy megakadályozzák a sófárfújást.
De minden jom kipurkor megfújták azt férfiak, akik tudták, hogy letartóztatják majd őket ezért…”
– emlékezett vissza Szegál rabbi.
A felszabadítás sófárja – a jövő
1967. június 7-én, a hatnapos háborúban a felszabadulás sófárhangjai hangzottak fel az ismét zsidó kézre került Siratófalnál. A sófárfújást élő egyenesben közvetítette a rádió. A háttérben fegyverropogás hallatszott, de Slomó Goren, a hadsereg rabbija rövid ima után büszkén fújta meg a sófárt.
„Ebben az évben az újjáépített Jeruzsálemben”
– mondta.
Az Ámidá főimában azért imádkozunk Istenhez, hogy szólaltassa meg szabadságunk nagy sófárját, mely a szétszórtak, az Izraelen kívül élő zsidók visszatérését jelzi majd szent országunkba. Ez a nagy sófár talán mindabból a sok-sok kis sófárból áll, melyet bátor őseink minden körülmények közt megszólaltattak és melyek hangja a mai napig évről évre felhangzik közösségeinkben. Jöjjön el a nagy sófár hangjának napja minél hamarabb, még napjainkban!
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
