Régóta terveztem írni arról, ami most Izraelben megy: a szombat esti tüntetésekről, a mainstream média propaganda hadjáratáról, a frusztrált, volt-tábornokok hisztériájáról, a tömegről, amely megelégelte, hogy az elit hülyét csinál belőle… nagyon összetett probléma-halmaz, amit nem könnyű kibogozni, és az igazságügyi reform csupán egy vékony hártya mindezek felszínén — írja Amichay Mihály Éva újságíró Facebook oldalán. A több részletben megjelent írást változtatás nélkül szemlézzük.
Bár módszeresen gyűjtöm az információkat, követem az eseményeket, de az igazsághoz tartozik, hogy mostanában keveset vagyok Izraelben és személyesen csak egy alkalommal vettem részt tüntetésen, Jeruzsálemben. Ugyanakkor a távolság lehetőséget ad arra, hogy nagyobb rálátásom legyen az eseményekre.
Nem hazudom azt, hogy objektív vagyok: meggyőződésem, hogy a demokráciát nem a Natanjahu kormány veszélyezteti, hanem a felheccelt, félrevezetett tüntetők vezetői.
Álláspontomat azonban tények sora alapozta meg, nem holmi érzelmi kitörés – ebben is különbözöm a szombati tüntetőktől.
Persze, az már érzelmileg is megvisel, hogy számos barátom, kedves ismerősöm a demokratikusan megválasztott, izraeli kormányban látja az elsöprendő hatalmat. Legutóbb, egy augusztus elején megjelent Gadó János cikk a Szombatban, annyira felbosszantott, hogy legalább hozzászólásokban ki kellett fejeznem ellenvéleményem.
Fájdalmas számomra, hogy az általam tisztelt, szeretett emberek nem látják a csapdát. Ezért fogtam hozzá, hogy kibogozzam a szálakat. Először a Gadó cikk állításait veszem sorra, aztán megpróbálom összefoglalni az egymásba kapcsolódó problémákat és legvégül a reményt, ami éltet, hogy Izrael túléli ezt a válságot. Nem lesz rövid, és miután az én, személyes életem sem egyszerű mostanában, valószínűleg több részletben tudom csak előadni mondandómat.
Forrásaim csakis héber nyelvűek, és a könyveken kívül, amiket az utóbbi években olvastam az izraeli társadalmi problémákról, cikkek, konferenciák anyaga, YouTube-előadások, interjúk, TV-adások a politikai paletta minden színéről.
Gadó János Tüntetések és törésvonalak című cikke egy vitatható állítással kezdődik: ” az izraeli társadalmat megosztó szembenállás fellángolása (…), amihez hasonlót a szolidaritásra oly sokat adó országban eddig nem lehetett tapasztalni.”
Sajnálatos tévedés! Ha csak az én emlékeimben kutatok, akkor 1993 oslói megállapodás elleni-, 2000 – a camp david- i tárgyalások elleni-, a 2005-ös gázai kivonulást megelőző tiltakozás és maga az esemény, de ha még régebbi ellentéteket is sorra veszünk, akkor említhetjük a Szezont, az Altalena esetét…
Az viszont igaz, hogy a jobboldali tiltakozások sosem jutottak el olyan mértékű agresszivitásig, amit ma a fékevesztett elit megenged magának. A Begin vezette revizionisták inkább eltűrték a baloldali agressziót, mintsem testvérháborút indítsanak. Ez ma is igaz: akik békéről és a testvérháború elkerüléséről beszélnek és tűrnek, azok a jobboldali kormány és támogatói, míg a szombat esti tüntetések vezérei a Járkonban úszó zsidó holtestekről vizionálnak!
„Radikális jobboldali kormány által elindított törvénykezést kísérő kampány egészen klasszikus elitellenes populista demagógia. A kártékony és a népszuverenitás útjában álló elit szerepét most a legfelsőbb bíróságra és általában a jogász társadalomra osztották, akiket – úgymond – „senki nem választott meg”, és mégis van képük a nép által választott törvényhozás munkáját akadályozni, az általa megszavazott törvényeket elkaszálni” – írja Gadó.
Nem populista demagógia, hanem tény, hogy az izraeli törvényhozást gyakorlatilag értelmetlenné tette az a bírói gyakorlat, ahogy a törvényeket értelmezik, sőt, a bírók azt is megengedik maguknak, hogy a törvény szavával, létrehozásának okával merőben ellentétes döntést hozzanak, az „ésszerűség” jelszavával.
Az, hogy a legfelsőbb bíróság törvényeket megsemmisít, csupán a jéghegy csúcsa, mert a kormányzati munkát teljesen megbénító rendszer sokkal szélesebb körű: a jogtanácsadók hálózatán keresztül bármilyen döntést megvétózhatnak, ezáltal a demokratikusan megválasztott kormány tagjainak munkáját megbénítják.
Az okok messzire vezetnek vissza: Izrael megalakulásakor a politikai hatalmat a Ben Gurion vezette baloldal adta, és ez határozta meg az egész államapparátus kiépítését. Majd harminc éven át a piros párkönyvecske nélkül nem lehetett költségvetési nyugdíjat biztosító álláshoz jutni. Az államapparátus minden eszközzel a regnáló hatalmat támogatta, sok esetben hátrányosan megkülönböztetve azokat, aki ezen a körön kívül voltak.
A legnagyobb sérelmeket azok az arab országokból érkező bevándorlók szenvedték el, akik képzettségüknél és vallásosságuknál fogva, nem illetek a szocialista ideológiával átitatott askenáziak közé.
A keleti zsidók nagyrészt kereskedők és kézművesek voltak, ha nem is ortodoxok, de hagyományőrző, vallásos zsidók.
Itt meg kell jegyeznem valamit a szekuláris, askenázi dölyfösséggel szemben: a magyar zsidóság történetében is jellemző, hogy kereskedők, kézművesek voltak a betelepülők első nemzedéke, és csak azután, hogy biztosították a megélhetésüket adták a gyerekeiket jobb iskolákba, így a következő nemzedék már tanult, értelmiségi pályákra mehetett, társadalmi befolyása nőtt.
Ezzel párhuzamosan, a megfelelési kényszer szülte eltávolodás a zsidóságtól, szintén megfigyelhető folyamat volt.
Nos, Izraelben is valami hasonló történt, de azért alapvető különbségek megfigyelhetők: a szocialista ideológiával átitatott alapító, askenázi nemzedék azért cionista volt, tisztában volt a zsidóság fennmaradását biztosító vallás alapjaival. Igaz, a ben-gurioni nemzedék sokkal inkább egy mintaállamot szeretett volna megvalósítani, mintsem a világ minden részéről összegyűjteni a zsidókat, de amikor az arab államok elüldözték a zsidóikat, akkor az ellenségektől körülvett fiatal állam befogadta és letelepítette őket. Ezért nincsenek zsidó menekültek, míg a magukat palesztinoknak tituláló arabok nagy része, még mindig menekült státuszban van arab testvéreik országaiban.
A másik fontos különbség, hogy a keleti zsidók, második, harmadik nemzedéke is inkább maradt vallásos, mint a szocializmus híve.
Közben Izrael is megváltozott kissé, mert a szocializmus fenntarthatatlansága a külső ellenségekkel állandó harcban álló országban hamarabb nyilvánvalóvá vált, mint Közép-Kelet Európában. A Szovjetunió csalódott a zsidó államban, de a kapitalista átalakulás azért elég felemás volt évtizedeken át, sőt, ma is maradtak nyomai az apparátus működési hibáiban, és a közgondolkodásban is.
A Begin vezette jobboldal 1977-ben megnyerte a parlamenti választásokat, de meghagyta a korábbi tisztségviselőket. Ennek a döntésnek végzetes következményi voltak. A jelenségről Erez Tadmor 2017-ben megjelent könyve számol be nagy alapossággal: Miért szavazol jobbra és kapsz baloldalt? – az elmúlt 46 évben kevés kivételtől eltekintve a parlamenti választásokon a jobboldal győzött, mégis sok tekintetben a hatalom a baloldal kezében maradt.
Gadó szerint: „A rosszhiszemű demagógiát nem nehéz cáfolni: a magasan képzett szakmai eliteket sehol sem a nép választja, a szakmai elitek autonóm, önfenntartó s önreprodukáló testületek.”
A demagógia ellen hevesen tiltakozom. A választhatóságnál sokkal fontosabb elem az elszámoltathatóság. A hatalmi ágak egyensúlya kérdésében a bíróságoknak, pontosabban az igazságszolgáltatás teljes spektrumának (rendőrség, ügyészség, ügyvédek, bírók) nagyon fontos a szerepe. Amíg a parlamenti képviselőket, a kormányok tagjait teljesítményük alapján a választási rendszer bünteti vagy jutalmazza, addig az igazságszolgáltatás rendszere mintegy mindezek felett foglal helyet, mintha minden emberi gyarlóságon felülálló személyekből állna.
A politikusok mindaddig nem tartottak igényt arra, hogy beleszóljanak az igazságszolgáltatásba, mígnem azok nem kezdtek politikai ambíciókkal fellépni.
Leegyszerűsítve a dolgot, minél inkább volt képtelen a baloldal a parlamentben többséget szerezni, annál inkább erősödött a hivatalnokok hatalmi nyomása.
Ez nem csupán az igazságszolgáltatásra igaz, hanem a gazdasági és társadalmi életet meghatározó hivatalokra is.
A kapitalista átalakulást hivatali szabályozók sora nehezítette és torzította, amely csökkentette a piaci versenyt, és mára egy-egy ágazatot uraló hatalmas monopóliumokat hozott létre. A megélhetést abnormális módon megdrágító tényezők egyike például az élelmiszeripari monopóliumok léte.
A másik a bankok kiváltságos helyzete okán a drága tranzakciók, kölcsönök, a szolgáltatás alacsony színvonala, akár magyar bankokhoz képest is.
A harmadik a lakhatás nehézségei, az ingatlanárak, aminek speciális okai vannak: az Izrael földjei alaptörvény lefekteti azt az elvet, hogy az izraeli földek nemzeti tulajdonban vannak, és azokat csak bérelni lehet, eladni nem. Így a földvásárlók csak bérlői jogokat kapnak, formálisan nem teljes tulajdonjogot. Az Izraeli Földhatóság felügyeli a köztulajdonban lévő földterületek megfelelő használatát, és az izraeli földek 93%-át kezeli. Vagyis a lakásépítésre felszabadítható területek, és azok ára egy hatóság kezében vannak, és azt a hivatalnokok kénye kedve és ideológiai beállítottsága erősen befolyásolja. Ez aztán a legfurcsább helyzeteket teremti, de általánosan is, korlátozza az intenzíven növekvő lakosság önálló otthonhoz való jutását és a lakás árait. Ma már előfordul, hogy zsidó településeken tízszeres áron juthat valaki építési területhez, a pár kilométerre lévő arab településen élőkhöz képest.
Azon felül, hogy a hivatali apparátust a „haver hoz havert” elv jellemzi, a klasszikusan alacsonyabb fizetésű, de jelentős hatalommal bíró hivatali pozíciókat valamelyik tröszt magas jövedelmű tanácsadói, ügyvezetői állására váltják sokan.
Ez olyan életpályamodell, ami már hivatali éveik alatt körvonalazódik és erősen befolyásolja a hivatali döntéseiket.
Szodomában kevés az igaz ember, de ha nagy ritkán akad ilyen, akkor azt a rendszer igyekszik elkaszálni, és csodaszámba megy, ha valaki képes mégis helytállni.
Ilyen Yaron Zelicha, ma professzor – ő volt Natanjahu jobb keze az 2003-s gazdasági reform során és az Olmert kormány korrupcióinak leleplezője. Hivatali körökben nem voltak hálásak ezért. Zelicha 1970-ben, iraki zsidó szülők gyerekeként látott napvilágot Ramat Ganban. Apja bankfiók vezető volt – a start tehát nem volt a legrosszabb. Katonaként a hírszerzésnél szolgált, majd közgazdaságtant tanult a Bar Ilan egyetemen.
Ariel Saron második kormányának kialakításakor a Likud párttagok körében igen népszerű Natanjahunak a pénzügyminisztériumot jelölte ki – remélve, hogy abba belebukik. Natanjahu azonban ezt a poziciót használta arra, hogy megmutassa, mire képes.
Ma már elvitathatatlan, még az ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy ebben az időszakban jelentősen javult a piacgazdaság, a szocializmus béklyói lazultak, az ország hatalmasat lépett előre a gazdasági fejlődésben.
Zelicha „mániája” a hivatali felső vezetés és a gazdasági monopóliumok összefonódása, a politikai korrupció, és támogatja az igazságügyi reformot, mert példák során képes bemutatni a bírói döntések káros hatását a piaci versenyképességre.
Eldád Yanivvel folytatott beszélgetései nem csupán a bajokra világítanak rá, hanem reménnyel tölthetnek el, hiszen egy kiváló szakember és a baloldaliságát máig valló riporter egyetértése a tennivalókat illetően a konszenzus lehetőségét vetíti elénk.
Eldád Yanivvel folytatott beszélgetései nem csupán a bajokra világítanak rá, hanem reménnyel tölthetnek el, hiszen egy kiváló szakember és a baloldaliságát máig valló riporter egyetértése a tennivalókat illetően a konszenzus lehetőségét vetíti elénk.
Az írás további részeit hamarosan közöljük.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.