Természetesen lassan Franciaországban is kitör a politikai uborkaszezon. Jelzi ezt az is, hogy az elnök elhagyta Párizst, hogy áttegye székhelyét az államfők brégançoni, tengerparti rezidenciájába. De a július azért még igen mozgalmasra sikerült: az országot felkavarták a külvárosi zavargások, véget ért Macron beharangozott 100 napja, megtörtént a húzott-halasztott kormányátalakítás, s kiderült, a helyén marad a miniszterelnök, Élisabeth Borne. Mindeközben a politikai elit folytatta a vitáit. Nem maradt ki a sorból a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon sem, aki például egy nagy vihart kavaró, messze mutató tweettel vétette észre magát.
Jean-Luc Mélenchon azután támadta tweetben a Franciaországi Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsa (a CRIF) elnökét, Yonathan Arfit, miután kritikát kapott tőle. A CRIF elnöke azt mondta egy megemlékező beszédében, hogy Mélenchon „messze kompromittálta magát a köztársasági egyetértéstől”, s hozzátette, hogy a politikus pártja, a Lázadó Franciaország (LFI) „készen áll a Köztársaság feláldozására a közösségelvűség oltárán”. Jean-Luc Mélenchon minderre úgy válaszolt, hogy
„a CRIF elnöke arra használja fel a zsidók francia rendőrség általi összegyűjtése áldozatainak emlékére rendezett ünnepséget, hogy engem vádoljon. Megvetendő. A szélsőjobboldalnak már nincsenek határai”.
Természetesen a nagy vihart az utóbbi mondat kavarta, hiszen ebben Mélenchon gyakorlatilag szélsőjobboldalinak titulálta Yonathan Arfit. A CRIF elnöke azzal folytatta a nyilvános polémiát, hogy megüzente a radikális baloldali politikusnak, szerinte ki a szélsőjobboldali: „azzal, hogy kilépett a republikánus keretből, akár tetszik neki, akár nem, az RN objektív szövetségese”. A vita nyomán a politikai elit jó része (ideértve egyes baloldali szövetséges pártokból érkező politikusokat is) erőteljesen kritizálta Mélenchon megnyilvánulását.
A helyzet és a pozíciók bonyolultságát viszont jól mutatja, hogy amikor a napokban egy radikális katolikus szervezet, a Civitas egy rendezvényén a zsidók állampolgárságát és jogegyenlőségét kritizáló megnyilvánulás hangzott el, Mélenchon erőteljesen határolódott el az antiszemitizmustól, és gyakorlatilag követelte a miniszter fellépését. Amely meg is történt, Gérald Darmanin bejelentette, hogy kezdeményezi a szervezet feloszlatását.
Ezzel együtt is nem az Arfi-csörte volt az első nagy vihart kiváltó polémia Mélenchon és a Lázadó Franciaország környékén. A veterán politikus a külvárosi zavargások során például azzal vétetette észre magát, hogy nem volt hajlandó nyugalomra felszólítani („az őrkutyák arra utasítanak, hogy nyugalomra szólítsunk fel, de mi igazságot követelünk” – üzente). Ennek nyilván oka lehetett, hogy az LFI-nál azzal számoltak, az utcán lévő fiatalok és a külvárosok egy része LFI-szimpatizáns, ráadásul a „forradalmi hevület” illik a párt konfliktuskereső stratégiájába. A Nupes baloldali szövetségen, összefogáson belül azonban nem volt mindenki elégedett az LFI zavargások során mutatott fellépésével, Mélenchon ez esetben is kapott kritikákat.
Összességében a provokatív megnyilvánulások igen gyakoriak Jean-Luc Mélenchontól, s nem véletlenül.
Az LFI ugyanis úgy gondolja, hogy akkor tud sikeres és mozgósító politikát csinálni, ha a számára fontos ügyeket konfliktusos üggyé emeli, s így véteti észre magát.
A konfliktusok azonban gyakran pont azokon a pontokon vannak, ahol a Nupes-szövetségesek sem feltétlenül értenek egyet.
Az egyik ilyen ügy Európa (az LFI szuverenista, a szocialisták européerek, a zöldek pedig egyértelműen föderalisták). A francia politika egyik nagy vitája most, hogy a baloldali összefogásnak van-e értelme együtt indulnia az EP-választáson, ha úgyis eltérő frakciókba ülnek utána. A dolognak persze az is része, hogy az együtt indulással az LFI meg tudná erősíteni a dominanciáját a „kicsik”, vagyis a zöldek és a szocialisták felett, akiknek meg értelemszerűen az az érdekük, hogy megmutassák magukat. A szocialista vezetés ugyanakkor nem elzárkózó, a zöldek viszont különösen metsző nemet küldtek az együtt indulási felkérésre. Az egyet nem értés annyira erőteljes a baloldalon, hogy a jobboldali Le Figaro már azt is elemezgette, hogy a mélenchoni provokatív taktika célja esetleg nem lehet-e az,
hogy a politikai mozgástér visszanyerése érdekében szétverje a Nupest, de ne ő legyen érte a felelős.
A másik nagy konfliktusos ügy a baloldalon a laicitás, a vallási és etnikai kisebbségek ügye. A dolog megértéséhez tudni kell, hogy a francia köztársasági értékrend színvak egyenlőségben gondolkodik, mindenkinek ugyanazt a hátteret adja, előrejutni pedig – elvben – érdemalapon lehet. A színvak egyenlőség logikailag azt is jelenti, hogy ha egyes csoportok külön jogokat kapnak, akkor az megbontja az egyenlőséget (erre hivatkozva nincsenek például etnikai-nyelvi kisebbségi jogok Franciaországban).
Márpedig az LFI és a baloldal egy része időről időre piszkálgatja ezt a konszenzust, különösen az etnikai-vallási és a nemi kérdés keretei között, hogy tudniillik, a formális egyenlőség konzerválja az egyenlőtlenséget.
Azonban fontos látni, hogy a vita nemcsak jobb- és baloldal között, hanem a baloldalon belül is heves, sőt, gyakran úgy tűnik, ott az igazi törésvonal. Lehet-e engedélyezni a burkini hordását, lehetnek-e női napok az uszodában? Lehet-e halal menü a kantinban? Lehet-e workshopot rendezni csak nőknek, vagy csak színesbőrűeknek? Ilyen és ehhez hasonló problémák kapcsán rajzolódnak ki a pozíciók. Szélesebb értelemben ide tartozik az iszlámbalosságról és az új judeofóbiáról évek óta tartó vita is. Mindehhez hozzá adódik, hogy Mélenchon maga nyíltan heves kritikusa a jelenlegi, V. köztársasági alkotmánynak, május 1-jén például egyenesen azt mondta, „le a rossz köztársasággal”, de beszélt „lázadásról” is, amit az ellenfelei természetesen ismét a köztársasági megegyezésből való áthallásos kilépésként értelmeztek.
A nagy egészre nézve a Yonathan Arfival folytatott Mélenchon-csörte tehát tulajdonképpen egy illusztráció. Rámutat ugyanis az egyik legfontosabb politikai folyamatra, amely most Franciaországban zajlik. Igaz, ez a vita ritkán töri át a nemzetközi sajtó ingerküszöbét, a francia is gyakran csak „a kis színeseket” taglalja, mégis alapvető kérdéseket érint:
a francia nemzeti identitás kérdését, ezen belül is különösen a köztársasági értékek helyét és értelmezését.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.