Izraelnek gondosan meg kellene választania a támadás időzítését és nem hagynia, hogy a Hezbollah ismét belerángassa egy újabb konfliktusba — írja véleménycikkében Eyal Zisser, a Tel Aviv Egyetem Közel-Kelet történelmi tanszékének professzora.
Teheránban, Bejrútban és Gázában Izrael ellenségei kárörvendve figyelik, mi történik az országban.
Meg vannak győződve arról, hogy generációk óta tartó víziójuk Izrael elpusztításáról most végre valósággá válik anélkül, hogy bármit is tenniük kellene.
Az Izraelből érkező hírek magukért beszélnek. Meg lehet érteni, miért mondta a Hezbollah vezetője, Hasszán Naszrallah a múlt héten, hogy
„az izraeliek most már elismerik, hogy ez [a hétfői tüntetések] a cionista entitás történetének legrosszabb napja, és ez azt jelenti, hogy Izrael elindult az összeomlás, a széttöredezés és a végzet útjára”.
Amikor Naszrallah a teheráni és gázai barátaival együtt örül, Izraelnek aggódnia kell. Senkinek ne legyenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy mit akar valójában, és arra is emlékeznünk kell, hogy mit mondott néhány évvel ezelőtt:
„Nem akarunk harcolni, sem elpusztítani vagy a tengerbe dobni senkit. Csak azt mondjuk az izraelieknek a legcivilizáltabb módon, hogy szálljanak fel a repülőgépeikre vagy hajókra, és térjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Azok a zsidók akik a cionisták megérkezése előtt éltek Palesztinában talán maradhatnak, de a megszállóknak és a világ minden tájáról érkezett telepeseknek – menniük kell”.
Naszrallah már akkor is rosszul értelmezte a helyzetet, amikor 2000-ben, miután Izrael kivonult Dél-Libanonból, Izraelt pókhálónak nevezte. De a Hezbollah vezetője, akárcsak Jasszer Arafat, hamarosan rájött – a második intifáda és a második libanoni háború során -, hogy nem kellene Izrael egységét, kitartását és erejét alábecsülni.
Iráni források szerint talán ezért is végződtek a Teherán, Bejrút és Gáza közötti konzultációk azzal a döntéssel, hogy nem használják ki Izrael gyengeségét, hanem hagyják, hogy beleragadjon saját mocsarába, ami kihatott az izraeli hadsereg harcképességére.
Ez a döntés abból a félelemből fakad, hogy ha a Hezbollah vagy a Hamász ellenségeskedést kezdeményez, az megmenti Izraelt saját magától, és arra kényszeríti az izraelieket, hogy félretegyék nézeteltéréseiket és egyesüljenek a külső fenyegetéssel szemben.
Naszrallah józan ítélőképességére hagyatkozni azonban nem könnyű és könnyen lehet, hogy saját korábbi hibáját ismétli majd meg. Nevezetesen, fokozhatja a határ mentén zajló provokációit abban a reményben, hogy Izrael nem lesz hajlandó válaszlépéseket tenni és totális tűzharcot kirobbantani. A palesztin Iszlám Dzsihád és valószínűleg a Hamász is ugyanezt a modus operandi-t követi.
Érdekes, hogy az arab világ többi része nagy érdeklődéssel követi az Izraelben zajló eseményeket, de nem táplál reményt vagy illúziókat, és nem mutat semmiféle kárörömöt vagy győzelmi érzést.
Végül is azok az arab rezsimek, amelyekkel Izrael megállapodásokat kötöttek, egy erős Izraelt akarnak, amely kielégítheti biztonsági igényeiket és szorult helyzetüket.
De azt sem akarják, hogy a hazai arab erők az izraeliekből merítsenek ihletet, és a rezsim ellen kezdjenek el tüntetni.
Az ellenállási tengely szereplői számára azonban a helyzet egészen más. Az őket érintő újabb fellángolások csak idő kérdése, és az elrettentő erőt fenn kell tartani. Ezért Izraelnek meg kell választania annak időzítését és színterét hogy mikor lép fel az egyre provokatívabb Hezbollah ellen, mintsem, hogy hagyja, hogy Naszrallah és partnerei ismét belerángassák egy háborúba éppen olyankor, amikor az a legkényelmetlenebb.
Más szóval, itt az ideje, hogy Naszrallahra csapást mérjen. Minél hamarabb, annál jobb.
Ám a mostani időszak nem a szürke hétköznapok ideje Izraelben, és Henry Kissinger híres szavait idézve, Izraelnek nincs külpolitikája vagy nemzetbiztonsági politikája, csak belpolitikája. Naszrallah továbbra is minden pillanatot ki fog élvezni, és ki fogja használni az Izrael által mutatott gyengeséget. Végül megkapja, amit megérdemel Izraeltől, de ha nem vigyázunk, akkor csak azután, hogy szükségtelenül magas árat fizetünk azért, hogy eljussunk odáig.