Csupán egy dolgot felejt el mindkét tábor miközben az igazáért harcol: tudniillik, a pad egy ülőalkalmatosság, és nem egy zászló, amit lobogtatni kell. Vélemény.
Tombol a nyári uborkaszezon a hazai közéletben, amelynek leginkább egy ferencvárosi pad, és az arra leülni vágyók látják kárát. Történt ugyanis, hogy a globális kultúrharc magyarországi intermezzójaként egy Tompa utcai pad vált a melegjogokat támogató, illetve ellenző tábor legújabb közéleti erő- és erényfitogtatásának csataterévé.
Az elmúlt egy hétben a padot összesen nyolcszor (!) festették át, amelyet szemléletesen illusztrál a Telex ábrája:
A hányatott sorsú pad többfordulóban zajló kafkai átváltozása azzal vette kezdetét, hogy a múlt héten az Amnesty International és a Ferencvárosi Önkormányzat felavatta, mint Budapest „első szivárványos köztéri padját”. Két nappal később azonban már zöld-fehér volt az Aryan Greens (Árja Zöldek) bociszemű Fradi-ultráinak jóvoltából. Az Amnesty feljelentést tett, majd visszafestette a padot szivárványszínűre. Nem sokkal később egy „STOP LMBTQ” felirat kísértében a pad újra zöld-fehér, majd egy nappal később – a változatosság kedvéért – barna lett. A szivárvány és zöld-fehér harcot megelégelő ismeretlen mázolók egy papírlapot hagytak a padon, amin az állt:
„Én csak egy pad szeretnék lenni. Ami jó mindenkinek. Neked is. Neki is. Nekünk.”
A kompromisszumos megoldást jelentő hétköznapi barna pad egy napot bírt: másnap már újra a szivárvány színeiben tündökölt, egészen a Mi Hazánk megjelenéséig, amely egyazon lendülettel nemzeti színekbe öltöztetve, piros-fehér-zöldre kente azt. Ezt követően a Telex egyik olvasója lefóliázta a pad háttámláját, és egy A4-es lapra írt feliratot helyezett el rajta azzal a szöveggel, hogy „befóliáztuk mer’ megyen itt a buziskodás.”
Ezen a ponton már bármi megtörténhet.
A nagy kereslet miatt lerabolt ferencvárosi festékboltok utolsó készleten maradt színei még mindig feltűnhetnek a következő festés alkalmával, de egy salamoni döntést sem zárhatunk ki, amely a pad kettévágásával, egy-egy darabot juttatna a szembenálló felek mindegyikének.
Az egyik oldal már viszonylag korán győzelmet hirdetett (a Tompa utcai padért vívott csata volt a szivárvány-hívők Waterlooja!), és levonta a tanulságot, miszerint „a legkisebb jelentőségű helyzetben is megéri harcolni az igazunkért, mert ha nem ezt tesszük, a későbbiekben sokkal nehezebb dolgunk lesz.” A másik oldalon ezzel szemben olyan nagyívű gondolatok fogalmazódtak meg, hogy aki nem gondolkozik „helyes módon” a pad színét illetően, „az ugyanakkora kárt okoz, mint a nácik”, továbbá „ebben a kérdésben nincsenek mérsékeltek, elfogadni lehet, vagy gyűlölni, ebben középen állni skizofrénia.”
A soha véget nem érő padháború története és a körülötte kialakult közéleti iszapbirkózás szimbolikus.
Jól mutatja, hogy a támogatók és ellenzők tábora – mely két oldal a magyar társadalom jelentős hányadát magában foglalja – közötti kommunikáció napjainkra csupán jelképes cselekedetekre és néhány szavas jelszavakra redukálódott.
Függetlenül attól, hogy ki-ki melyik tábor álláspontját tartja a magáéhoz közelebbinek, ennek az egyetlen ténynek mindenkit aggasztania kellene. Még a Holdról is látszik, hogy mindkét fél megvan győződve a saját igazáról és belátható időn belül nem enged belőle. Ez eddig rendben is van, hiszen valóban fontos, fundamentális kérdésekről van szó.
A jövőre nézve azonban mindez nem ígér mást, mint végletekig kiélezett, pusztító, mindenhova betolakodó kultúrharcot és állandósult hideg polgárháborút.
Nem éppen bíztató jövőkép.
A kultúrharcnak megvan a maga ideje, ugyanakkor fontos lenne közmegegyezésre jutni abban, hogy legyen helye és mértéke is.
Nyilván nagyon izgalmas azon viaskodni, hogy milyen színű is legyen az a pad, amelyre egyébként sem tud lehuppanni az ember, mert folyton szárad rajta a saját vagy ellentábor festéke. Pedig nem ártana néha két csetepaté közt közösen leülni és elgondolkodni az olyan „kevésbé égető” kérdéseken is, minthogy Magyarország, hogyan tud mondjuk kitörni a jelenlegi félperifériás helyzetéből? Hogyan marad versenyképes a gyorsan változó gazdasági környezetben a következő évtizedben? Milyen külpolitikát kövessen az új világrend hajnalán? Mikképpen oldja meg az időzített bombaként ketyegő népességfogyás problémáját?
Csupa előttünk álló kihívás, amelyek mellett eltörpül az a kérdés, hogy az a bizonyos pad aktuálisan éppen milyen színre is van mázolva.
Hacsak fele annyi energiát fektetünk ezeknek a kérdéseknek a megvitatásába, mint a kultúrharcba, akkor már előrébb leszünk.
A cikk megírása után robbant a hír, hogy a ferencvárosi önkormányzati cég, a FESZOFE dolgozói elszállították a Tompa utcából a padot, amellyel úgy tűnik, hogy végleg lezárul a pad körüli kötélhúzás.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.