Eljött az ideje Horthy Miklós tisztességes megítélésének – írja Bánó Attila vitaindítójában. Mire vonatkozik itt a tisztesség, milyen álláspont tekinthető tisztességesnek? Szerintem az, ami nem méri Horthyt más mércével, mint más történelmi szereplőket, nem tulajdonítja Horthynak, amit nem ő követett el, viszont nem kisebbíti a felelősségét azért, amit elkövetett vagy ami mulasztásban nyilvánul meg — írja véleménycikkében Sebes Gábor, volt politikus, publicista az index.hu-n.
„Horthynak a zsidósághoz fűződő viszonya nem volt ellenséges” – állítja Bánó. Köves Slomó rabbi ezzel a numerus clausust állítja szembe, mint Horthy antiszemitizmusának legkorábbi bizonyítékát. Tény, hogy a törvény méltánytalan és kirekesztő volt, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Amerikában az orvosegyetemeken még az ’50-es években is numerus clausus volt, illetve csak most szüntette meg az amerikai Legfelsőbb Bíróság azt az eljárást, amivel az amerikai egyetemek a feketéknek a társadalmi arányuknak megfelelő számú helyet akartak biztosítani – a fehérek (köztük a zsidók) és az ázsiaiak rovására. Nem beszélve arról, hogy
Az „egyenlőtlenség” felszámolása, azaz mindenkinek minden jóból a születési csoportja létszámarányának megfelelően kellene részesülni, ma a művelt nyugaton többségi álláspont.
Bármennyire fájó, a numerus clausus mögött ugyanez a gondolat van.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Horthy államfő volt, meghatározott jog- és hatáskörrel, nem abszolút uralkodó. Mégis minden rosszat, ami a korszakban történt, neki tulajdonítanak és az ő felelősségét emelik ki. A törvényeket az Országgyűlés hozta, a végrehajtó hatalom a kormány kezében volt. Nem mellesleg a numerus clausust az egyetemi hallgatóság erőteljes nyomására vezették be, egy vesztes háború után, amikor a trianoni Magyarországra kellett költöztetni a pozsonyi és a kolozsvári egyetemet. A korszakban egyébként a nőhallgatók felvételét is korlátozták.
Horthy vitathatatlanul antiszemita volt, a zsidók visszaszorítását kívánta a gazdasági életben, de nem akart ennél messzebb menni, főleg nem kívánta a kiirtásukat. Köves rabbi helyesen állapítja meg, hogy „Bár a nácik által elpusztított európai sorstársaikkal ellentétben a magyar zsidók többségének élete 1944 tavaszáig (azaz a német megszállásig) viszonylagos fizikai biztonságban volt”.
Itt ki kell térni Heiko Maas akkori német külügyminiszternek a Spiegelben 2020. május 7-én megjelent cikkére. „Minden felelősség Németországot terheli a II. világháborúért és a holokausztért. Aki ezt kétségbe vonja és más népeket is bűnösnek tart, az az áldozatokkal szemben követ el jogtalanságot” – írta. „A holokauszt emberiesség elleni bűntettéért pedig egyedül Németországot terheli a felelősség. Aki ezzel kapcsolatban kétségeket szít, és más nemzeteket taszít az elkövető szerepébe, az igazságtalanságot követ el az áldozatokkal szemben. Instrumentalizálja a történelmet és megosztja Európát.”
„Az államigazgatás a Szovjetunióval szemben megkezdett háborúval összhangban döntött arról, hogy a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidókat ukrajnai területre, Kamenyec-Podolszkij környékére deportálják, ahogy Szakály Sándor »némi« érzéketlenségtől vezérelve 2014-ben fogalmaz, »idegenrendészeti eljárás« elszenvedőivé váltak. A kitelepítetteket, a helyi zsidósággal együtt az SS alakulatai legéppuskázták. A tömeggyilkosságnak összesen mintegy 23 600 áldozata volt. nehéz elképzelni, hogy mindez Horthy legalább hallgatólagos beleegyezése nélkül történhetett volna meg” – írja Köves Slomó. Szakály Sándort meghurcolták az idegenrendészet szó használata miatt, noha nem tudom, hogy idegen állampolgárok kitoloncolását háború idején mi másnak lehet még hívni. A tömeggyilkosságot a németek követték el. Az a gondolat, hogy a németek a magyar felségterületről kitoloncolt, nem magyar állampolgárok legyilkolásához Horthy beleegyezését kérték volna, nem megalapozott, és maga a minden bizonyíték nélküli feltételezés nem történészi.
A magyar hatóságok embertelen (de a korban nem szokatlan) módon jártak el, gyakran magyar állampolgárokat is kitoloncoltak, de a tömeggyilkosságot nem lehet a nyakukba varrni, azt a németek követték el.
Európa minden, a németek által megszállt országából deportálták a zsidókat és legtöbbjüket megölték a német lágerekben. A németek és segítőtársaik szervezték a deportálásokat, akiknek a felelősségét nem lehet kisebbíteni, de akik megszállás nélkül nem jutottak volna szerephez. Ez alól két kivétel van: Románia, ahol a román hatóságok öltek meg 250 ezer zsidót az ellenőrzésük alatt álló területeken, és Dánia, ahonnan Svédországba menekítettek mintegy 7200 zsidót. Ugyanakkor a dánok német zsidókat nem engedtek be, hanem visszafordították őket. Az Egyesült Államok pedig leginkább csak a jól képzett zsidókat engedte be, a bevándorlási kvótákat csökkentették a háború alatt.
Lehet-e komolyan azt hinni, hogy Magyarországon egyetlen ember meg tudta volna akadályozni azt, ami a megszállt országok mindegyikében végbement?
Horthynak a szemére lehet vetni, hogy nem emelte fel a szavát a vidéki zsidóság deportálása ellen, passzivitást tanúsított. Azt kétlem, hogy meg is tudta volna akadályozni. A kormányfő németbarát volt, a közigazgatás vezető pozícióit németbarát tisztviselőkre cserélték. Az országgyűlési képviselők egy része a Gestapo foglya volt. Horthy egyáltalán nem volt olyan mértékben ura a helyzetnek, mint korábban, nem számíthatott a tisztviselői kar lojalitására. Sőt, ahogy a kiugrási kísérlet kudarca mutatta, a katonaságéra sem. Amikor Horthy parancsot adott a deportálások leállítására, azok még egy darabig folytatódtak. „A belügyi vezetésre jellemző, hogy az egyértelmű tiltás ellenére a Budapest körüli községekből még július 8-án és 9-én is deportáltak” – olvashatjuk a Degob honlapján.
A magyar – már tisztogatáson átesett – közigazgatás felelősségét szokás Horthynak és a jobboldalnak tulajdonítani. Az persze soha nem vetődik fel, hogy a baloldal ismerje el az irányításuk alatt álló magyar közigazgatás felelősségét a svábok kitelepítésében, 600 ezer ember Gulágra hurcolásában, a padláslesöprésben, az 1956 utáni tömeges megtorlásokban és a titkosszolgálatok által behálózott puha diktatúrában. Mert ezekhez a baloldalnak meg a magyar társadalomnak semmi köze, azok nem ők voltak. A magyar társadalom csak 1944-ért bűnös, sem előtte, sem utána semmiért, de 1944-ért nagyon és jóvátehetetlenül.
Köves Slomó említi a munkaszolgálatosokat is. Mintegy 40 százalékuk a szovjet hadifogolytáborokban halt meg! Ezt hozzá szokták csapni a holokauszthoz, ez nem a kommunisták bűne, ezért senki vagy a németek felelősek.
A június 26-i koronatanács-ülésen Horthy ezt mondta: „Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket.” Horthy álláspontját a minisztertanácson is megtárgyalták, ahol azt tudomásul vették, de semmilyen intézkedésről nem döntöttek. A kabinet elszabotálta Horthy követeléseinek teljesítését, majd Horthynak meg kellett hátrálnia. Veesenmayer erről így jelentett június 30-án Berlinbe: „A kormányzó… tiltakozását csak akkor vonta vissza, mikor Jaross belügyminiszter ez ellen nagyon erélyesen fellépett.”
Horthy antiszemita volt. Elhitte a németeknek, hogy Magyarország visszakaphatja önállóságát, ha enged a követeléseiknek.
A megszállás után kicsúszott a kezéből a hatalom, a háborús helyzettől nem függetlenül csak a budapesti zsidóság megmentésére volt ereje és lehetősége július 6-án.
Veszprémy László Bernát „Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt, 1944–1945” című, frissen megjelent könyvében egyértelműen bizonyítja, hogy a zsidó tanács vezetői eljártak Horthynál, és az ő tárgyalásaik eredménye volt Koszorús Ferenc csapatainak a bevonulása a fővárosba, a magyar Holokauszt legnagyobb embermentő akciója.
Akik azt vetik Horthy szemére, hogy a megszállás után is a helyén maradt, nem tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon ki mentette volna meg a budapesti zsidóságot, ha már nem Horthy az államfő.
Horthyt a holokausztért egy személyben felelőssé tenni nem lehet. Mind Bánó Attila, mind Köves Slomó értékelésénél árnyaltabbra van szükség. Magyar zsidóként bölcsnek tartanám, ha ehhez a kortárs zsidók véleményét is az eddiginél jobban figyelembe vennék. A Pesti Izraelita Hitközség Horthy Miklós 76. születésnapján, 1944. június 18-án, a Wesselényi utcai Hősök templomában hálaadó istentiszteletet tartott. „Dr. Hevesi Ferenc főrabbi, az újság szerint, „magasröptű beszédben emlékezett meg a Kormányzó Úr dicsőséges országlásáról, s könyörgő imában kérte a Mindenhatót, hogy áldja meg Kormányzó Urunkat és a magyar hazát.”
1947-ben a magyar neológ zsidóság rabbijai március 19-ét, a német bevonulás napját »örök időkre« böjttel egybekötött gyásznappá nyilvánították. Ők csak tudták, miért nem Horthy születésnapját vagy a deportálások megkezdésének napját választották…
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.