Köves Slomó az Indexen reagált Bánó Attila Magyar Nemzetben megjelent írására. Az EMIH vezető rabbijának írását változtatások nélkül közöljük.
„Igazságot; csak igazságot kövess, hogy élj és elfoglaljad az országot, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked.” (5Mózes 16:20.)
Egyetértek azzal, hogy elérkezett az ideje Horthy Miklós tisztességes megítélésének, de vitatom Bánó ítéletét. (Válasz Bánó Attila Eljött az ideje Horthy Miklós tisztességes megítélésének című, 2023. június 18-án megjelent írására.)
Mindenekelőtt rögzíteném, hogy elkötelezetten konzervatív világnézetű történészként és rabbiként írom e sorokat, nem a Bánó Attila által leegyszerűsítő módon számontartott, állítólag „folyvást antiszemitizmust és fasizmust emlegető” „hisztérikus kórus” tagjaként.
Ugyanakkor Bánó Attilának azt az igyekezetét, hogy a Horthy Miklós kormányzó szerepét kritikusan értékelőket en bloc a marxista-leninista diktatúrával asszociálja, és így akarva-akaratlanul diszkreditálja, nem tartom szerencsésnek az egykori vezető politikus tisztességes megítélését célzó vitában. A tárgyilagosság megköveteli a történelmi tényekkel való szembenézést, akkor is, ha azok adott esetben kényelmetlenek.
Horthy ugyanis, bár, ahogy mondani szokás, voltak zsidó barátai és valóban hozzájárult a budapesti zsidóság deportálásának leállításához (lásd még példának okáért Koszorús Ferenc történelmi szerepének megítélése), megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és politikai felelősséggel tartozik a német megszállás előtti 24 év antiszemita közpolitikájáért és a német megszállás utáni tömeggyilkosság kivitelezésében aktív közigazgatás „munkásságának” passzív szemléléséért, a teljes vidéki zsidóság haláltáborba küldéséért.
Amint az az orosz, cárista, náci kollaboráns, emigráns kormány magyarországi megbízottjának, Von Lampénak a naplóját 2015-ben közreadó Kolontári Attila jóvoltából is megismerhető, Horthy a holokauszt előtt sem viszolygott az antiszemita kifejezésmódtól. A megbízott Horthyval folytatott beszélgetéseire hivatkozva egyebek mellett ezt idézi a kormányzótól: „Nem vagyok megrögzött antiszemita, de azt gondolom, hogy a világon az összes rossz a zsidóktól ered. Megértem, hogy vannak köztük rendes emberek, de mégis meggyőződésem, hogy minden rossz a zsidóktól származik”. Idézhetnénk Horthy és Hitler 1943 tavaszi levélváltását is melyben a kérdésben alulteljesítőnek minősülő kormányzó, a birodalmi kancellár antiszemitizmusát hiányoló kritikájára stréber tanuló módjára bizonygatja elkötelezett zsidóellenességét.
Szálasi Ferenc naplójából kiderül, hogy Horthy már az első találkozásukkor hangsúlyozta, „a zsidókérdést én vetettem fel legelőször 1920-ban, és nem is engedtem belőle”. Valóban, már 1920-ban megszületett a numerus clausus néven ismertté vált törvény, amely súlyosan korlátozta a zsidók lehetőségeit, hiszen meghatározta az egyes magyarországi kisebbségekhez tartozó egyetemi hallgatók maximális létszámát.
Bár a Bethlen-féle konszolidációt követően némi enyhülés következett be a zsidóság és a kormányzó elit viszonyában, nem utolsósorban a zsidó nagytőkéseknek a gazdaság talpra állításában vállalt nélkülözhetetlen szerepe miatt, az 1929-es gazdasági világválság nyomában járó nyomor számottevően fokozta a zsidókban bűnbakot találó szélsőjobboldal antiszemita gyűlöletét. A „zsidókérdés megoldását” ígérő Darányi Kálmán zsidóellenes intézkedései, és az utódja, Imrédy Béla által előkészített, majd Teleki Pál miniszterelnöksége alatt elfogadott második zsidótörvény tovább rontották a magyarországi zsidóság addig sem fényes helyzetét. E törvények egyértelmű támadást indítottak a polgári jogegyenlőség ellen, és drasztikusan szűkítették a zsidók életlehetőségeit. Ugyan Bánó nagyvonalúan megjegyzi, a „zsidótörvények miatt a zsidóság jogosan neheztel Horthy Miklósra”, mégis, az az állítása, hogy „Horthynak a zsidósághoz fűződő viszonya nem volt ellenséges, miként azt egyesek mániákusan ismételgetik”, a legkevesebb, hogy nehezen alátámasztható.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a horthy-rendszernek nevezett időszakban a jobboldal sajátos, faji alapú szociálpolitikai elképzeléseket megvalósítva, egyes történészek álláspontja szerint a zsidóság erősen túlbecsült vagyonát és üzleti lehetőségeit kívánta egyre fokozódó mértékben diszkrimináció útján mérsékelni, elragadni, majd a keresztény (valójában: nem-zsidó) népesség körében redisztributálni.
Az intézkedések ilyeténképpen a társadalom nagy részében felhalmozott szociális feszültségek felszámolását szolgálták, széles körű társadalmi támogatottság mellett.
Ahogyan Horthy a Telekinek címzett levelében írja: „Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen”. Ezek fényében nem meglepő, hogy a kormányzó nem csupán aláírta a kérdéses zsidótörvényeket, de még állásfoglalások formájában sem ítélte el az elfogadásukat.
Horthy zsidókkal kapcsolatos ellenszenve azonban már az 1920-as évek elejét megelőző időszakban is tetten érhető. Bodó Béla a The White Terror – Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 című, a Routledge kiadónál 2019-ben megjelent hiánypótló művében kimutatja, hogy a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei által 1919 augusztusában levezényelt terrorakciókat nem kis részben éppen a zsidókkal szemben folytatták, leginkább az ország azon területein (Somogy és Fejér vármegyében), ahol a proletárdiktatúra korábbi terrorja nem volt jelentősnek tekinthető. Horthy az önkényes kivégzések, kínzások, fosztogatások civil elkövetőinek és az őket felbujtó tiszteknek is amnesztiát adott.
Bár kétségtelen – ahogy ezt Bodó is megállapítja –, hogy Horthy több zsidó családdal is szívélyes kapcsolatot ápolt, azért később sem vált a zsidók jóakarójává.
Hitler németországi hatalomra jutását követően a magyarországi zsidóság életkörülményei minden korábbinál kilátástalanabbá váltak. Bárdossy László miniszterelnöksége idején Magyarország a németek oldalán belépett a világháborúba, és a parlament megszavazta a harmadik zsidótörvényt, amely már zsidónak minősítette azokat is, akiknek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként látta meg a napvilágot. Rutinszerűvé vált a közigazgatás zsidókkal szembeni erélyes fellépése, a zsidó férfiakat „megbízhatatlannak” ítélve kegyetlen körülmények között végzett munkaszolgálatra kötelezték.
Bár a nácik által elpusztított európai sorstársaikkal ellentétben a magyar zsidók többségének élete 1944 tavaszáig viszonylagos fizikai biztonságban volt, a hazai zsidóság már 1941 és 1944 között is tízezrekben mérhető emberveszteséget szenvedett. Az államigazgatás a Szovjetunióval szemben megkezdett háborúval összhangban döntött arról, hogy a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidókat ukrajnai területre, Kamenyec-Podolszkij környékére deportálják, ahogy Szakály Sándor „némi” érzéketlenségtől vezérelve 2014-ben fogalmaz „idegenrendészeti eljárás” elszenvedőivé váltak. A kitelepítetteket, a helyi zsidósággal együtt az SS alakulatai legéppuskázták.
A tömeggyilkosságnak összesen mintegy 23 600 áldozata volt. Nehéz elképzelni, hogy mindez Horthy legalább hallgatólagos beleegyezése nélkül történhetett volna meg.
A német megszállást követően, 1944-ben Magyarországon is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, áprilisban a magyar közigazgatás támogatásával megkezdődtek a deportálások. Alig több mint egy hónap alatt a zsidó lakosság egészét gettókba és táborokba kényszerítették, majd mintegy 430 ezer embert hurcoltak koncentrációs táborokba. 1941 és 1945 között az ország zsidóságának közel kétharmadát elpusztították. Több mint félmillió magyar állampolgár vált áldozatává a munkaszolgálatnak, a deportálásoknak és a haláltáborok poklának.
Meggyőződésem szerint megalapozott állítás, hogy a kormányzó nem volt a magyar zsidóság deportálásának feltétlen híve (erről is tanúskodik 1943 tavaszi, első válaszlevele Hitlernek), sőt, bár meglehetősen tétován és későn, igyekezett is megakadályozni a legnagyobb pusztítást. Előbb a saját elnöklete alatt összehívott 1944. június 26-i koronatanácson, majd ténylegesen július 6-án leállította a budapesti zsidóság deportálását. Az én családom is ennek köszönheti életben maradását.
Azt, hogy az akkor 76 éves Horthy milyen dilemmákkal kellett szembenézzen, személyesen kiszolgáltatott helyzete mennyire befolyásolta döntéseit, aligha fogjuk megtudni.
Ugyanakkor az is biztos, hogy nehezen képzelhető ennek a mégoly összetett történelmi személyiségnek a „tisztességes megítélése” anélkül, hogy feledésbe merülne a náci megszállókkal való kollaborációja és így a közreműködés 430 ezer magyar állampolgár halálba küldésében.
Egyetértek azzal, hogy régóta itt az ideje Horthy Miklós tisztességes megítélésének. Azzal azonban nem, hogy ez a kormányzó felmentését jelentse.
