Amikor a francia köztársasági elnök pártjának vagy koalíciójának nincs abszolút parlamenti többsége, semmi nem megy egyszerűen. Sem a nyugdíjreform, sem más. Élisabeth Borne kormánya a Nemzetgyűlésben már tíznél is többször szorult a 49-3-as cikkely aktiválására, a szavazás nélküli törvényelfogadásra. Nem kizárt, hogy ez lesz a bevándorlási törvény esetében is. Bár a törvényjavaslatot első körben úgy találták ki, hogy a baloldalnak és a jobboldalnak is tetsszék, a vége éppen az ellentettje lett. A baloldalnak túl jobboldali, a jobboldalnak meg túl baloldali lett a szöveg, a szükséges szavazatok meg egyelőre sehol. Közben viszont aki csak teheti, felvette a játékszert, és igyekszik a saját politikai céljaira használni.
Az illegális bevándorlók kiutasításának felgyorsítása és megkönnyítése, de tartózkodási engedély adása a hiányszakmákban: ez az a bal-jobb egyensúly, amelytől az adminisztráció azt remélte, segít a legújabb bevándorlási törvényjavaslatot átlendíteni a Nemzetgyűlésen. Gyorsan kiderült, nem fog megtörténni. Aztán felmerült, hogy kettészednék a szöveget, de erre se nőtt az ellenzéki lelkesedés. Élisabeth Borne kormányfő ezután gyakorlatilag elismerte a kudarcot, amikor bejelentette, a javaslat mégsem tavasszal-nyáron kerül a Nemzetgyűlés asztalára, se egyben, se külön, mert nem tudott megegyezni a republikánusokkal (Les républicains, LR). A köztársasági elnök mégis felgyorsította a naptárat. A cél most a júliusi benyújtás, az őszi tárgyalás. A konzervatív republikánusok azt mondják, elmennek az egyeztetésre, de sokat nem várnak tőle (s közben egy másik vonalon ők is akcióba léptek).
Követhetetlen? Talán. Viszont az ilyen zavaros helyzetek tökéletesen alkalmasok arra, hogy mindenki a saját kis politikai pecsenyéjét sütögesse.
Egyéni stratégiák, pártérdekek
Mutatok néhány példát az elmúlt időszakból, amikor politikai szereplők használni próbálták a bevándorlás témáját szavazatszerzési, imázsépítési, azaz politikai okokból:
- Két republikánus képviselő – köztük a nyugdíjügyben is különutas Aurélien Pradié – bejelentette, hogy népszavazási kezdeményezést indít a bevándorlás ügyében. Ettől a republikánus pártvezetők elhatárolódtak alkotmányellenesség okán, miközben emlékeztettek, hogy a párt saját javaslatokkal készül a témában.
- Igen, a republikánusok saját javaslatokkal is készültek a témában! Ez arra utal, hogy a bevándorlás számukra oly kedvező ügyét napirenden akarják tartani, egyben birtokolni is. A kommunikációs játék neve: „ki ma a keményebb”? Márpedig a republikánus javaslatok kemények a kormányzati javaslathoz képest: alkotmánymódosítás a népszavazás legalizálására, Franciaország kivonása a vonatkozó uniós jogszabályok alól az egyik oldalon, az illegális tartózkodás büntetése, egyéb büntetőjogi és adminisztratív szigorítások, a családegyesítés feltételeinek szigorítása, a nyelvismeret megkövetelése… A republikánusok azt is megüzenték a kormánynak, hogy ha 49-3-mal megpróbálnák áttolni egy megengedő szöveget, akkor jön egy bizalmatlansági indítvány (ami jó eséllyel a kormány bukását eredményezné). A labda így a kormánynál pattog.
- A belpolitikai célú migrációs témafelvetések a kormányoldaltól sem állnak távol. Gérald Darmanin belügyminiszter nemrég kompakt kis diplomáciai csörtét okozott Olaszországgal, amikor belpolitikai kontextusban, Marine Le Penre is utalgatva kifejtette, hogy Giorgia Meloni képtelen a migráció kontrollálására. Ezután Antonio Tajani olasz külügyminiszter egyszerűen törölte párizsi látogatását – a Darmanin-nyilatkozat egyes értesülések szerint a francia külügyben is kiverhette a biztosítékot. Persze Darmanin logikája más, mint a szakpolitikáé. Mondhatni, 2027-es: azt teszi, amit egykori mentorától, Nicolas Sarkozy-tól tanult, aki 2002-2007 között keményen kommunikáló belügyminiszterként és karcos nyilatkozóként építette fel jobboldali elnöki imázsát.
Fókusz a közvéleményen
Ezek a viták egyébként nem kedvezőtlenek a migráció témájában szintén aktív Nemzeti Tömörülésnek sem, feltéve, hogy a centrum és a jobboldal nem tud kellő egységet és határozottságot felmutatni a témában. Marine Le Penéknek különösebben erőlködniük sem kell az ügy birtoklásáért, elég ha hagyják, hogy a többiek demonstrálják, mit nem tudnak elérni.
A passzív kivárási stratégia ebben az ügyben is a Nemzeti Tömörülés kezére játszhat (ha viszont a kormányoldal látványos egyezséget köt a republikánusokkal a bizalmatlansági indítvány elkerülése vagy az ügy lezárása érdekében, akkor utóbbiak demonstrálhatják, hogy ők annyira kormányzó párt, hogy még ellenzékből is megvalósítják a programjukat).
Keresnivalójuk éppenséggel lehet a pártoknak. A bevándorlással kapcsolatos közvélemény érezhetően tolódik jobbra, egyre többen gondolják úgy, hogy „túl sok a bevándorló Franciaországban” (adatok pl. itt és itt). Vagyis a kormányoldal, Darmanin belügyminiszter, de a republikánusok is ennek a jobbra tolódó közvéleménynek dolgoznak vagy dolgoznának. Az érdekük külön-külön az, hogy a közvélemény megjegyezze: az ő megoldásuk a jó megoldás (ebben egyébként a kormányoldal sem indul rossz esélyekkel, az eredeti törvényjavaslat főbb elemeinek egész jók a számai). A számok alapján bevándorlás-ügyben a baloldali szavazók is megosztottak, tolódnak jobbra.
Ez a kormányoldal és Marine Le Penék számára is lehetőség, hogy jobbról-balról a migráció témája mentén (is) kísérletet tegyenek a Nupes baloldali összefogás szétszedésére.
A Nupes egyébként is komoly belső feszültségekkel terhelt, és nehezen tudja eldönteni, hogy együtt vagy külön induljon a 2024-es európai parlamenti választáson.
Másra mutogatni: lehet
Elindult a javaslatos egymásra licitálás. Nehéz most belátni, hogy születhetne átfogó megállapodás a kormányoldal (Ensemble), és a republikánusok között, bár azért ennek az esélye nem nulla. Emmanuel Macron kérése, hogy legyen egyeztetés, ugyanazt a célt szolgálja, mint a republikánusok ígért törvényjavaslatai: demonstrálni, hogy az adott szereplő foglalkozik a kérdéssel. A felek azonban ezzel az elemzőnek azt az üzenetet is küldik, hogy az elsődleges céljuk demonstrálni, hogy tárgyaltak. Ezt a benyomást erősíti az a realitás, hogy egy, a bevándorlási keménykedési versenyről szóló cikk végén a maga részéről a macroni többség baloldala is belengette a politikai atomot: ha a kormány túl sokat engedne a tárgyalások során a jobboldalnak, akkor ők nem szavaznák meg a csomagot… Mindent összevetve, így nehéz arra gondolni, hogy hatalmas lenne a mozgástér a kompromisszumra.
Paradox módon politikailag talán még hasznosabb is tud lenni a feleknek, ha nem sikerül megtalálni a szűk közös metszetet: az engedményeket nem kell megmagyarázni a bázisnak, viszont lehet mutogatni a másikra, hogy miatta nem sikerült. Persze nem kizárt, hogy mégis szülnek egy egeret a hegyek, de a mutogatós patthelyzet esélye nagyobb.
Utóbbi ráadásul még egy plusz irányba is kihasználható: minden tábor elhatárolhatja magát a másiktól, emlékeztetve a szavazóit, hogy a másik a hibás, ergo a másikban nem is érdemes gondolkodni.
